Oldalképek
PDF
ePub

mérvére nemcsak az I. és II. csoportbeli tagok, hanem a pénztár azon tagjai is jogosultak, kik évi 1 korona tagdíjjal a pénztár rendkívüli tagjai sorába belépnek.

A baleseti segélyen kívül a pénztár I. és II. csoportbeli tagjainak, még pedig az utóbbiaknak, az I. csoportbeli tagok részére megállapított összegeknek felében, segélyt nyújt rokkantság esetében, feltéve, hogy a rokkantság (nem baleset miatt állott elő) a pénztárnak olyan tagját éri, ki a pénztárnak már 10 év óta tagja, ha e tag munkaképességét bármely okból előre láthatólag mindenkorra és oly mértékben vesztette el, hogy e fogyatkozás következtében felét sem képes évenként megkeresni annak, a mennyi egy helybeli gazdasági munkás évi átlagos keresménye. A rokkantsági segély az I. csoportbeli tagokra nézve évi 120 korona, a II. csoportbeliekre nézve (kiknek évi tagsági díja 5 korona 72 fillér) évi 60 korona. A 65. életkor elérését a pénztár rendes tagjainál, külön jutalomban is részesiti, a mennyiben azon tagnak, ki ez életkort eléri a nélkül, hogy rokkantsági segélyben részesült volna, illetve részesülne, egyéb segélyre biztosított igényeinek épségben tartásával 100, illetve a II. csoportnál 50 koronát fizet ki.

A mi végül a fönnebb említett halálozási segélyt illeti, úgy kifejezésre jut ez abban, hogy a pénztár azon tag családjának, ki nem baleset következtében hal meg (lásd «baleseti segély»), ha az elhunyt a pénztárnak 5 évig volt tagja, évi 200 korona, ha már 10 évig volt tagja, 250 korona, ha pedig már legalább 15 évig volt tagja, 270 korona egyszer s mindenkorra szóló segélyt ad (a II-ik csoportbeliek itt is fél segélyben részesülnek), fönnmaradván az igazgatóságnak azon humanus joga, hogy a háromnál több kiskorú hátrahagyásával elhunytnak segélyét arányosan fölemelheti. Házastárs vagy leszármazók hátrahagyása nélkül elhaltnak a segélyezés itt is, mint a baleset folytán beállott halálnál 100 korona temetési segély.

Minthogy pedig a törvény megengedi, hogy egy-egy tag öt tagsági könyvet is válthasson, sőt az igazgatóság külön engedelmével a tagsági könyvek tízig is szaporíthatók, a netalán tehetősebb tagoknak módjukban áll a többszörös tagdíj arányában a segélyezések mérvét is azok ötszörös, illetve tízszeres összegéig fokozni. Igy például állandó

rokkantság esetére a havi 10 korona helyett 50, sőt esetleg 100 korona segélyt is igényelni.

Nem kevésbbé lényeges a törvény azon intézkedése is, melylyel a cselédek segélyezését, illetve nyugdíjazását, megoldani igyekszik és ezzel a gazda-cseléd viszonyba egy nagyon is fontos socialpolitikai momentumot vezet be, mely remélhetőleg javítólag fog hatni ott is, hol a régi idők bensőbb kapcsának lazulásával a gazda és cselédjei között a fokozatos elidegenedés bekövetkezett. Nem szándékunk ezuttal az elidegenedés lélektani okainak bővebb kutatásával foglalkozni és csak egyszerűen annak megállapítására szorítkozunk, hogy a jó cselédnek egyik alapföltétele az emberies, jóindulatú gazda és ezért a törvénynek azon intézkedése, melylyel a gazdát minden cselédje után évenként kötelezetten kivetett 1 korona 20 fillér járulékkal, cselédjeit illetőleg mintegy a pénztár tagjai közé sorolja és ennek fejében minden cselédet a pénztár rendkívüli tagjai módjára baleset ellen (a gazda terhére) biztosíttatni rendel, kétségkívül hozzá fog járulni ahhoz, hogy a gazda humanus kötelességeinek előtérbe állításával a szolgálati viszony értékét a cselédek szemében is emelje. De az 1902 : XIV. törvényczikk, mint az 1900 : XVI. törvényezikk pótlója és kiegészítője, még ennél is tovább megy, a mennyiben a cselédeknek a pénztár rendes tagjaiként való biztosítását a gazda érdekeinek figyelembe vételével még különösen is szabályozza. Mig ugyanis az 1900 : XVI. törvényczikk e tekintetben kivételt nem tett és csupán annyit engedett meg, hogy a gazda cselédjei részére a pénztár tagsági könyveit is válthatja, a mely esetben, ha a tagsági dijak felét a gazda fizette, föltéve, hogy a gazda a pénztár alapító tagja volt (egyszersmindenkorra 50 korona). A gazda e biztosított cselédje után az évi 1 korona hozzájárulástól mentesíttetett. A cseléd egyébként a pénztár rendes tagjai sorába lépett, a tagsági könyvet magánál tartotta és általában tagsági jogai és kötelezettségei a szolgálati viszonytól teljesen függetlenek voltak. A törvény ez intézkedése az életben annyiban nem vált be, hogy a szolgálati viszony értékét a biztosítás révén elég hatékonyan nem emelte, a mennyiben tulajdonképen nem a cselédet, hanem az egyént biztosította. Több gazda kifejezett óhaját figyelembe véve, az 1900 : XVI. törvényczikket módo

sitó 1902 : XIV. törvényczikk a cselédek biztosítását különösen és részletesen is szabályozza. E törvény. 20 $-a ugyanis kimondja, ha a gazda a központi Igazgatósághoz benyujtott nyilatkozatban magát arra kötelezi, hogy az évi 120 filléres hozzájáruláson felül cselédje után a szolgálat tartama alatt a bérbe való betudás nélkül a rendes tagok bármely csoportjában a tagsági díjakat évenként előre maga fizeti, úgy a pénztár a befizetett összegeket külön kezeli s azokat a cseléd javára csak akkor számítja, ha a cseléd az illető gazda szolgálatában a tizedik évet már betöltötte, vagy ha a cseléd a szolgálat ideje alatt rokkanttá lett vagy meghalt. A tizedik szolgálati év betöltése előtt a szolgálatból kilépett cseléd javára a befizetett összegek csak akkor számíttatnak, ha a kilépéstől számított 8 napon belül a volt cseléd a gazda javára a kötelező visszatérítéseket teljesitette. E visszatérítések összege a szolgálat tartama szerint aránylagosan változik, még pedig akként, hogy két evnél kevesebb ideig tartó szolgálat után a cseléd helyett befizetett összes dijak visszatérítendők, kettőnél több, de négy évnél kevesebb ideig tartó szolgálat után a dijak 60 százaléka, - legalább négy évi, de hat évnél kevesebb szolgálat után azok 30 százaléka, -- végül hat évnél több, de tiz évnél kevesebb ideig tartó szolgálat után a dijak 15 százaléka. E rendelkezés. től eltérő megállapodást a törvény csakis a cseléd előnyére engedélyez. Tovább menve, a törvény 21. §-a kimondja azt is, hogy a mennyiben a kilépő cseléd a helyette befizetett tagsági díjakat nem térítené meg, úgy elveszti azon jogát is, hogy a befizetések az ő javára számíttassanak, viszont (s a biztosításnak különleges jellege ebben domborodik ki) a gazdának joga van a kilépéstől számított egy éven belül a kilépett cselédje helyébe egy másik cselédjét fölvétetni. E fölvétel esetén a gazdától kilépett cselédje után befizetett dijak, az előzetesen netalán már eszközölt segélyezések levonásával, az újonnan fölfogadott, illetve bejelentett cseléd tagsági díjainak fedezésére beszámítandók. Mint látjuk, az újabb törvény e módosításai nagyon is mélyrehatók és jóval közelebb érintik azon czélt, melyet a cselédbiztosításnak föltétlenül szolgálnia kell s mely czél a hosszú és hűséges szolgálatnak lehető jutalmazásával, a gazda és cseléd közti viszonyt bensőségében fokozni. Ép ezért hiszszük, hogy

a törvény idézett szakaszai, bár első pillanatban a gazdakra nézve némileg talán kedvezőtlenebbeknek látszanak is, mint az 1900 : XVI. törvényczikk megfelelő intézkedései, nevezetesen mivel a cselédek biztosítása esetére sem mentesítik a gazdát a 120 filléres általános hozzájárulás fizetése alól, végeredményben mégis a gazdák érdekeit inkább szol. gálják, mivel módot nyújtanak a cselédek nyugdíjazási alapjának az országos pénztár keretén belül való megteremtésére és ezt aránylag oly csekély áldozatokkal egybekötötten, hogy ez által a kisebb birtokú gazdák is képesítve látszanak e nagyjelentőségű reformot saját anyagi erejökhöz mérten megvalósítani. S ha mégis azt tapasztaljuk, hogy az 1905. év elejéig mindössze csak 259 gazda élt a biztosítás e módjával és az ekként biztosított cselédek száma csak 7254-et tett ki, úgy ezen aránylag kedvezőtlen eredménytől nem a törvény czélszerűségének hiányára következtetünk, mintsem inkább arra, hogy gazdáink nagy része még idegenkedik egy újabb tehertől, a mely pedig, a szolgálati viszony várható javulása révén túlzottnak semmikép sem nevezhető s ezért a cselédbiztositásnak fokozatos terjedését nemcsak kivána. tossá, hanem valószínűvé is teszi.

A cselédbiztosítást nem tekintve, az 1902: XVI. törvényczikk még többrendbeli üdvös módosítást is tartalmaz. Igy mindenekelőtt ki kell emelnünk a törvény azon intézkedését, a mely a balesetre leginkább kitett munkásoknál a kényszerbiztositás egy nemét behozza azzal, hogy kimondja, miszerint ha a cséplőgép, illetve szecskavágó gép tulajdonosa a gépénél alkalmazott etetőket, fűtőket és a gépen álló kéveadogatókat a pénztárnál baleset ellen nem biztosítaná, úgy e mulasztásából eredő teljes kárért az érdekelteknek, illetőleg jogutódaiknak felelősséggel minden esetben, tehát akkor is tartozik, ha a baleset körül vétkes gondatlanság egyébként nem is terhelné. Ezzel szemben s hogy a törvény ezen szakaszának rendelkezései alá eső munkások biztosításait a géptulajdonos munkaadóra nézve megkönnyítse, a törvény 25. $-a fölhatalmazza az Igazgatóságot arra, hogy e munkások biztosítására nézve a munkaadókkal, illetve géptulajdonosokkal külön biztosítási szerződéseket köthessen. Ezen fölhatalmazás alapján az Igazgatóság részint a veszély valószinűségének aránylagos tekintetbevételével, részint pedig a

gép nagyságára és igy a gépnél alkalmazott munkások számára való tekintettel átalány-díjtételeket szabott meg, melyek alapján nemcsak a törvényben fölsorolt munkások, hanem a díjtétel mérsékelt fokozásával a gépnél alkalmazott összes munkások is biztosíthatók. A biztosításnak e neme ép a törvényben kifejezésre jutó közvetett kényszer miatt eléggé elterjedt, a rendelkezesünkre álló adatok szerint eddig 4576 géptulajdonos élt a biztosítás ezen módjával és tette lehetővé, hogy 6739 gépnél a munkások baleset ellen biztosítva voltak.

Mindaz, ki gazdasági munkásaink helyzetével az élet közvetlen tapasztalatai révén ismerős, tudni fogja, hogy a munkáscsaládok többségének megélhetése első sorban a nyári (aratási) kereset kedvező voltától függ.

A kereset ez egyoldalúsága mint mezőgazdasági munkásviszonyainknak egyik jellemző visszássága már az 1898 : II. törvényczikk megalkotásánál is teljes kifejezésre jutott azzal, hogy e törvény a nyári munkák legkisebb biztosított keresetét a hányados munkákra nézve szerződésileg kötelezően megállapíttatni rendeli. Hasonlókép a nyári kereset életföntartó jellegének fölismerése tette indokolttá azok óhaját is, kik már az 1900 : XVI. törvényczikk megalkotásánál is kívánták volna, hogy a biztosítás keretén belül a nyári keresetnek betegség miatt való elmaradása esetén a munkás segélyben, illetve kárpótlásban részesüljön. Mert hisz hány eset van arra, hogy a munkás megköti az aratási szerződést és azután vagy közvetlenül a munka meg. kezdése előtt vagy pedig a munka folyama alatt megbetegszik s igy önbibáján kívül a szerződés előnyeitől végkép vagy nagyrészben elesik. Szerintünk talán sehol sem oly indokolt a védelem, mint ép ez eshetőség ellen, s ezért örömmel fogadtuk annak idején az 1902 : XIV. törvényczikk azon módosító, illetve pótló intézkedését, melylyel lehetővé tette, hogy az Igazgatóság különös méltánylást érdemlő esetekben a külön tartalékalap jövedelméből 300 koronáig terjedhető rendkívüli segélyt adhat annak az első vagy második csoportbeli rendes tagnak, a kit tartós betegség képtelenné tett arra, hogy valamely szabályszerű szerződéssel elvállalt munkáját teljesítse se miatt magát és családját eltartani sem tudja. (5. S.)

« ElőzőTovább »