Oldalképek
PDF
ePub

nép, mely Babyloniát a babyloniaiak előtt lakta, nem őrizte meg nyelvét, hanem megtanulta a babyloni hódítók nyelvét. Szóval : Marczali állítása, melyet ő kivétel nélkül minden esetre ki akar terjeszteni, csak némely esetre nézve válik be.

Mellékesen még meg akarom jegyezni, hogy a 416. évi atheni embert már nem lehet az ősi emberek közé sorolni, mint ezt a 14. lapon olvassuk, valamint hogy azt az Attila-mondát, mely szerint égi jelenség tartotta vissza Attilát Rómától, nem lehet mythosnak mondani. Az a mondat, mely szerint a középkori Magyarország az európai közös műveltséget és a munka megbecsülését nem merte átvenni nehezen érthető.

Marczali az egyes fejezeteknél irodalmi forrásokat is említ. Ohajtottuk volna, hogy azon angol műveknél, melyek jó magyar fordításban megvannak (mint például a Bryce művét, melynek fordítását maga Marczali revideálta), a magyar kiadást is említse.

K. B.

A szellemi élet hygienája. Írta Salgó Jakab. Budapest, 1905.

Franklin-Társulat.

Főként Wundt nevéhez fűződik az a philosophai irány, mely a lelki élet terén igen fontos szerepet tulajdonít a testi életnek s ezért az élettant is fokozott mértékben vonja bele a lélektan keretébe. A szellemi élet hygienájáról szóló mű szerzője szintén Wundtot követi, mikor a testi s a lelki élet kapcsolatából kiindúlva, bevezetésül a lelki életnek főként testi akadályait: & fáradságot s a kimerülést ismerteti. Fáradság és kimerülés nem fokozatban, hanem lényegökben különböznek egymástól, de végső oka mindkettőnek az izmok munkájában rejlik. Munka következtében ugyanis hiány áll be a munkaerő háztartásában se hiány az elfáradás érzetének alakjában jó tudomásunkra.

A dolgozó izom mind alakjára, mind vegyi összetételére eltér a nyugvó izomtól. Már Du Bois-Reymond kimutatta, hogy míg a nyugvó izom gyengén alkalikus visszahatású, vagyis a vörös lakmus-papirost kékre változtatja, addig a mozgó izom vegyi összetétele már savanyú s a kék lakmust vörösre festi. Mások még tovább jutottak észleleteikben s megállapították, hogy az izom vegyi elváltozása bizonyos fokig egyenes arányban áll a munka nagyságával.

Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk az idegrendszerben is, bár az idegmunkától előidézett vegyi változásokat a vizsgálat bonyolultsága miatt nem lehetett oly pontosan kimutatni, mint az izmokéit. Bizonyos azonban, hogy a központi idegrendszer sejtjeiben fölhalmozódott festő anyag munka közben megfogyat. kozik s így azok a sejtek, melyek kevésbbé vannak munkában, kevésbbé festődnek is. «Az idegben s az izomban a munkaerő kifejtése dissimilatio következtében olyan anyagokat hoz létre, melyek a további erőkifejtést előbb megnehezítik s végre teljesen megakasztják), írja kissé túlságosan tudományos nyelven a szerző, a ki maga elé tűzött czéljától: az élettan főbb kérdéseinek népszerű tárgyalásától épen a végkövetkeztetéseknél tér el, a hol pedig erre szükség volna. Azután így folytatja :

A munka miatt felhalmozott fárasztó anyag pihennéssel, azaz a nyugalomban folytatódó regeneráló chemiai folyamattal kiküszöböltetik s az izom és ideg munkaereje bizonyos idő mulva ismét visszatér, ha ugyan ez a méregnek tekinthető fárasztó anyag meg nem ölte a munkaképességet; de ha meg nem ölte is, mindenesetre oly elváltozásokhoz vezet, melyeket előbb csak igen hosszu pihenéssel lehet helyre hozni, de a melyek utóbb pótolhatatlanokká válnak. A munkaerőnek muló apadása: a kifáradás; az a hosszabb tartalmu s végre állandó állapot pedig, mely nem csupán az erőmennyiség muló hiányát, hanem a dolgozó anyag elváltozását jelenti: a kimerülés.

S itt a szerző rátér a szellemi munka különböző formáira s a kifáradás és kimerültség ellenszereire. Ez ellenszerek bírálatában úgy jár el, mint azok a pædagogusok, a kik elméletben minden pædagogiai problemát komolyan vesznek, de mikor gyakorlati alkalmazásukról van szó, a skepsis álláspontjára helyezkednek. Salgó is ilyen skeptikus idegorvos és némileg skeptikus pædagogus is, főként művének abban a részében, mely a nevelésnek is egyik fontos feltételéről : a figyelemről szól.

A figyelem oly lelki állapot, mely nélkül semmiféle szel. lemi munka nem képzelhető. Erről már Kant is sokat beszélt, de még többet Herbart és Ribot. Az utóbbi különbséget tesz önkéntes és önkéntelen figyelem között.*) Az önkéntelen figyelem külső ingerek eredménye s az ingernek személyünkhöz való viszonyától függ. Figyelmünkre első sorban oly képzetek számít.

* Attention volontaire és attention spontanée.

hatnak, a melyek reánk vonatkozólag kellemes vagy kellemetlen érzésekkel járnak.

Az önkéntes figyelem szintén csak oly képzetek nyomán keletkezik, melyek egyéniségünk érdekeivel állnak kapcsolatban. E képzetekhez épen az egyéni érdekek csatolják a kellemes vagy kellemetlen érzésnek azt a vonását, mely nélkül figyelem alig ébred. A kellemes vagy kellemetlen érzés ugyanis kiegészíti a képzetet s belőle öntudatunknak egy részét alkotja. Csak szokatlan lelki állapotban (különösen mikor valamely megerőltetés miatt a szellemi kimerülés tünetei mutatkoznak), fordul elő az, hogy ilyen hangulatbeli szín nélkül is fölmerül egy-egy képzet és szűkíti öntudatunkat: – leköti figyelmünket. Ki ne ismerné azt a fölötte alkalmatlan lelki állapotot, mely akkor áll elő, mikor egy semmiképen sem keresett szó vagy dallam tölti be egész valónkat Settől a szótól vagy dallamtól semmiképen sem tudunk szabadulni?

Ily képzeteket nevez a szerző kényszerképzeteknek. Ebből is láthatjuk, hogy elég találó elnevezéseket használ.

Épen ily találóak fejtegetései is, noha állandóan megvan az a hibájok, hogy a mit lassan felépítenek, azt hirtelen lerombolják. Ez azonban szervi hiba, mely a dolog természetéből ered. Kétségtelen ugyanis, hogy testi és lelki élet együtt járnak, de sohasem tudjuk, hogy egy-egy életjelenségben mekkora része van a léleknek. Ha ezt tudnók bizonyára, akkor a szerző sem volna kénytelen a figyelemről szóló fejtegetéseit a következő lehangoló eredménynyel végezni:

Minél inkább sikerül szellemi munkánk czélját lelki látószö. günkbe állítani; minél jobban töltik be a tervbe vett munka képzetei öntudatunkat, és minél jobban tudjuk távol tartani a munkához nem tartozó képzeteket: annál concentráltabbak vagyunk, annál több erő áll rendelkezésünkre a munka teljesítésére. Erőnket tehát olyan mértékben fokozzuk, a milyenben a figyelmet ébren tudjuk tartani. A mint a figyelem lankad, a mint az öntudat szükülése enged és más képzetek tódulhatnak az öntudatba: a szellemi erő nagyobb megfeszítése válik szükségessé, hogy eredményt érhessünk el. A rendelkezésünkre álló szellemi erő már most szétforgácsolódik: egyik részét igénybe veszszük, hogy figyelmünket összpontosítsuk, és csak egy része marad a tulajdonképeni munka legyőzésére. Minthogy pedig abból kellett kiindulnunk, hogy a figyelem egységes és meg nem osztható és magában véve már olyan abnormis lelki állapot, mely sokáig fenn nem tartható, küzdelmünk, erőnk megfeszítése

annál meddőbb lesz, mert lelkünk természetes állapota ellen, folyton változó tartalomra törekvő öntudatunk ellen küzdünk. Egy rövid ideig még leküzdhetjük talán öntudatunknak széjjel folyó tartalmát, de a vége mégis csak az, a mit érzékeink feszült egyoldalu tevékenységénél tapasztalunk, tudniillik, hogy érzékeink tompulnak és érzéki működésünk homályos, megbizhatatlan lesz. Úgy járunk, ha sokáig nagy figyelemmel egy és ugyanazt a tárgyat nézzük, vagy ha egyáltalán túlsokáig csak egy érzékkel dolgozunk, például ha túlsokáig képeket nézünk vagy zenét hallgatunk. Egy bizonyos id 8 mulva az érzékek működésében is beáll az az állapot, melyet a szellemi erő hosszantartó egyoldalu megfeszítésénél tapasztalunk: hogy tudniillik egyáltalában · képek, hangok összefolynak és nem látunk, hallunk semmit. Minden szellemi munkánál azért számolnunk kell azzal, hogy a nélkülözhetetlen figyelem, a concentratio mint abnormis állapot sokáig fenn nem tartható és hogy azért a munka változatosságáról kell gondoskodnunk.

Ezek után természetes, hogy a kifáradt figyelem két ellenszerének: a szórakozásnak és pihenésnek üdvös hatásában sem igen hisz a szerző, jóllehet mindkettőről érdekes megfigyeléseket közöl. Ellensége korunk sok irányban szétágazó szellemi elfoglaltságának is, és ezeknek ellensúlyozására több testi foglalkozást ajánl, de az örökös kételkedés a testi munkáról szólva is ajakán ül.

Ha őszinték akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy majdnem mindenütt okosan kételkedik. Baj az, hogy kételkedése nem elég kimerítő.

Vajon egyedül csak a szellemi foglalkozások sokfélesége okozza-e szellemi kimerültségünket? Hisz egy tudományágon belül is oly roppant anyaggal kell megbirkóznunk, hogy rettegve menekülünk valamely részletkérdésnek sánczai mögé. Az agyra kivetett adó

így nevezi Spitteler az adatokban telhetetlen tudományt -- elérte a legnagyobb arányokat. Ezeknél magasabb adóarányokat emberi agyra már nem lehet kivetni.

Azt hiszszük, hogy a szellemi hygiena összes eszközeinél többre mennénk, ha megszívlelnők a tiszteletreméltó Buckle Tamás tanácsát: «Gondolatokat, eszméket óhajtsunk és várjunk ne pedig adatokat).

Ezt a tanácsot adjuk egyúttal szerzőnknek is, a ki adatokkal és nevekkel itt-ott túlságosan teletömte munkáját.

m. h.

Bulapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

20

The Prado and its Masterpieces. By S. S. Ricketts; with fifty-four

photogravures. 1904, Constable kiadása.

Majdnem minden nép nyelvén jrtak már műveket a madridi Prado-képtárról. Az angol nyelvűek közül eddig Stevenson és Armstrong művei emelkedtek ki leginkább. Ámde a képtár mindkettőjöknek csak alkalom arra, hogy Velazquezről: tehát a Pradónak csak egy részéről szóljanak. Ricketts most egy folio. alakú, de alig 200 lapos könyvben megkísérli az egész Prado ismertetesét. Ő már korábbi működéséből ítélve is rátermettnek látszik e föladatra. Megvan benne az a három tulajdonság, melyek a művészettörténetíróban szinte mellőzhetetlenek: először is jól ismeri Európának egyéb képtárait, ha nem oly alaposan is, mint valamely német képtárigazgató, de a maga czéljaira mindenképen alaposan; másodszor jeles írói tehetség, a kinél művészibben és egyénibben elég kevesen irtak a művészetről. Néha ugyan bőbeszédűségbe esik, mikor például a 69-ik lapon tizenöt sorban háromszor is alkalmazza a florid szót, de ezt az a sietség igazolja, a melylyel nagyon hirtelen nagyon sokat akar mondani, Végül egy oly érdeme is van, mely másokból, sőt még a leg. szorgalmasabb Velazquez-kutatóból : Justiból is hiányzik: kiváló érzékkel, mely bizonyára technikai tapasztalatokon alapszik, mindig megsejti, miféle erők működtek a festő lelkében akkor, mikor festői gondolata támadt vagy mikor e gondolatát festőileg értékesítette. Még festő sem méltathatná mélyebben s érdekesebben Velazqueznak Szönyegszövő nők czímű képét, mely szerinte több évig munkában volt s minden valószínűség szerint egy falusi ház intérieurjének tanulmányából fejlődött azzá a csodálatraméltó alkotássá, a melynek ma ismerjük. Igen tanulságos továbbá Ricketts ott is, a hol a képek mult és jelen sorsát ismerteti. Az utóbbi pontra nézve kissé szigorú a képtisztítók iránt. Velazquez képeinek helyzete a madridi Pradóban elég szerencsés; a tisztítás módszere itt mindig irgalmasabb volt, mint a bécsi vagy antwerpeni képtárakban, hol számos remekmű tökéletesen tönkrement. E szelid módszernek köszönhető, hogy a Balthuzar Carlos lovas képe sem épen az a megnyúzott kép, a milyennek Ricketts kritikája föltünteti.

A Prado lényegében igen régi gyűjtemény. Alapját oly festmények teszik, melyek kétszáz s több évvel ezelőtt külön

« ElőzőTovább »