Obdorszk közel a Pouj torkolatához a folyóba nyúló meredek, magas hegyfokon fekszik (az északi szélesség 66° 34' és a keleti hossz 84° 15' alatt). Hajdanában szintén erősség volt, a régi osztják vár helyén épült 1595-ben. A mint a kozák őrség itt megjelent, az Obvidék fejedelmei hatalmukat elveszítették, csak azok nyerték vissza a kenézi méltóságot, a kik letették a hűségi esküt és megkeresztelkedtek. Az obdorszki kenéz is megjelent Moszkvában és fölvette a keresztséget, a mikor is Vaszilij nevet kapott. Boris Feodorovics czár kinevezte őt az obdorszki tartomány kormányzójává «egészen a Jegestenger partvidékéig.» Vaszilij kenéz építette az első keresztyén templomot Obdorszkban Szent Vaszilij tiszteletére. Utódai közül azonban a legtöbben megmaradtak ősi hitük mellett. Egyik dédunokáját, Tajsát 1714-ben Feodor szerzetes keresztelte meg Berjozovban, a keresztségben Alexej nevet kapott. Ez volt a megalapítója a későbbi Tajsin kenézi családnak, melynek az utolsó sarja volt Ivan Matfejevics Tajsin. Ennek a nagyapját II. Katalin czárnő erősítette meg a kenézi méltóságban 1768-ban, a mikor is küldött neki egy fényes diszöltözetet (bibor-bársony k ftánt arany paszomántos gallérral, aranyvirágokkal áttört fehér atlasz mellényt, egy pár vörös szatytyánbőr csizmát, arany zsinórzattal diszített sötét bársony sapkát és egy övet vadászkéssel együtt).

A Tajsin kenézi család egykor híres volt a gazdagságáról, még Iván Matfejevicsnek is volt vagy 10,000 darab rénszarvasa, de utódai nagyon elszegényedtek, ma már semmiben sem különböznek a többi osztjákoktól közönséges fuvarosok (jemščikek), a kenézi méltóság jelvényeit azonban kegyelettel őrzik.

Obdorszk mai lakossága legnagyobbrészt oroszokból (378) és zürjénekből (290 lélek) áll, ez utóbbiak az Archangelszkij kormányzóságból telepedtek ide. Kereskedéssel és halászattal foglalkoznak. Mindnyájan jó módban vannak, jól berendezett, csinos faházakban laknak. Az osztjákok pedig a falu végén szegényes földházakban huzódnak meg.

Van Obdorszkban hittérítő állomás is, melyben két szerzetes és egy világi pap működik, de nem fejthetnek ki valami eredményes munkát, mert az osztjákok és a szamojédok még most is erősen ragaszkodnak a régi hagyomȧ

nyaikhoz. Iskolájokban mindössze 10-15 osztják és szamojéd gyermeket oktatnak. A hittérítők könyvtárában megtaláltam Vologodszkij szótárának a kéziratát is, mely főképen azért nevezetes, hogy jó ideig ez a szótár nyújtotta a legtöbb osztják nyelvi anyagot a finn-ugor nyelvészet művelőinek.

Obdorszkban mindjárt kezdetben szorgalmasan hozzáláttam az osztják nyelv tanulmányozásához, de alkalmas tolmácsot itt sem kaptam. Várnom kellett, míg az osztjákok a halászó helyekről visszatérnek. Ez csak szeptember hó vége felé következett be. Nagy türelmetlenséggel vártam-várakoztam, de keservesen csalódtam, mert ugyanakkor megérkeztek a tobolszki hajók is, hozták a sok pálinkát; nem lehetett látni egyetlenegy józan osztjákot sem. Végre október 10-én megérkezett Szobrin Andrej, az egyetlen irástudó osztják, a ki Ahlqvistnak is segítségére volt osztják nyelvi tanulmányaiban. Ezt kellett szerződtetnem. Mindjárt észrevettem, hogy az osztják nyelvi tudása nem sokat ér, az én czéljaimra épen nem alkalmas. Szobrin ugyanis orosz nevelésben részesült, még kis gyermek korában elvitték Tobolszkba s midőn onnét visszatért, újra kellett neki tanulni e nyelvet. Ehhez járult még az is, hogy a szeszes italok túlságos élvezése tönkretette az emlékező tehetségét is. Ma már képtelen egy-egy kapcsolatos szöveg elmondására. Helyette inkább egy nem irástudó értelmes osztjákot szerettem volna megnyerni tanítónak, ez azonban rendkívül nehezen ment, mert a nép félénken huzódozott tőlem. Végre hosszas rábeszélés után Muchrin Péter obdorszki osztjákot is sikerült szerződtetnem. Midőn a többiek megtudták, hogy hozzám elszegődött, minden áron le akarták beszélni, de Muchrin nem hallgatott rájok, hűségesen megmaradt a szolgálatomban. Elég értelmes volt, haszna vehetőségét csakhamar bebizonyította.

Szereztem tőle egy csomó kapcsolatos szöveget és aztán ezt Szobrinnal pontosan átvettem. Ily módon az osztják nyelvben mind jobban-jobban megerősödtem. E közben szorgosan készülődtem a téli utazáshoz. Megszereztem a szükséges ruhanemüeket. Az egész ruházatom rénszarvasbőrből került ki. Olyan volt, mint a többi osztjákoké. A rendes ruházatom fölé a rénborju bőréből készült ruhát vettem,

mely szőrrel van befelé. E fölé még két más ruhát, még pedig egy csuklyával ellátott, szőrrel kifelé álló rénborjubőr ruhát, legfelül pedig egy másik vén rénszarvas bőréből készült az előbbihez hasonló szabású vastag ruhát. E ruhák zsákszerűek, úgy hogy fejjel kell beléjük bújni, ily módon a hideg szél sehogysem juthat az ember testéhez. A lábamra pedig a meleg bőrharisnya fölé térden felül érő rénszarvasbőrből készült botosokat húztam. Az útra gondoskodtam még jó meleg lábzsákról is, ezt a derekamnál megkötötték. Ezenkívül még egy nagy prémtakaróm is volt.

Alkalmas szánról is gondoskodtam. A szánomat vastag nemezzel teljesen beboríttattam, elül még ablakot is csináltattam rá, oldalt pedig jól záródó ajtóval láttam el.

A mint a téli útak megszilárdultak, ilyen fölszereléssel útra keltem ismét. A szánomat jó úton, tudniillik a folyók tükrén négy rénszarvas nagy gyorsasággal röpítette tovább. Az osztjákjaim (Szobrin és Muchrin) külön szánon követtek. Az éléskamránkat a harmadik szánra raktuk föl. Ez utazásomnak tulajdonképen az volt a czélja, hogy fölkeresem az énekmondókat. Legelőször is a kunzsoli osztjákokat látogattuk meg a téli falujokban, mely a nyári lakóhelyüktől 4-5 versztnyire van befelé az erdőségben. Az öreg Sziberov ugyanis Obdorszkban meglátogatott és megigérte, hogy ha elmegyek hozzájok, elmond egy pár hősi éneket (tārnəṇār). Az obdorszki ismerőseim midőn megtudták, hogy hosszabb időre elutazom, kétkedően csóválták a fejöket. Meg voltak róla győződve, hogy két-három nap múlva visszafordulok. Csalódtak várakozásukban. Három hétig jártam egyik téli faluból a másikba, fölkerestem mindazokat a helyeket, a hol csak reméltem, hogy valamit is találhatok. Az osztjákok kezdetben bizalmatlanul fogadtak, de lassanként megbarátkoztak velem. Ily módon eredményesen munkálkodhattam. Azokban a kis osztják kunyhókban, melyeket oly rémséges szinben rajzoltak le előttem obdorszki ismerőseim, egészen jól éreztem magamat. Nem bántott a kényelem hiánya, osztják módra éltem közöttök. Reggeltől estig dolgoztam, csak annyi ideig pihentem, míg a szerény ebédemet elkészíthettem magamnak. Megtaláltam az énekmondókat is. Az öreg Sziberovtól írtam le az első hősi éneket a bálványos öregről (loŋyəŋ iki), ezt követte a Xoraŋ-falvi leány éneke, de ezzel

aztán ki is merült az öreg tudománya. Innét tovább mentem a Poluj mellékére.

November hó 14-én reggel érkeztem vissza Obdorszkba a poluji osztjákoktól, a hol Mada István (Estepan) házában énekben szegény, de mesében-regében gazdag napokat töltöttem. Útközben ugyanis értesültem róla, hogy a Vul pasl (Nagy folyóág) melléki nép (Obdorszktól éjszakkeletre körülbelül 40 versztnyire) nagy nemzetségi áldozatra készül, hol az osztjákok hagyományos fegyvertáncza is nevezetes szerepet játszik. Erről a fegyvertánczról Erman *) és Beljavszkij **) után, a kik Savrov G. berjozovi körorvos közlése alapján leirták, a későbbi utazók is mindnyájan megemlékeznek, de Regulyn kívül (a ki 1845 január 15-én ezt Berjozovhoz közel jelping uos-ban látta, de nem írta le) egyik sem láthatta. Még jóformán ki sem nyugodhattam az úti fáradalmakat, midőn meghallom, hogy Vulpaslon már négy nap óta áldoznak. Rögtön indulni akartam, de nem kaptam rénszarvasokat. Végre másnap reggel két nártán (szánon) elszállítottak bennünket Tajsinék. Az utazás nem volt kellemes; erős szél támadt, hordta a havat, csak nehezen haladhattunk előre. A mint az Óbon átkeltünk és egy folyóágra tértünk, már esteledett (délután 2-3 órakor). A rénszarvasaink kifáradtak, alig tudtak vánszorogni. A fuvarosok, talán szándékosan, eltévesztették az útat. Péter majdnem hajba kapott velök. Hosszas bolyongás után végre nem messze tőlünk észrevettük a fölszálló sziporkákat, nemsokára járt útra találtunk. A jó úton rénszarvasaink ismét futásnak eredtek és csakhamar megérkeztünk az áldozókhoz. Péter rögtön a jurtba sietett és megnyugtatta az egybegyülteket, majd visszatért és kisegített a sok prémes holmi közül. Beléptem az isten tiszteletére berendezett jurtba. A jurt meglehetős tágas, egészen olyan, mint a többi nyári lakóházuk, csak a térfogata nagyobb. A jurt közepén ott van a tűzhely, s vígan lobog a láng. A tűzhelynek az ajtó felé eső szélén egy megnyúzott rénszarvas fekszik, mellette ül a sámán. A többiek,

*) Reise um die Erde durch Nord-Asien und die beiden Oceane in den Jahren 1828, 1829 und 1830. Berlin, 1833. I. k. 674-680. 1. **) «Поѣзка къ Ледовитому морю» (Utazás a Jegestengerhez.) Moszkva, 1833. (89–91. 1.)

20-30 férfi, köröskörül a tűzhely mellett ülnek. Az asszonyok és gyermekek a távolabbi sarokban huzódtak meg.

A mint beléptem, nem valami barátságosan tekintettek rám: Péternek, úgy látszik, nem sikerült teljesen megnyugtatni őket. A barátságtalan fogadás ellenére is letelepedtem közéjök a tűzhely mellé. Péter e közben ugyancsak igyekezett eloszlatni aggodalmukat. Végre lassanként megszelidültek, de azért egynémelyik még mindig bizalmatlankodott. Majd magam is beszédbe elegyedtem velök, erre aztán még nagyobb meglepetéssel tekintettek rám, szinte meghökkentek egy kissé, hogy megértettem a beszédjöket.

Igy telt, múlt az idő, egyszer csak azt vettem észre, hogy mindvalamennyien kiszivárogtak a jurtból, csak nehány férfi, az asszonynep és a gyermekek maradtak vissza. Erre én is kifelé indultam, de nem eresztettek. A férfiak, úgy látszik, az én őrizetemre maradtak vissza. Ugyancsak boszankodtam, de mégis beláttam, hogy jobb lesz nem erőszakoskodnom. Letelepedtem ismét a tűz mellé és beszédbe elegyedtem velök. Sőt elővettem a pálinkás poharat is és ily módon igyekeztem a jóindulatukat felém fordítani. Ez meglehetősen sikerült is, mert az öreg anyóka, a kit a többiek különös tisztelettel illettek, ki nem is a többi nő között, hanem a főhelyen ült, azzal nyugtatott meg, hogy nemsokára visszajönnek és aztán elkezdődik a táncz, ezt már én is láthatom.

Miközben a többiek távol voltak, jobban szemügyre vettem a jurt belsejét. A széle-hossza 11 lépés. A tető nyolcz oszlopon nyugszik. Az oszlopokra egyméternyi magasságban egy eltorzult arcz van vájva: ez a jiljan (alsóbbrendű osztják istenség). A jiljan homloka köré szines szalagok és rézgyűrűk vannak aggatva. A bejárattal szemben volt elhelyezve a loŋy (bálvány): másfél méter magas vastag posztó-selyem göngyöleg, mellette rendkivűl sok rókaprém és 50-60 darab rozsdás szablya.

Mintegy két óra múlva visszatértek az áldozók is. A jurtban levők élénk érdeklődéssel fogadták őket. «Tut manas?» («A tüz ment?») kérdezősködtek. Az áldozat nem sikerült teljesen, mert, mint beszédjökből kivettem, az erős szél a lángot elhajtotta félre.

Majd lakomához láttak. Thea, főtt rénszarvas hús és