az egyszerű család háztartásáig, a melyet a családapa a maga és övéi kényelmére állít be, és a melynek ő és övéi azonnal rabjaivá válnak... mindenütt ugyanazt a fonákságot fogjuk észlelni, hogy semmi sem teszi meg azt a szolgálatot, a mire eredetileg rendelve volt, hanem rabjává teszi saját teremtőjét, az embert. Tökélyesen ugyanazt lehet észlelni a tárlatokon is. Kérdezzük meg, hogy ilyen tárlatnak mi a rendeltetése. és czélja, azt fogják felelni:

A tárlatban a gazdaság, ipar és művészet minden ága bemutatja azokat a czikkeket, a melyeknek előállításával rendesen foglalkozik, még pedig oly czélból, hogy a hasonfajú czikkeket egymással összehasonlítva, ki lehessen tudni, hogy melyik állít elő jobb minőségű czikket jutányosabb áron, és ennek alapján

a) a fogyasztó közönségnek, vagy az e között és a termelő közt közbenjáró kereskedőnek lehessen módja tájékozni magát az iránt, hogy szükségleteit honnan fogja legczélszerűbben fedezni;

b) az iparosok és termelők járhassanak végére, hogy melyik miféle anyag felhasználása, miféle módok és fogások alkalmazása, miféle gépek és eszközök beszerzése útján jut hozzá, hogy készítményei szebbek, jobbak és mégis jutányosabbak;

c) a művészek kiállított művein észlelhetvén egymás jelességeit és hibáit, tökélyesbüljenek, és hova tovább mind inkább megközelítsék a művészeti tökély eszményképét.

És mit látunk a valóságban?

A gazdasági és ipartárlatban nagyon ritkán, mondhatni csak kivételképen bukkanunk oly kiállítmányra, a mely a kiállítónál rendesen és minden időben ily minőségben kapható. Mindenik csak azt mutatja be, hogy mit tudna esetleg előállítani, ha egy-egy darabra különös gondot és rendkivüli szorgalmat fordítva, azt legalább is három annyiba kerítené, mint a mennyibe rendesen kerülnie szabad, hogy az illető körök kár és alkalmatlanság nélkül használhassák. Ehhez járul még az is, hogy miután a mindennapi szükségek fedezésére való czikkek nem igen alkalmasok arra, hogy a tátongó nézőség értetlen szemét kápráztató rendkivüli ügyességet lehetne rajtok bemutatni, az iparosok kiállítmányainak nagyobb része a szó teljes értelmében fényűzés tárgyai, a melyek, mint ilyenek, minőség és ár tekintetében szabálynak nincsenek alávetve,

határt nem ismernek, mértékadó arány alá nem jöhetnek; minden a mit tölök követelnek, ízletes idomok, tetszetős arányok, ügyesen alkalmazott fény és díszités, szóval külsőség; a hasznavehetőség, czélszerűség, tartósság nagyon alárendelt, másodrendű kérdések; hiszen a kérdéses tárgyak nem is arra valók, hogy használják, hanem csak, hogy nézzék. Még azok a gyárak is, a melyek rendesen a mindennapi szükség czikkei előállításával foglalkoznak, nem azokat a rendes készítményeket állítják ki, hanem rendkivűli, külön a tárlat számára készített darabokat. Az egész tárlat ez által szemfényvesztéssé válik, és épen e szemfényvesztés az, a mely a kiállitóknak okozza azokat a túlságos költségeket, a melyektől megkimélhetné magát, ha a tárlatok hívek maradtak volna az eredeti czélhoz. Ma a tárlaton való részvét az egyes kiállítónak sokkal több áldozatába kerül, hogy sem remélhetné a tett költség megtérését a tárlaton szerzendő nagyobb kelendőség által; mert hiszen előforduló esetben tömegesebb megrendelések abban az árban és minőségben, a melyet kiállitmánya tűntet ki, rendesen nem is volna képes megfelelni. A kiállított egyes tárgyak oly drágák, hogy ritkán akad vevője; mégis azt mondja a kiállító az elkelt tárgyról, hogy másodszor azon az áron nem tudná előállítni. A mi nem kél el a tárlaton, azt még inkább kénytelen aztán aránylag potom áron elvesztegetni, és még úgy is megcsalja vele a könnyelmű vevőt, a ki az aránylag jutányos ártól elcsábítva, mégis tehetségén felül költ oly fényüzési czikkre, a melyre vagy nem volt semmi szüksége, vagy a mely nem felelt meg úgy az érzett szükségnek, a mint kellett volna, vagy végre, a legjobb esetben, semmi tekintetben sem talált a vásárló háztartásának aránylag szerény viszonyaihoz. Mert csakugyan fonákabb dolog a drága szőnyeg silány padozatra egyszerű butorzat alá, vagy egy nagyszerű mennyezetes ágy egy bérbe fogadott szállás törpe szobájába, a melyben a járó-kelő feje bele ütközik az oda nem illő fényes csilárba, s ezer meg ezer hasonló példa, mint a külső fényt nélkülöző, de a kényelemnek megfelelő, a hurczolást és viselést kiálló, egyszerű, szilárd házbeli. A termelők és készítők ily tárlaton leginkább csak azt tanulják el egymástól, hogy miként lehet csengő hirdetésekkel, kétértelmű dicsekvésekkel és sokat mutató kirakatokkal a fogyasztó közönséget csábítni és ámítni. Nem az a versenykérdés, hogy ki tud jobbat, szebbet, olcsóbbat előállítni; hanem ki tudja a maga külsőleg fel

cziczomázott, valójában pedig a legjobb esetben csak közönséges minőségű árúját, mentől czifrább czím alatt, mentől drágábban a közönségre tukmálni.

A fogyasztó közönség az ily tárlatból épen semmit se tanul, csak tátogni, bámulni megyen, és el van ragadtatva, hogy oly sok szép holmit egy helyt együtt lát. Egy-egy nábob vagy uralkodó meg is veszen egy-egy kiváló tárgyat, és jól jár vele, mert tárlaton kivül ilyet nem kap. Tolong népség az ékszerárusok, fényüzési butorok, divatáruk és drága szőnyegek fényes kiállítmányai körül; de ha eltéved az ember azokba az osztályokba mert meg kell vallani, hogy van olyan is a hol a komoly ipar állította ki a maga keveset mutató, de annál fontosabb czikkeit, azok oly borzasztó üresek, mint ha nem is volnának abban az iparpalotában, a mely minden nap sok ezer kiváncsi vándorlásának czélpontja.

Ezt a jellemet azonban némileg már a londoni és párisi tárlatok is mutatták, és mindaddig, a míg egy általános kijózanodás más fordulatot nem fog adni az ügynek, a tárlatok nem lesznek egyebek, mint ámító kaleidoscopok, a melyek oly ipart mutatnak, a milyen valósággal nincsen; a melyek az egyes kiállítóknak a remélhető haszonhoz semmi arányban sem álló óriási pénzökbe és idejökbe kerülnek, és daczára annak, hogy roppant nép viszi oda mint látogató a maga keservesen gyűjtött pénzét, hová tovább mind több áldozatot fognak követelni a vállalkozóktól és a tárlatok székhelyeiül kiszemelt városoktól; mert hiába az ily dolgok fokról-fokra hágnak, és az utódnak mindig nagyobbnak és nagyobbszerűnek kell lenni, mint a milyen volt elődje.

De a mi a bécsi tárlatot különösen jellemzi, az az a sajátság, hogy a tárlat és helyisége első sorban a bécsinek, de azután az idegennek is épen úgy mindenek előtt mulató hely, és csak azután és mellékesen tudvágy kielégítésének tárgya. Már maga az a körülmény, hogy a helyiség a praterben van, mulatóhelylyé teszi; oda menet, bármely oldalról közeledik az ember hozzá, vendéglők és mulatóhelyek sora előtt halad el, a melyekből már négy órakor délután mindenünnen megzendülnek a vigabbnál vigabb zenék; benn a tárlat helyiségében két-három helyt zene, zongora-hangversenyek; minden lépten-nyomon étkező helyek, ivó-csarnokok, borkostolók, czukrászatok, a melyek vagy ízletes vagy szokatlan élvezetekre csábítják a vándort, némelykor még egyébbel is fűszerezvén a kinálkozó jó

dolgokat. Érzik is ezt a bécsi mulató helyek, és még jobban meg fogja érezni Bécs a tárlat bezárulta után, hogy legnagyobbszerű mulató helye nincs többé.

Mert hogy nagyszerű volt, az tagadhatatlan. Az az óriási kiterjedése az épületeknek, az a merész felemelkedése a fedett üregeknek, az a bódító sokasága a csaknem várost alkotó külön épületeknek, a melyek közt való tájékozhatás külön tanulmányt vett igénybe, az a zsivaj, a melyet a leggyöngébb napokon is sok ezerre menő látogatósereg okozott, különösen első látogatáskor szédítő hatással volt a látogatóra. Nem képzelek embert, a ki az első látogatás alkalmával egy pár óráig ki tudott volna ocsudni a csodálkozó bámulásból.

És ez mind, kegyes olvasó, ma, a mikor ezt olvasod, nincs többé.

Mi, a kik utófájdalmait legfölebb annyiban érezzük, hogy a tárlat látogatására tett költséget mert Magyarország nagyon tetemes részét küldé a látogatóknak ezen a télen helyrekoplaljuk, igen könnyen tehetjük, hogy a látottakat most még egyszer eljártassuk emlékünk szeme előtt, és ha neked, k. o., nem leszek unalmadra, szivesen állok be vezérnek. Elmegyünk együtt végig az iparpalotán és a gépcsarnokon, betekintünk a köztök és körülöttök állott külön pavillonokba, megszemléljük a műcsarnokot és a régiségkedvelők tárlatát. Miért kinálkozom én vezérnek?

Mert nem vagyok se iparos, se gazda, se művész; mindenikből értek valamit, láttam sokat. Így meg fogjuk érteni egymást.

FINÁLY HENRIK.

NEMZETI SZINHÁZ.

(Szigligeti és ujabb szinművei.)

A nemzeti szinház, sőt általában a magyar szinházak műsora husz-huszonöt év óta sokat változott. Hugo, Dumas és Scribe helyett Feuillet és Sardou jöttek divatba; Shakspeare és Molière gyakoribb vendégeink, mint régen; egy pár rég elfeledett spanyol szinmű újabb diadalait ünnepli; Kisfaludy Károly és Vörösmarty majdnem feledségbe sülyedtek; Czakó nem tetszik többé; Nagy Ignácz, Obernyik, Degré, Dobsa szinműveit újabbak váltották föl, de aligha tartósabb szerencsével. Csak Szigligeti nem szenvedett csorbát. Termékenységével, sikereivel folyvást uralkodik a magyar szinpadon s műveit most is annyiszor vagy még többször játszszák, mint ezelőtt huszonöt évvel. Leszorúlt műveit újakkal pótolta, bukásait sikereivel feledtette. Innen-onnan negyven éve, hogy a drámairói pályára lépett. Csakhamar a közönség kedvenczévé vált s háttérbe szorította legnépszerűbb elődét, Kisfaludy Károlyt. Azóta folyvást megtartotta helyét. Az utána föllépő drámairók egész napjainkig mintegy ostromolni látszottak őt, de nem tudták legyőzni. Szigligeti túlélte mindnyájokat s most hatvanadik évében is bátran elfogadja a versenyt a szinpad és akadémia küzdő homokján egyaránt.

Valóban Szigligeti pályája nem egy tekintetben sajátságos és figyelemre méltó. Költészetének fény- és árnyoldalai sokkal szorosb kapcsolatban vannak élete körülményeivel s azzal az állással, a melyet a szinháznál elfoglal, mint a kor irodalmi és politikai viszonyaival. Mint szinész irta első drámáját 1834-ben s mint a nemzeti szinház titkára, rendezője, dramaturgja szakadatlanúl drámairással foglalkozott. A lyrai és az elbeszélő költészet terén alig tett kisérletet; nem volt