Mihail.

Tehát Andrejt ellenségei közé számítja? kérdezte

Föltétlenül. Szemei mindig bizalmatlan pillantásokat löveltek reám. Az igaz, hogy nekem sem volt hozzá bizalmam soha. És ő igazolta is óvatosságomat. A mint kinőttek szárnyai, fogta magát, mint a madárfiókák szokták és elrepült. Tudsz talán valamit róla?

Nagyon keveset,

mondotta Mihail. Csak annyit tudok, hogy eleinte nagy nyomorusággal küzdött, most pedig valami vasgyárban dolgozik.

Gyárban? No lám? És mit csinál ott?

Nem tudom. Csak az a hír jött felőle, hogy már nem

nyomorog.

Én minden jót kivánok neki, ámbár tudom, hogy ha módjában volna engem elsöpörni a föld szinéről, a legnagyobb gyönyörűséggel megcselekedné.

A szabadságidő véget ért. Már mindössze csak pár nap volt hátra. Visszafelé Bécsen keresztül szándékoztak utazni. Mihajlovics Arkadij azt mondotta, hogy Bécs úgy szólván bevezetés lesz Európának egy egészen más jellegű részéhez, külső megjelenésére, fényére és élénkségére nézve pedig ez a város emlékeztet Párisra, bár természetesen azért még nagyon messze van töle. Eddig látták a művészek, a muzeumok Európáját, hátra van még megismerni az élet Európáját. Mihajlovics Arkadij úgy találta, hogy ennek a második Európának legfényesebb képviselője Páris, a melyet a jövő esztendőben fognak meglátogatni.

Remélem, eljősz velem? - kérdezte Mihailtól.

Ez már a jövő esztendőre szóló meghivás volt. Mihail persze azt mondta, hogy a legnagyobb örömmel elmegy. Ezt az egész utazást elragadónak találta, s így annak megismétlését sem utasíthatta el magától.

De Bécset nem volt alkalma megnézni. Mindössze pár órát töltöttek ott: Mihajlovics Arkadij megkésett és rettenetesen sietett. Alig-alig érhettek haza a szabadságidő utolsó napjára. Csak kocsin járták körül Bécset és Mihail csakugyan úgy találta, hogy ez valami egészen más. Az utczai élet itt sokkal nagyobb volt, s volt benne öröm, élénkség és mozgás.

Milyen lehet akkor Páris, a melyről a papa olyan

elragadtatással beszél, gondolta magában Mihail s már most türelmetlenül kezdte várni a jövő évi utazást.

Bécs és Pétervár közt összegezte az eredményeket. Az egész szinte úgy magától ment, mint a hogy az utazások végén rendesen szokott. S ekkor egyebek közt igen fontos fölfedezést tett. Atyja, a kivel szemben feszélyezve érezte magát s a kitől némiképen félt is, nagyon egyszerű és türhető embernek bizonyult. Semmiben sem korlátozta őt, nem iparkodott rá hatni s nem akarta érzelmeit és nézeteit ráerőszakolni. Nagyon könnyen és gyorsan hozzászokott s most az utazás végén kezdte magát úgy érezni vele, mintha régi jó czimborája lett volna.

Mihail nagyon tapasztalatlan volt, és nem is sejtette, hogy van mód rá, hogy valaki teljesen észrevétlenül hasson az emberre s hogy ez a mód az egyedül biztos és megbízható.

Így hatott Mihajlovics Arkadij is. Feladatául tűzte ki, hogy a maga részére hódítsa Mihailt. S ime látta, hogy ezt a czélt teljesen elérte. Mihail, ez idő szerint legalább, egészen az ő részén volt.

Közeledett az éjszak; még egy éjjel, reggel, néhány óra. És Mihailon egyszerre kellemetlen érzés vett erőt, mintha nem tett volna eleget valamely kötelességének, mintha megsértett, cserben hagyott volna valamit. S a helyett, hogy megbánást érzett volna, ellenkezőleg, boszankodott Pétervárra, az oda való visszatérésre, s mindarra, a mi benne reá várakozott. Otthon tudták, hogy holnap kell megérkezniök. Az éjjel kaptak tölök táviratot.

A távirat miatt fölverték az egész házat és így Katyát is. Minthogy ő volt akkor az uraságok közül a legidősebb a házban, neki kézbesítették a táviratot. Az volt benne, hogy holnap érkeznek, és alá volt írva Szareptov, nyilván Mihajlovics Arkadij. Az éj hátralevő részében Katya már nem tudott aludni, és reggel nagy főfájással és sáppadtan jött ki az ebédlőbe. A pirosság nagyon illett arczához, de a sáppadtság megvénítette, s ezt Marfusa meg is mondotta neki.

Milyen rossz színben van, Katya. Megjönnek és majd azt hiszik, hogy itt éheztettük.

Katya semmit sem csinálhatott arczszinével, mely olyan maradt akkor is, mikor Szareptovék megérkeztek. Mihailt különösnek találta. Arczban kissé megsoványodott, de viszont

pirosabb volt, mint azelőtt. Mintha meg is nőtt és megférfiasodott volna. Arczában, melyen eddig a gyöngédség és a lágyság volt uralkodó, valami merevség jelent meg s Katya még azt a csókot is, a melyet találkozásukkor tőle kapott, szinte jegesnek találta.

No te épenséggel nem vagy valami viruló szinben, Katya, mondotta Mihail szokatlan fesztelenséggel, — söt ellenkezőleg, mintha összeestél volna.

Fáj a fejem, felelte Katya. A távirat miatt nem

tudtam aludni.

Akkor menj és aludd ki magadat. Azután majd elmondom benyomásaimat. Egyébiránt egyszerre úgy sem mondhatom el valamennyit. Sok van, rettenetesen sok ...

Katya követte Mihail tanácsát és visszavonult szobájába, de nem aludt: nem akart és nem is tudott aludni. E helyett rádőlt ágyára, befúrta magát a párnái közé és elkezdett sírni.

Vajon miért sirt? Hiszen már régen tudatára ébredt annak, hogy Mihailt, a ki hozzá legközelebb állott, elvesztette. De ez eddig csak tudat volt, most azonban saját szemeivel látta. S vajon csak ezt vesztette e el? Nem, ezzel együtt elvesztett mindent, a mi azelőtt volt. Mihail még egy szeme volt annak a láncznak, mely őket valamennyiöket összetartotta, s ebbe a szembe ő belekapaszkodott; de most ez is lehullott, s nem volt többé mibe kapaszkodnia.

«Andrej, Andrej, -kiáltott föl lelkében egy hang. Mikor, mikor jősz el már értem? . . .»

És íme ebben az időben, a mikor végleg megvált arra a homályos boldogságra vonatkozó ábrándtól, a mely mint a villám csillogott felé a távolból, a mikor a könnyek föltartóztathatatlanul ömlöttek szemeiből, egyszerre egy új gondolat villant meg a fejében. Fölemelte fejét, s zokogása magától abbanmaradt.

Eszébe jutott neki az, a mit Marfusa azon a napon, mikor visszajött a nagymamától, Pétervárra való beköltözésök előestéjén mondott. Marfusa akkor megpendítette azt az eszmét, hogy ő, Katya, is átköltözhetnék a nagymamához. De maga a nagymama erről semmit sem szólt neki.

Pár nappal ezelőtt Marfusával együtt ott volt nála. Ez roppant fontos látogatás volt, a melyben sok minden eldőlt. Katya ekkor tanuja volt egy megindító jelenetnek.

Marfusa közölte Viktorovna Jevpraxiával, hogy hajlandó odaköltözni hozzá, mire a meghatottságtól mind a ketten sírva fakadtak. Sok rejtett tartalma volt ezeknek a könyeknek, lehet, hogy sok olyan, a mit soha ki nem mondtak.

Viktorovna Jevpraxiának ezzel egy forró vágya teljesült, a melyet már rég óta táplált s a mely alkalmasint már alig egy héttel azután, hogy a menedékházba beköltözött, megszületett benne, akkor, a mikor diadalmas bevonulásának zaja lecsendesült. Annyi bizonyos, hogy reá nézve ez az élet legjobb megoldása volt. Saját ház. Ugyan mi is lehetne ennél jobb? Egyszer ugyan már volt neki saját háza, de jó emberek a törvényekre támaszkodva kiűzték belőle. De ő majd megmutatja, hogy megint a maga házában fog lakni.

Az egész tervnek csak egy rettenetes akadálya volt, a mely legyőzhetetlennek látszott: Marfusa vonakodása, és ime most ez az akadály is le volt győzve.

Már hogy ne sírt volna hát? Mert hiszen Viktorovna Jevpraxia csupa büszkeségből mondogatta mindenhol és mindenkinek, hogy pompásan él a menedékházban, hogy teljesen elégedett és boldog s hogy jobb életet nem is kivánhat magának. A menedékházban mindenesetre kellemes volt az élet, csakhogy nem neki.

És Marfusának szintén volt oka a meghatottságra. Mikor Viktorovna Jevpraxia értesült beleegyezéséről, hogy eljön hozzá lakni és öregségére ápolja öt, bement hálószobájába, egy kis zajt csapott fiókos szekrénye egyik fiókjával, s ünnepélyesen tért vissza egy irással kezében.

Ime, ez itt a tiéd Marfusa, ságtól remegő hangon.

lehess.

mondotta az izgatottEz a tiéd, hogy teljesen nyugodt

Mi ez, Viktorovna Jevpraxia? - kérdezte Marfusa, miközben persze egy kis komédiát játszott végig, mert nagyon jól tudta, hogy az az írás nem egyéb, mint az ő öregségének és gondtalan életének kézzel fogható biztosítéka. Egyébiránt ö eddig csak magát a tényt tudta, az összeg ismeretlen volt előtte.

Ez az irás ötezer rúbelról szól, a melyet a te nevedre tettem be egy bankba, felelt Viktorovna Jevpraxia, miközben az irást átnyújtotta neki. Ez most már a te tulajdonod, Marfusa; ezt a pénzt most már senki sem veheti el

tőled. Évenként körülbelül kétszáz rúbel kamatot fogsz kapni utána, s tetszésed szerint rendelkezhetel róla. Korlátlan úrnője vagy ennek a pénznek.

Marfusa meghatottsága ekkor tetőpontjára hágott. Ekkora bökezüségre nem számított. Legfeljebb kétezer rúbel volt az. a mit várt, s a mennyire legmerészebb álmaiban is gondolni mert. De ötezer, ez már szinte túlzott bőkezűség. Egy lelkiismeretes szolgálatban eltöltött egész élet után alig tudott vagy kétszáznegyven rúbelt összekuporgatni, s ennyi volt egész vagyona. Csak természetes tehát, hogy az ötezer rúbelt akkorra összegnek találta, mely valósággal boldoggá tette.

És Marfusa elkezdett zokogni, Viktorovna Jevpraxiának a lábaihoz borult és elkezdte ölelgetni térdeit.

Katya néma szemtanuja volt ennek a megható jelenetnek. Csak ekkor tudta meg az egész ügy részleteit. A kiszemelt ház nagyon jó helyen, a Kamennij szigeten volt. A ház egy kert közepén, teljesen magában áll, (Marfusa legalább így írta le) kétemeletes, és alapja kő. A kert is egészen csinos. Szükség esetén konyhakertet is lehet csinálni belőle. S Marfusa ezt meg is fogja cselekedni. Hiszen olyan kellemes az, ha az embernek a maga kertjéből való főzelékjei vannak.

Egész közel a házhoz patak csörgödezik. Köröskörül csupa szép úri ház és nyaraló. S a hely épenséggel nem elhagyott, hanem élénk.

-Mostanában sokan laknak a szigeteken, mert a városban a lakások roppant drágák, s idővel csaknem mindenki kiköltözik majd oda. Micsoda gyönyörüség is az, ott lakni a poros utczákon, a hol oly nagy a zaj és a lárma. Csak sokkal kellemesebb a zöldben, teljes békességben?

A ház a kerttel és minden hozzátartozóval együtt mindÖssze negyvenezer rúbelba kerül. Csak berendezése kissé ócska, ezt kell majd megújítani. De viszont van hozzá istálló, kész fogat -egy pompás, kényelmes és szép hintó; a városban is bátran lehet kocsikázni rajta. Még szán is van. Csak lovat kell majd venni. De Marfusának már erre is volt gondja. Volt egy ismerőse, a ki ért a lovakhoz, s ki is választott egy szép és erős lovat.

Szóval Marfusa már teljesen beletalálta magát új szerepébe, és szokása szerint nagy körültekintésről tett tanúságot.