Oldalképek
PDF
ePub

Christian látta az arczán, hogy milyen boldogságban úszott ez a fiatal ember az ő figyelme következtében.

Bejött Markov titkár és tiszteletteljesen átnyujtotta az igazgatónak a kért iratot. E közben előzékenyen meghajtotta magát Andrej előtt is, ámbár nem ismerte őt s ámbár Andrej egyszerű munkásruhába volt öltözve a kezei feketék voltak a koromtól és a füsttől.

De Markov tudta, hogy ez ugyanaz a Szareptov, a kiről abban az irásban szó volt, a melyet magával hozott. Ez az igazgató rendelete volt, a melyben Szareptovot kinevezte a technologiai intézetben a gyár ösztöndíjasává, föltéve persze, hogy Szareptov a fölvételi vizsgát jól leteszi s így az intézetbe fölveszik.

Nem ismerik egymást? – kérdezte az igazgató Markovtól. -- Ez a mi titkárunk, Markov, ez pedig Szareptov, a mi ösztöndíjasunk és leendő mérnök.

Markov kezet nyújtott Andrejnek; azt mondta, hogy nagyon örül és hogy már sokat hallott Szareptovról. Ez egészen rendjén volt, mert Andrejről csakugyan sokat beszéltek a gyárban, legnagyobbrészt persze rosszat, de most, a mikor olyan sikert ért el, minden valószínűség szerint majd jobb véleménynyel lesznek róla.

A titkár elbúcsúzott tőle és az igazgatótól s kiment, magával vivén az iratot is. Az igazgató megitta kávéját, rágyújtott egy szivarra és fölkelt.

Nos tehát, van szerencsém üdvözölni önt, ösztöndíjas úr, mondotta tréfás bizalmassággal. - Most pedig menjen haza, öltözzék át és menjen el az intézetbe. Minden eshetőségre itt a névjegyem. Egyébiránt ott már ismernek bennünket...

Nagyon köszönöm, Antonovics Christian. Majd elmegyek névjegy nélkül is, - mondotta Andrej.

De miért?

Hiszen valamit csak a magam erejéből is el kell érnem. És tudom, hogy el is érem, hiszen összes mathematikai tudományom még egészen frissen megvan a fejemben.

No, ebben én legkevésbbé sem kételkedem, de nem mindig elég ám a puszta tudomány, lehetnek egyes formalitások is. Azt tanácsolom, hogy minden eshetőségre vegye magához ezt a névjegyet, azután pedig egész lelkemből sikert

kivánok. Igaz, ott a jövő héten kezdődnek a vizsgálatok. Lássa, nem késtem el.

Köszönöm, Antonovics Christian. Igazán nem is tudom, hogy adjak kifejezést hálámpak.

Ha jóravaló mérnök válik önből, akkor én teljesen meg leszek elégedve.

- Pedig az válik, föltétlenül az válik, mondotta Andrej mély meggyőződéssel.

- No lássa, ez minden, a mi nekem kell. Most pedig megyek a feleségemhez.

Jó mulatást kivánok, - mondotta Andrej. - A viszontlátásra hétfőn, Szareptov úr.

Andrej ujjongó érzésekkel telve távozott. Keresztülment az udvaron, a hol még csönd és elhagyottság uralkodott. Az apró kis mozdonyok, a mögéjök aggatott apró kocsikkal ott állottak szanaszét, nyilván azon a helyen, a hol őket a déli füttyszó érte. A műhelyekből a gépek halk zúgása hallatszott, mintha ők is pihentek volna.

Andrej kiment az udvarból a kis kapun át s meglátta régi ismerősét, a kapust, a ki mint annakelőtte, úgy most is hűségesen ott ült a padon. Mindig üdvözölte Andrejt s kötelességének tartotta beszédbe ereszkedni vele. - Hazafelé megy? – kérdezte tőle a kapus.

Igen, – felelt Andrej, s lelke annyira tele volt örömmel, hogy szerette volna legalább a kapussal megosztani. Most már nem jövök ide többé zubbonyban, tette hozzá.

Hogy-hogy? Elhágy bennünket? Megúnta a dolgot?

Nem, nem úntam meg, de most ösztöndijas leszek, azután meg mérnök. Az igazgató megtett ösztöndíjasnak.

Mi az, valami jó?

De nagyon is jó ám. A kapus nem tudta, mi az az ösztöndíjas. De megértette közléséből, hogy mérnök lesz, azt pedig, hogy mi a mérnök, már nagyon jól tudta, mert a gyárban nagyon sok volt a mérnök 8 valamennyinek kitünő volt a fizetése. - No, akkor hát gratulálok, -- mondotta.

Köszönöm, köszönöm, – kiáltott föl Andrej örömteljesen s a kapus mély csodálkozására kezet nyújtott neki. Ez derekasan megrázta a kezét, örvendve ennek a nagy kitüntetésnek. Hiszen egy leendő mérnök állt előtte.

Andrej haza ment, gondosan megmosakodott és átöltözött. Fejében még korántsem volt rendben minden. Azt nagyon jól tudta, hogy helyzete egyszerre jóra fordult, hogy egy hatalmas ugrást tett előre, de viszont valami elégedetlenséget érzett lelkében, furcsa volt neki az a tudat, hogy egyedül éli át ezeket a boldog perczeket s szerette volna, hogy mások is tudjanak róla, azok, a kikről föltebette, hogy érdeklődnek iránta.

Alig tudott uralkodni magán ebben a pillanatban, s ha nem egy olyan kötelező tényről lett volna szó, hogy tüstént elmenjen az intézetbe, lehet, hogy nem állta volna ki s elszaladt volna Szareptovékhoz, mindent elmondott volna Katyának, söt Mihailnak is és megosztotta volna velök örömét. Sőt talán még magával Mihajlovics Arkadij-val is megosztotta volna s fölkereste volna a nagymamát, Viktorovna Jevpraxiát is.

Kellett, hogy mindannyian tudjanak erről, még pedig azért, hogy megszűnjenek őt szánni, mint egy olyan embert, a ki önbizalma következtében «örvénybe vetette magát, s a kinek el kell pusztulnia». El kell ismernünk, hogy önbizalmának megvolt a maga alapja.

De most nem ment el hozzájok, fogta irásait és elment a Zagorodnij Proszpektre, a technologiai intézetbe. Ott megtudta, hogy a vizsgálat a jövő hét keddjére van kitűzve, de itt megint újabb akadály gördült elé: tudtára adták, hogy a folyamodások elfogadását már rég megszüntették.

Antonovics Christian névjegye segítette ki a bajból. Ez segitett rajta s kivételt tettek a kedvéért. Beadta folyamodását, átnyújtotta iratait és sokkal nyugodtabban távozott az intézetből.

Most még semmit sem lehet tudni, mondotta magában. Én ugyan meg vagyok győződve arról, hogy a vizsgálatot leteszem. Furcsa is volna, ha nem tenném le, miután nyolcz esztendőt töltöttem a gymnasiumban, kettőt pedig az egyetemen, a mathematikai szakon. De azért mégis azt, hogy ösztöndíjas vagyok, majd csak akkor mondhatom, ha csakugyan az leszek. Különben meg azt mondhatnák rólam, hogy nagyon is korán elkezdtem dicsekedni vele.

De ma már nem ment vissza a gyárba. Nem akarta látni azokat a szúrós pillantásokat, a melyek most, hogy már bizo

nyára híre ment ösztöndíjassá történt kineveztetésének, alkalmasint még határozottabbakká lettek. Azt fogják majd mondani, hogy az igazgató részrehajló vele szemben. Sőt Matvjejevics Iván még talán azzal is fenyegetőzik, hogy jelentést tesz a dologról a vezetőségnek. Ettől ugyan Andrej nem igen félt. Tudta, hogy az igazgató, a gyárra való basznos voltának tiszta tudatában, senkitől sem fél s ez elegendő volt neki. Ő maga is megvetéssel viseltetett minden titkos aknamunka és minden olyas iránt, a mi nem a tényleges erőre, hanem mindenféle ravasz furfangra és cselekvésre támaszkodik.

De miután föltétlenül szüksége volt arra, hogy örömét valakivel megoszsza, Mglinszkijt választotta ki erre a czélra és az intézetből egyenesen elment hozzá. Úgy sem volt nála azóta, hogy a csizmadiához költözött.

Az augusztusi nap minden erejét megfeszítette, hogy az őszi hidegek beállta előtt kitegyen magáért. Az utczákon minden lépten-nyomon, házi holmival megrakott szekerekkel találkozott. Ezek a hivatalnokok holmijai voltak, a kik vonultak be a városba nyaralóhelyeikről. A házak körül széles deszkakerítések meredtek az égnek s mögülök meszes por szállott az utczára. Néhol új. többemeletes házak épültek. A főváros sietett és serényen készülődött a téli idényre.

Andrej olyan vigan lépdelt, mint már nagyon régóta nem. Attól az időtől fogva, hogy Mglinszkijtől elvált, sokkal több volt a szomorúsága, mint az öröme. Az igaz, hogy anyagi kudarczai még nem voltak, a melyek kiábrándították és mélységesen megrendítették volna. De mégis, mikor eszébe jutottak azok az idők, a mikor sehogy sem bírt találkozni az igazgatóval, s mikor elfogta a kétség s már-már arra gondolt, hogy megváltoztassa terveit, elszorúlt a szíve. Egy kis gyöngeség, s lehet, hogy félúton abban hagyta volna a dolgot, s most talán valami rossz úton volna s nem érte volna el azt, a mit ma elért.

«Soha sem szabad az útról letérni. Mindig egyenesen kell menni, a mig csak lehet, küzdni kell az eszméért az utolsó csepp vérig, s ha az ember minden tekintet, és minden üzleti számítás nélkül az eszmének szenteli magát, úgy föltétlenül eléri azt, a mire törekszik. »

Így gondolkodot! Andrej, miközben pajtásához ment és égett a vágytól, hogy mielőbb közölhesse vele diadalát.

VII.

Mikor Andrej oda ért ahhoz a házhoz, a melyben Mglinszkij lakott, ugyanakkor az utcza másik vége felől egy bérkocsi robogott arra s nagy robajjal megállt a kapu előtt. Egy kis böröndöt pillantott meg a bakon. A kocsiból egy kopott diákköpenybe öltözött fiatal ember szállt ki, a kinek fején hátra volt csapva a sipka.

Andrej tüstént megismerte Mglinszkijt. Hangosan üdvözölték egymást.

Hát te honnan jösz ezzel a czók-mókkal? – kérdezte Andrej csodálkozva.

- Épen most érkeztem vissza vidékről, a hol a nyáron át leczkéket adtam valakinek, -- felelt Mglinszkij, miközben kifizette a kocsit. - Három hónapon keresztül tömtem a tudományt két kiskorú földbirtokosnak a fejébe. Egész kincstárt hoztam magammal: teljes hetvenöt rúbelt és mellé egy millió új eszmét. És te ?...

Fölmentek az emeletre. Jegorovna Fekla nagy örömmel fogadta egykori lakóját. Mglinszkij szobájában nyitva voltak az ablakok 8 Jegorovna Fekla büszkén ujságolta, hogy a szoba egész nyáron át így szellőzödött.

-- Arról jótállok, hogy most azután tiszta a levegő benne, mondotta Jegorovna Fekla.

- No mi majd hamarosan megrontjuk, szólt Mglinszkij.

Azután tüstént szamovárt kért, s elkezdett kirakodni, s helyreállítani a szokott bázirendet, mely legfőképen a rendetlenségben jutott kifejezésre.

- No mi ujság? Mi van veled? – kérdezte Andrejtől. — Akkoriban, ha jól emlékszem, óriás reménységekkel tele mentél el innen,

Meg is valósultak, mondotta Andrej..

Ugyan! Hát csakugyan vannak olyan remények, a melyek meg is valósulnak ?

Bizony vannak. És képzeld csak, épen ma, csak az imént valósultak meg. Épen ma. Azért is jöttem hozzád, hogy megoszszam veled örömemet.

Szóval boldog vagy. Oh milyen ritkán hall az ember

[ocr errors]
« ElőzőTovább »