ÉRTESÍTŐ.

Alba Nevis. A Hét csuda. Költemények. Budapest, Légrády testvérek könyvnyomdája. 1905. 160 lap. Ára ?

Versíró nőink nem csekély számát egygyel szaporítja bár nem gazdagítja az előttünk levő csinos kis gyűjtemény. A Hét csuda név kiváncsiságot ébreszt mielőtt a gyűjteménybe tekintenénk. Hiszen a csudából nem hét, de egy is elég volna mai napság. Könyvecskénk első lapján egy meglehetősen fátyoltalan nőalakot látunk, mely a kezében tartott fehér virágra merengve néz. Alatta az Alba Nevis név. Aligha nem ez lesz az első csuda, vagy annak valamely félig takart részlete. Később jobban meg fogunk róla győződni.

A Hét csudát az első költemény tárja fel előttünk. Méltó közelebbről megismerkedni vele. Tudniillik a titkokat fürkésző nagy tudósnak tündöklő angyal jelen meg álmában s így szól: bár bölcsek királya vagy, meglehet: A teremtésnek van hét fő (?) csudája, S a hét csudát tudós! nem ismered». Feltüntet neki patak partján testhez tapadó lepelben egy édes arczú, hamvasszőke lányt, kiről a lepel lassanként lejebb lejebb csúszik; végre egészen le a fűbe húll.» Előtűnnek rajta az ingerlő részletek: 1. a fül (?), 2. a haj, 3. a szemek, 4. az ajak, 5. a váll, 6. a hókebel és végre a 7-dik, maga a lepel nélkül ott álló <hamvas arczú szőke lány...» A tudóst ereszkető, izzó mámor fogta el». Eltakarta két szemét s zokogva szólt: «a Hét csuda! de én már agg vagyok s ezt meg nem fejthetem, uram, soha sem!» El kellett ezt mondanunk azok kedveért is, a kik a hét csuda megfejtésére (!?) az agg tudósnál alkalmasabbak. Hiszen a szerző maga is talán inkább ezeket tartotta szem előtt. De el kellett mondanunk azért is, hogy lássék mindjárt az írónő kiindulási pontja, felfogása, ízlése, mely a test külső szépségén s

az ahhoz fűződő gyönyörökön tul, magasabb régióban nem igen keres eszméket és érzelmeket s ez első művével, még formai tekintetben is, csaknem egész gyűjteményéhez megadja a hangulatot és mértéket. Különös, hogy ezt a nő-kiállítást épen egy nő kezéből kellett vennünk.

A Hét csuda a könyvecske első szakaszának a czíme. A czímlapról azt hinnők, hogy az egész köteté. Magában foglalja a gyűjteménynek csaknem felét. Nem szorosan vett lyrai versek, azaz nem az iró egyéni érzelmeit és benyomásait tükrözők. Inkább elbeszélő- és festő-félék; de az elburkolt eszme mindenütt a szerelem, még pedig legtöbbször annak érzéki vonatkozása és nyilvánulása. Ennek minél élénkebb, mondhatni, nyersebb feltüntetésére törekszik. Sokszor az utolsó leplet is elveti. Úgy látszik, megbarátkozott Erdős Renével, ki még nyersebb és puczérabb dalokat énekelt nem rég a szerelemről. Azonban a mi költőnőnk mind festőnek, mind elbeszélőnek rendkívül gyarló. Tárgyait nem birja elénk állítani természetes valóságukban, vagy valószinűségökben. Úgy elönti azokat a legzagyvább színekkel, úgy a czifra szavak árjába fojtja, hogy az erdőtől nem látjuk a fát. Szinte erőlködni látszik, hogy valamiképen a természetesség korlátai közt ne maradjon előadása. Ezek a versek megannyi karácsonyfák, melyek tele vannak aggatva különféle csilingelő, fényeskedő haszontalan csecsebecsékkel. Ez alkotási, vagy inkább kiállítási mód miatt némely darabja igazán összevisszaság, sőt képtelenség.

Csak olvasni kell többek közt, mit ír egy Almafáról, melyet magános pusztán az árok mellett látott meg. Ezer karjával felnyult a magasba, mintha kutatná ott fenn a messze égben, szilajan, szinte őrületben égve, hogy hol az isten?» És A Liliomok nászáról mint énekel hosszan, csillogó üres dagálylyal. Azt hinné az ember, virágrege. De nem az, hanem az ifjú szerelmesek ölelkezése: a boldog, dicső ifjúság, két forró lélek egybeolvadása, egy mámoros, egy röpke percz emléke, örök rejtély, mit a bölcsek bölcse sohse fog megfejteni: a szerelemnek csendülő gyümölcse». Ime! a Liliomok nászából a szerelem csendülő gyümölcse született. Ez talán a nyolczadik csuda. Még furcsább, a mint Liza halálában, mint egy visszaemlékezésképen a szerelmes ifjú szerelmi édelgését rajzolja, kétszer csudálta a leánynak fehér keble halmát, a gyönyörűt, az álomremeket (?) mi megvakítná magát «a napot, részeggé tenné a szentek

szentjét s bűnbe sodorna isteneket és a többit». És ezt nem férfi, hanem nő festi így! Ily testszínű vonásokkal vezet bennünket azon pontig, melyen a szenvedély lecsapott a szerelmesekre s vörös szárnyával, fojtó tüzével, zsarnok mámorával lángba borította az egész világot. . . Ha fokozatot lehetne állítni a darabok efféle szertelenségére nézve, azt mondhatnók, hogy ebben a szakaszban a Nap czímű érdemli az elsőséget. Alig van egyben annyi czifra szóhalmaz, annyi handabanda, melynek semmi tartalma, csak üres, színes tajtéka.

A mi a stilt, a mi az előadás nyelvét e cyclusban illeti, foly az neki könnyen, szinte ömlik. De nem is korlátozza se a versek szabatossága, se a forma. Darabjai teljesen formátlanok. Inkább próza, mint versek, hosszabb és rövidebb sorokra szaggatottak. Maga is érezni látszik ezt s szinte éreztetni akarja, midőn némely költeményben kis betűvel kezdi a sorokat. Épen ezért idéztük mi is a fentebbi részleteket csak egyfolytában. Bizonynyal senki sem vette észre, hogy azok versek akarnak lenni. Látni való, hogy a hét csudát, melyet az agg tudós» már nem bírt megfejteni, e szakaszban részletenként maga az írónő fejtegette.

A következő részben A többi czím alatt már inkább tisztán lyrai darabokat veszünk. A költőnő itt saját értelemvilágából igyekszik meríteni. A mit előbb csak képekben és rikító színű festményekben mintegy elrejtve takargatott, itt mint egy szerelmes szív őszinte, nyilt ömledezése jelen meg: szerelem, mindig és mindenütt csak szerelem. Azonban itt sem sokkal tartózkodóbb az, mint az előbbi szakaszban volt. Néha bőrig átlátszó ritka fátyolt terítget ingerlő tárgyaira. A szerelmes ifjú itt is szabadon édeleg kedvesével, kinek «galambpihéjű puha vánkos ringatja lágyan szőke fejét s fehér keblének márványos halmán ingecskéjének fodra inog, remeg». S az ifjú, akinek minden porczikája lázban eped», egyszerre azt kérdi a lánytól: «ki volt a másik?» Tehát ő már nem első. És a lány őszintén feleli, hogy csitri lány korában eltévedt a sűrű erdőben. Az elhagyott úton egyszerre egy ember jött felé, ifjú, erős, a nevét sem tudja. Ez volt az első. Az ilyen rajzban vajon talál-e költői gyönyört más valaki, magán az írónőn és Erdős Renén kívül?

Az sem utolsó őszinteség, midőn Szeretem czímű versében, rajongó szerelméről szólva így tépelődik:

Hogy egyébről ne szóljunk, úgy látszik, annak az izmos két karnak nagy tekintélye van előtte. Másik versében is úgy zengi: hogy: jött egy ember, a ki nem volt különb, okosabb a többinél, csak a két karja forróbb, izmosabb, ha testemre tapadt... megszorította a karom, hogy felzúdult rá minden csepp vérem, s nem azt mondta, hogy: «szeressen kérem! hanem hogy szeress! akarom!»

Mutatgassuk-e még tovább a pőrére vetköztetett múzsa efféle tántorgásait? vagy reá mutassunk-e végül erre a példátlan zagyvalékra, melyben csudálatos magyarázatát veszszük annak, mikép? mily kotyvalékból írta meg a jó isten az első szerelmes levelet?... Nem folytatjuk.

Néhány szomorú verssel záródik a gyűjtemény. Valamivel enyhébb hang szól azokban. Az elvesztett kedvesek után szomorgó bús emlékezet, a gyermeki szeretet ragaszkodása, a családi élet öröme és szenvedése jutnak kifejezésre s egy pár költeményben megható bensőséggel és természetességgel (Karácsony). De még most is, midőn itthon, bizonynyal fájó csalódások után, anyja mellett búsong, a leány szívvel játszó hűtelen legényt, emlegeti (Itthon). Mintha a kisérő árnyak abból az igen is mámoros multból visszajárnának s az erős édes mámorból keserű volna az ébredés. Van azonban mégis, a mi a gyűjteményben figyelemre és méltánylásra érdemes. Ilyen: a tévelygéseiben is élénknek látszó képzelet, mely nem találta még meg a maga művészi korlátait; a szenvedély tüze; a kifejezések bősége, dús képei és ragyogása, melyek azonban most még nem a tárgyhoz és a helyzethez illőn jelennek meg. Ha az írónő megszabadúl, a mint azóta talán már meg is szabadult az érzelmek azon egyoldalúságától, mely őt e gyűjteményben rabúl ejtette; ha természetes egyszerűséggel önti költői formába a tárgyakat, eszméket és érzelmeket, melyek belsejében előbb jól megérlelődnek: versírónőink számát nemcsak szaporíthatja, hanem gazdagíthatja is.

-y.

Osteuropäische und Ostasiatische Streifzüge. Ethnologische und historisch-topographische Studien zur Geschichte des 9. und 10. Jahrhunderts. (Ca. 840-940.) Von J. Marquart Leipzig, 1903. 8-rét L+558 pp. Ára 36 márka.

Bajos e munkáról még csak rövid ismertetést is közölni s azért jelen sorok czélja csupán az lehet, hogy az érdekeltek figyelmét reá fölhívjam.

A munka, mely a berlini tudományos akadémia támogatásával jelent meg, nyolcz fejezetre oszlik. Ezeken kívül van még öt többé-kevésbbé hosszú excursus, egy csomó Zusätze und Berichtigungen, továbbá Weitere Bemerkungen über Bulgaren und Magyaren, betűrendes névmutatók külön-külön a latin, görög, örmény, syriai, zsidó és arabs betűkkel írt nevekhez és végre egy Quellen und Stellenverzeichniss.

A nyolcz fejezet közül leginkább a következők fogják érdekelni a magyar szaktudósokat: 1. Bělawěza Itil; 2. Die Bekehrung der Chazaren zum Judenthum; 3. Die ältesten Berichte über die Magyaren; 4. Der Raubzug der Magyaren gegen Konstantinopel im Jahre 934 bei Mas' udi; 6. Mas' udis Bericht über die Slawen; és 7. Analyse der Berichte des Gaihání über die Nordländer.

A szerző hol egyetért Vámbéry Árminnal és gróf Kuun Gézával, hol polemizál velök. Hogy csupán egy-két vitás kérdést érintsek, a szerző szerint a magyarok nem törökök, hanem ugorok (Ugrier). Α. Σαβαρτοι άσφαλοι név körül forgo vitat illetéleg szerzónk Vámbérynak ad igazat, hogy Persis alatt nem a tulajdonképeni Iránt kell értenünk, hanem az ettől függő tartományokat, és egyszersmind egyet ért Thúry Józseffel, ki szerint a szavartiaszfali néptörzs nem más, mint az örmény krónikásoknál említett fekete fiúk» (Savardi sevordik schwarzen Söhne»). Szerzőnk idézi Thúry czikkét a Századokban (XXXI. 317. és 391.), a czikket magát azonban nem olvasta el, hanem csak abból a kivonatból ismeri, melyet Pecz Vilmos közölt belőle a Byzantinische Zeitschriftban. Marquart szerint az illető passusból teljesen világos az, hogy Biborban született Konstantin császár arabsperzsa forrásokból vette azt át. Közöl egyszersmind más helyen egy dissertatiót a név etymologiájáról, melyet illetőleg magára a könyvre kell utalnom az érdeklődő olvasót.