német és a franczia kormány közt létrejött békeokmányokban nincs is az öt milliárdos összegnek megnevezett czíme; és a franczia hivatalos kifejezés indemnité de guerre valamint a német birodalmi törvényekben használt Kriegskostenentschädigung későbbi keletű. A német törvényhozásban és irodalomban ma már nyiltan elismerik, hogy a Francziaország által teljesített fizetés messze túlszárnyalja Németország hadi költségeit, hogy amaz 1.484 millió tallérban egyúttal hadi bűntetés szabatott Francziaországra és hogy ezen súlyos hadișarcz és az ennek következtében folyton viselendő nagy kamatteher Francziaországnak tartós gyengítésére czélzott ép úgy mint Elsassnak és Lotharingia egy részének az ellenséges ország testéből kihasítása.

A tulajdonképi hadi kiadások megtérítése czímén birodalmi számlára 73, az észak-német szövetség számlájára 377 millió tallér utaltatott. A franczia hadüzenetet követő napon 1870 julius 20-án az észak német birodalmi gyülés 120 millió tallérnyi kölcsönt szavazott meg a kormánynak. Augusztus 3-án és 4-dikén nyilvános aláírásra bocsáttatott és pedig bankárok közvetítése nélkül 100 millió tallér 5%-os kötvény. A kibocsátási ár 88, a befizetés 6 részletben volt teljesítendő deczember végeig, A kölcsön lejár 1873. január 1-én, a mikor a kincstár a névleges összeget fizeti ki. Az évi kamat e szerint 5·7%, ehhez adva a körülbelől 21/2 év multával a 88-on fölül fizetendő 12 tallért, a kölcsön közel 11%-ába került az államnak. Mindamellett a kinált 100 millió tallérból csak 60 millió effectiv összeg iratott alá. Később a győzelmes napok után bankárok közbejöttével értékesítette a kormány a megmaradt kötvényeket és 1137 millió névérték után 104 millió tallér bevételt ért el, úgy hogy az árfolyam átlag 91.73%-ra emelkedett. E kölcsön felmondatott 1872 végén és teljesen visszafizettetett 1873 végével a névérték erejéig.

A háború folyamán már Strassburg és Metz bevétele után, a kormány újabb 100 millió tallér hitelt kért a szövetségi gyűléstől. A szövetségi kanczellár felhatalmaztatott hoszszabb lejáratú, kamatozó kincstári jegyek kibocsátására oly mennyiségben, hogy a megkivántatott 100 millió begyüljön. A kormány ezen kölcsön nagy részét külföldön, nevezetesen Angliában óhajtotta elhelyezni s nem kivánta az egész öszszegre a belföldi pénzpiaczot igénybe venni. Ezért a kincstári

jegyek részint tallér, részint sterling fontra szóltak (6 tallér 24 garas = 1 £) és azért lépett a kormány egy németangol bankconsortiummal egyezségre a kibocsátás iránt. A consortium az emissió első részét 9212, másodikát 951/4%-on vette át, a szövetségi kormány tartozván egyébként a sterling fontra szóló jegyek bélyegét viselni. A kincstári jegyek 5%-al kamatozók és öt év múlva teljes értékben visszafizetendők. Mindegyik emissió 71/2 millió, összesen 15 millió sterling fontot, 102 tallért, mintegy 153 millió osztrák ért.. forin

=

tot tett.

Nemcsak ezen főösszegben, hanem sok egyéb részletben hasonlók ezen német kölcsön föltételei az 1873. XXX. t. cz. által elrendelt 153 milliós magyar kölcsön viszonyaihoz. Az árföltételek annyira különbözők ugyan, a mennyire elütő az északnémet szövetség az időbeli és Magyarországnak 1873. évi hitele. Igy Magyarország lekötötte biztosítékul államjószágait, 6%-os kamatot tüzött ki és azon felül még 4—7%-al volt kisebb az átvételi árfolyam. Egyebekben az emissió a magyar kölcsönnél is két 712 sterling fontos részben értékesíttetett, az elhelyezés majdnem ugyanazon pénzerők közvetítésével történt, az angol értékre szóló jegyek bélyegét hasonlólag a kincstár viselte, a jegyek alakja s szövege egészben véve mindkettőnél hasonló, a visszafizetés egyaránt öt év multával biztosíttatik. A magyar kincstári jegyek ezen hasonla tossága a német szövetségi kincstári jegyekkel sokban megkönnyítette az elhelyezést Német- és Angolországban.

A német kölcsön 102 miliió névérték után 95,752,500 tallért hozott, és így tekintettel az öt év multával történő teljes visszafietésére, 6.33%-ba került az államnak; a magyar kölcsön pedig mintegy 10%-ba. A német kormány azonban 1875. november elseje helyett már 1872. január és február havában váltotta be a franczia hadikárpótlás pénzein a kincstári jegyeket, minek következtében e kölcsön a német kormánynak 11-12%-ába került. Ezen nagyobb költségre kétségen kivül főkép azért szánta el magát a német kormány, mert a meglevő pénzkészletet 5.33%-on, a mennyit az adósság évi kamatja tett, sem volt képes értékesíteni; és mert bizott abban, hogy a hátralevő 4 éven belől ezen áron mindig kaphatna kölcsönt. Az idő előtti beváltásból támadt kár jóval csekélyebb lett volna, ha a kincstári jegyek nagyobb kamat

láb p. o. 52% mellett bocsáttatnak ki, a mely esetben a kibocsátási árfolyam (mintegy 96) és a névérték közti különbözet akár öt, akár egy év elmultával fizettessék vissza a veszteség mindenesetre kisebb. A mi kincstári jegyeinknél azonban teljesen megfelelő a 6%-os kamatláb, mert a speculatiónak elégséges nyereségi tért enged a kibocsátási ár és a névérték között, másrészt pedig úgy sincs kilátás, hogy a magyar kincstári jegyek idő előtt visszaváltassanak.

A franczia hadi kárpótlás pénzeiből törlesztetett végre az északnémet szövetségnek azon lebegő adóssága, melyet rövid lejáratú kincstári utalványok alapján felvett. A kormány ugyanis addig, míg az állósított kölcsönből a pénzek kellő mérvben befolytak, és általában a folyó költségek biztosítása végett, időről időre 3—6 havi lejárattal 31⁄2 - 5%-08 kincstári utalványokat bocsátott ki, melyeknek évi átlagos forgalma 32 millió tallérra ment. Ez utalványok al pari adattak el és a mennyiben rögtön értékesíthetők nem valának, zálogba tétettek a háború elején alkotott kölcsönpénztáraknál, a melyeknek jegyei készpénzfizetésül fogadtattak el. Az efféle kincstári utalványok összes emissiója 58 millióra ment és 1,025,000 tallér kamatot igényelt, de ezzel szemben a kölcsönpénztárak e kamatszükségletnél sokkal nagyobb tiszta nyereséget szállítottak az északnémet szövetség és a német birodalom kincstárába.

A Francziaországtól befolyt milliárdoknak java része hadi károk megtérítése s a haderőnek előbbi karba helyezésére fordíttatott. Az első czímen kiadatott 246 millió tallér a birodalom és közel 11 millió tallér az északnémet szövetség számlájára; a másik czímen 186 millió tallér a birodalom és 120 millió tallér az északnémet szövetség számlájára. Mindkét czímből csak a kiválóan pénzügyi és közgazdasági intézményeket kivánjuk taglalni és ezek: a rokkantak alapja és a hadi kincs.

A birodalmi kormány becsületbeli kötelességének tartotta bőségesen gondoskodni azoknak ellátásáról, kik a háború folytán az állam iránt igényt támaszthattak. Külön törvények alkottattak a német-franczia háborúban résztvettek nyugdíjazásáról, illetőleg a hozzájuk tartozóknak esetleges ellátásáról. Különböző fokozatok szerint megállapíttatik a rokkantak nyugdíja, a háborúban elesett harczosok özvegyei, árvái s

a mennyiben az elvérzett egyetlen fenntartójuk volt — szüleiknek ellátása. Előleges felvételek szerint ezen nyugdijak és ellátások évi 13 millió tallért ígényelnek, és a birodalmi kormány elvül tűzte ki, hogy ezen évi szükséglet tőkéje a franczia hadi kárpótlás egy részével biztosíttassék. 1872 végeig a német-franczia háború folytán keletkezett nyugdíjakra csakugyan 10 millió, 1873-ban 12,334-000, 1874-ben 12,665.000 tallér adatott ki; a közelebbi években a szükséglet egyre növekedni fog, míg azután idővel a rokkantak, a háborúban elesteknek özvegyei s szülei elhalálozván, árváik pedig fölnevekedvén, a szükséglet egyre csökkenni és 50-60 év múlva teljesen elenyészni fog. A „rokkantak alapja“ ehhez képest 187 millió tallérban állapíttatott meg oly számítással, hogy ha ezen tőke 4%-ot kamatoz és ezen jövedelem kiegészíttetik a tőkéből a nyugdíjak évi szükségletének nagyságáig, akkor az alap teljesen kimerülne körülbelül azon időre, a midőn az utóbbi háborúból nyugdíj és ellátásra jogosultak többé nem léteznének.

A rokkantak alapjáról szóló törvény rendelkezik egyébiránt arról, hogy ha a kamatjövedelem meghaladná az évi szükségletet, akkor ezen többlet nem az alaphoz csatolandó, hanem a birodalmi pénztárhoz szolgáltatandó be; föntartja továbbá azt, hogy a törvényhozás külön intézkedjék azon maradványról, mely esetleg előállana, ha majd egy ellátásra jogosított sem lesz többé. A 187 millió tőkét a birodalmi gyülésben túlságos nagynak tartották a kitüzött czélra; voltak tekintélyes hangok, melyek 150 milliót teljesen kielégítőnek véltek. De a számitás annyi hypothesisből indúl ki, hogy, ha már egyszer egy külön alapban kerestetik a biztosíték oly hosszú időre terjedő igényekre nézve, akkor a nagyobb összeg minden esetre több megnyugtatást szolgáltat.

A rokkantak alapja kamatozó értékpapirokból alkotandó. Ezek lehetnek: a német birodalom, valamely német állam, kerület vagy község kötvényei; a német birodalom vagy valamely német állam által törvénynyel biztosított kötelezvények, mint pl. vasuti prioritások, és végre közterhek megváltására kibocsátott és földbirtokkal biztositott németországi járadékkötvények. Csak átmenetileg, 1876. közepéig engedtetett meg idegen állampapirok, elsőrendű váltók, kincstári utalványok vásárlása, főkép azon okból, nehogy, ha az alap igazgatósága

rövid idő alatt korlátolt körből tartozik a 187 milliót beszerezni, a kijelölt értékek árfolyama nagyon felemelkedjék. Igy történt azután, hogy a rokkantak alapjának igazgatósága a 153 milliós magyar kölcsönből átvett 15 milliót. Ezen átmenetileg megengedett értékek azonban 1876. julius 1-ig eladandók és helyökbe kizárólag az első sorban említett papirok vásárlandók. Azontúl csak annyi adható el az alap készletéből, a mennyi esetről-esetre nyugdijakra stb. folyóvá teendő és igy kizáratott a speculatiora irányult adás-vevés. Az alap kezelése külön hatóságra van bízva, melynek elnökét élet-hossziglan a császár nevezi ki. Az ellenőrzést az állam-adósságokat ellenőrző bizottság viszi. Az alapból évenként teljesítendő fizetést a törvényhozás szavazza meg a költségvetés keretében.

A mi már a pénzügyi politika szempontjából ezen rokkantak alapjának czélszerűségét illeti, azok nézetéhez csatlakozunk, kik a birodalmi gyülésben és az irodalomban egy külön alap alkotását ellenezték és helytelenítik most is. A német-franczia háború folytán támadt nyugdij és ellátási igények kielégítése csak úgy terheli a birodalmat, a mint terhelik a többi katonai s egyéb állami nyugdijak. A mint tehát a német birodalomban és más államokban a nyugdijak különbség nélkül az évi költségvetésben állandó kiadási tételként szerepelnek, ép úgy helyt foglalhatnának az utóbbi háború rokkantjainak ellátására szükségelt összegek mint oly kiadás, mely a birodalom összbevételeiből fedezendő. Magyarországban és Ausztriában, valamint a legtöbb államban, hol a nyugdijazást a kincstár látja el, az évi költségvetésben rendes bevételt képeznek azon levonások a hivatali fizetésből, melyeken a nyugdij igénye alapul, és rendes kiadást képez a nyugdijazásra, végkielégítésre stb. szükségelt évi összeg.

Az a tekintet, hogy azon alap folytán egy maradandó kiadási tehertől menekül meg a birodalom háztartása, s hogy legalább a nyugdijak miatt nem lesz szükséges sem a birodalmi adókat fölemelni, sem az egyes államok matricularis hozzájárulását fokozni, távolról sem igazolja a külön alap megalkotását. Németország akárhány oly hasznos beruházásra fordíthatta volna ama 187 millió tallért, a melyek nemcsak közvetlenül hoztak volna a német kincstárnak nagyobb jövedelmet azon alapnál és igy bőven fedezték volna a nyugdijak évi szükségletét, de azonfelul még a közgazdaságnak is jóté