Oldalképek
PDF
ePub

homloktérbe. Gróf Andrássy Gyula missiója megbukott ugyan, s további ellentétek következhetnek. A napi események hullámozása azonban nem érintheti azon törvényeket, a melyek döntenek a népek és államok alakúlása fölött. Az evolutio törvénye tovább fog működni, mert csak fejlődés és visszafejlődés létezik. És így Magyarország előreláthatólag el fog jutni, ha nem is Mohács előtti nagyságának formájához, de ami fő, annak lényegéhez.”

Így végzi szerzőnk. És ez a vég meglepő. Már a munka olvasása közben föltűnt, hogy a szerző többször s nagy tisztelettel idézi Gróf Andrássy Gyulát (az ifjabbat) s egyszer Darányit is. Már ekkor seitettük, hogy a conservativ 67-esek nem számíthatnak többé kiváló publiczistánk támogatására, de ha voltak kételyeink ez iránt, a befejező sorok végleg eloszlatták azokat. Csakhogy e sorokban igen különös eszméket találunk. Beksics közjogi munkáiban azt bizonyítja, hogy Deák kiegyezése nem rombolta le a nemzet souverain jogait. Fölösleges volt ezt bizonyítani. Ép oly kevéssé rombolta le, mint akár a bécsi béke, vagy az 1848-iki törvények. Sőt Deák kiegyezése szilárdabb biztosítéka a nemzeti jogoknak, mint az 1848-iki törvények. De különös az, hogy Deák-féle personál unióról beszél a szerző. Deák nem

kart personál uniót 1867-ben, veszedelemnek tartotta az ily uniót s azért nem kell ezt a nevet használnunk művének jellemzésére.

S mi az a Deák-féle paritás és nemzeti jelleg érvényre jutása? Talán ezt akarta fölújítani gróf Andrássy Gyula missiója? Ma már tudjuk, hogy a gróf, Deák kiegyezésének hajdan oly lelkes híve, a magyar vezényszót követelte a király. tól. Ha a gróf ekkor azt hitte, hogy missiója egyezik Deák kiegyezésének szellemével végzetesen tévedett. Tévedett, mert midőn Deák a vezényszó meghatározását a királyra bízta, nem qazért tette, hogy egy-két évtized múlva a nemzet elvitassa a királynak e jogát. Jól tudta Deák, hogy a nemzet e régi kívánalmának megújítása megzavarná azt, ami egyik leg. értékesebb sajátsága a kiegyezésnek, megzavarná a nemzet és a király egyetértését. Azért mondották Deák és az idősebb Andrássy, hogy az 1867 iki kiegyezés kiszámíthatatlan nemzedékek számára van megkötve. Jól tudták a kiegyezés alkotói azt is, hogy a magyar vezényszót kicsikarni a királytól nem szabad, mert az ily kicsikart eredmény a nemzet jövőjén megboszálja magát. Azt is számba vették, hogy a hadsereg egységét a különböző

vezényszavak koczkáztatják s hogy az egész monarchiában senkinek sincs nagyobb szüksége a hadsereg egységére, mint a magyar nemzetnek. Szüksége van erre belső s külső ellenségeivel szemben. Számba vették még azt is a kiegyezés alkotói, hogy a magyar vezényszó föladása árán óriási előnyöket szerzünk. Megerősödünk számban, műveltségben s jöhet még idő, ha jól használjuk föl helyzetünket, a mikor a király önkényt megadja azt a maga dynastiája s monarchiája érdekében a kipróbált hűségű és hatalmas magyar nemzetnek, a mit most erővel akarnak ki. csikarni tőle.

Ezért bátran mondhatjuk, hogy az ifjabb Andrássy missiója tökéletesen ellenkezik az 1867-iki kiegyezés betűjével és szellemével. Ha sikerül e missio, bonyodalmak következnek trón és nemzet, Magyarország és Ausztria, a magyar faj s a nemzetiségek közt. Ezek a bonyodalmak javunkra nem válhatnak. Ha nem sikerül a missio s ha a 67-es kiegyezés hívei meghódolva a népszerű áramlatnak, tovább is ragaszkodnak követelésökhöz, mi más következhetik ebből, mint 1867 tökéletes bukása, mint a provisorium meghoszabbítása s a magyar állam züllése? Mind ezen az evolutio törvénye sem segíthet.

Attól tehát távol vagyunk, hogy az Andrássy missiója meg. valósítja a húsz millió magyar ábrándját. Ép ellenkezőleg veszélyezteti a magyar államot. Pedig Deák műve újra életre varázsolta Mátyás király birodalmát. Azért stilszerű lett volna, ha szerzőnk Deák művének hű értelmezésével és dicsőítésével fejezi be munkáját.

d.

TIBETRŐL.*)

Launay Adrien e két kötetben elbeszéli a tibeti hittérítés eseménydús történetét Odoric de Pordenone idejétől (1328-1329) napjainkig (1901-ig). A legrégibb utazóknak azonban, t. i. az 1656-diki évet megelőző eseményeknek ő csak rövid tíz lapot szentel s erre az időközre nézve, nézetem szerint, az angol Graham Sandberg kis munkája, melyet nemrég ismertettem e folyóiratban, sokkal tanulságosabb és alaposabb is, mint az övé. A későbbi idők története, különösen a XIX. század második felében működött hittérítők munkája természetesen már sokkal részletesebben van elbeszélve, helyenként talán ismét túlságos bőbeszédűséggel.

Bennünket magyarokat leginkább az a néhány lap érdekel, a melyeken a szerző honfitársunknak, gróf «Bela Széchinyi»-nek utazásával foglalkozik. Sok furcsa dolgot mesél s azért egész terjedelmében közlöm elbeszélését.

Szerzőnk szerint a gróf, mielőtt tibeti kalandos útjára el. indult, «M. de Loczi savant géologue» és M. Kreitner géographer társaságában elment Pekingbe, hol a grófot nagy tisztességgel fogadták és reá mint a Tibetbe készülő magyar expedito főnö. kére egy cassistant au trône impérial de Chinen czímét ruházták. Azonkívül útileveleket adtak neki, a melyek nagyon komolyaknak látszottak és kiséretűl négy mandarint rendeltek mellé vörös atunique»-be öltöztetett «satellites»-jeikkal, a mi különös kitüntetésnek volt a jele. Hogy a vállalat annál jobban sikerüljön, a gróf egy zászlót készíttetett, melyen ilyen fölirat állott:

*) Histoire de la Mission du Thibet, par Adrien Launay. LilleParis 1903. 8-r. 2 kötet és II. + 440. VIII. + 470 lap. Atlas des missions de la société des missions-étrangères. Ugyanazon szerzőtől, 2-rét 27 földabroszszal.

Budapesti Szemle. CXXII. kötet. 1905.

29

«Egy királyfi, a Béla királyok maradéka, Tibetbe utazik, hogy ott a dálai lámának hódolatát kifejezze és a tibeti nyelvet, a magyarok nyelvének rokonát tanulmányozza. Szerzőnk szerint e fölirat első része sérelmes volt a katholicismusra nézve, második részének helyessége pedig tudományosan még nem igen van megállapítva.

Az utazók az északi útvonalat választották, t. i. ugyanazt, a melyet annak idején Huc és Gabet követtek. Kunbunba érkezve, gazdag ajándékokat ajánlottak föl az élő Buddhának és viszonzásul egy arany bálványt kaptak tőle.

Midőn Mgr. Biet, a római katholikus püspök, értesült a magyar utazók szándékáról, egy levelet írt (1879 július havában) egy Mons. Vinçot nevű úrnak, melynek tartalma később való. nak bizonyúlt be. A püspök szívesen állana ezen urak, szolgálatára. Megelégedéssel értesül arról, hogy Tibetbe szándékoznak menni, de nagyon sajnálja, hogy nem választottak alkalmasabb módot czéljok megvalósítására. Tibetbe szerinte csak egy úton lehet hatolni, t. i. Kelet-Indián át. Ha ez egyszer sikerülne, úgy meg lehetne tenni a kisérletet Szü-csüen és Bathang felől is. De ha az első kisérletet Bathang felől próbálják meg, úgy kudarczot fognak vallani, mert az európai katonák sokkal meszszebbre vannak a keleti határtól, hogysem félelmet gerjeszthetnének. Azok az utazók, a kik Bathangban jelentkeznek, túlságosan el vannak szigetelve és túlságosan gyöngék, míg ellenben a másik határon az angol katonák csak nyolcz vagy tíz napi útra vannak Lhasszától. Ha önnek t. i. Vinçot úrnak sikerülne az utazókat rábeszélni, hogy Kelet-Indiából próbáljanak Tibetbe jutni, és nem Khinából, úgy nagy szolgálatot tenne nekik is, nekünk is, s azonkívül a tibeti ügynek is, mert Tibetet csakis India felől lesz lehetséges föltárni. A püspök erősen meg volt győződve arról, hogy a magyaroknak Bathangba érkezve meg fogják tiltani a tovább utazást.

Szerzőnk szerint Mgr. Biet e véleményét nemcsak saját tapasztalataira alapította és azon félelemre és gyülöletre, melyet európai emberek a lámákban gerjesztenek, hanem azzal a körülményre is, hogy még egy telivér khinai embert is, névszerint Hoang mandarint is föltartóztatták, a ki Khinából Tibeten át akart Európába utazni. Igaz ugyan, hogy némelyek véleménye szerint a mandarin föltartóztatása puszta komédia volt és czélja port szórni az európaiak szemébe, mert ezentúl a khinaiak azt mond

hatták : Hogyan várhatjátok el tőlünk, ti európaiak, azt, hogy úti levelet adjunk nektek a határt Lantennél átléphetni, midőn még saját mandarinjainkat is föltartóztatják ott?»

Mgr. Biet a mennyei birodalom kormányának taktikáját olyképen jellemzi, hogy ámbár Pekingben úti leveleket állítanak ki az európaiak számár. Tibeten átutazhatni, egyúttal gyorsfutárokat küldenek Bathangba, Kiangkába, Lhasszába, hogy idejekorán módot nyújtsanak az ottani hatóságoknak valami útatmódot találni, hogy a határnál az utazókat, a kik a pekingi útlevelekkel ellátva oda megérkeznek, föltartóztathassák.

A dolog valóban úgy történt, a mint azt a püspök előre megjövendölte.

Midőn Ta-tszién-lú tibeti kiskirálya (roitelet) parancsot kapott, hogy őrségéből nyolcz embert gróf Széchenyi Béla és utitársai mellé küldjön el tiszteletbeli kiséretűl, néhány khinai katona a magyar expeditióhoz csatlakozott és az egész társaság július 18-dikán tovább utazott. E kiséretnek föladata volt az utazókat Degué tartományba, mely Lhasszától független, elkisérni és visszavonúlni abban a pillanatban, a melyben az expeditio átlépi a tibeti határt, mert e ponton túl az utazók biztonságáért már nem reájok, hanem a Lhasszában székelő khinai császári biztosra hárúlt a felelősség. De nemsokára ezután Tá-tszién·lú első mandarinja, midőn a püspöknél látogatást tett, olyképen nyilatkozott előtte, hogy Kan-szúból az utazókat valószinűleg Csén-tú-ba fogják visszakisérni a nélkül, hogy megengednék nekik, hogy lábukat tibeti földre tegyék. Ha pedig ez nem bizonyúlna lehetségesnek, úgy meg fogják nekik engedni, hogy Cséntú-ból Tá-tszién lú-ba és Bathangba menjenek. Ott azután ismét föl fogják tartóztatni és arra kényszeríteni őket, hogy épen úgy, mint annak idején Mr. Gill, az angol utazó, Jün-nán és Birmáh felé folytassák útjokat a nélkül, hogy Tibetet érintenék.

Minden úgy történt, a mint azt a khinai kormány kivánta.

Midön a magyarok Szi-lin-fú-ra érkeztek, Kán-szú és Kukunor határán, Czo czo-táng, Kán-szú alkirálya, kereken meg. tagadta kérelmöket, hogy vezetőket adjon nekik, a kik őket Lobnoorba vagy pedig Tibetbe elkisérjék, mert szerinte teljes lehetetlenség lett volna azon az úton Lhasszába jutni; egyszersmind azt tanácsolta nekik, hogy a khinai mandarinok szokásos útját (grande route) kövessék Tá-tszién-lún és Bathangon át, biztusítván őket, hogy miután ezen út mentében mindenütt

« ElőzőTovább »