Oldalképek
PDF
ePub

landó lesz-e hozzájönni és gondját viselni, még nem volt eldöntve. Marfusa legalább eddig soha, egyetlen szóval sem mondott igent. Szinte szándékosan kerülte a vele való együttlétet.

Ha kérdezősködni talál felőlem a nagymama, mondotta Katyának, mikor ez a menedékházba ment, mondja meg neki, hogy kilógó nyelvvel lótok-futok naphosszat.

Katya meg is mondta, és Viktorovna Jevpraxia ebből azt következtette, hogy házat keres neki viszont ebből azután nagy valószínűséggel le lehetett vezetni azt is, hogy a maga részéről is hajlandó az ő ajánlatába belemenni. Azt tudhatja, hogy Viktorovna Jevpraxia egyedül nem lakhatik, úgyszintén azt is, hogy más, a kire számíthatna, nincsen. De a valószínűség még nem volt elegendő; biztosat kellett tudni.

Katyával Viktorovna Jevpraxia egyetlenegyszer sem beszélt a küszöbön álló változásról. Mély titokban tartotta a dolgot. Így azután Katya meglehetősen unta magát, s csak nagy kínnal birta ki nála azokat a hosszú órákat. De rákényszerítette magát erre az áldozatra.

Mostanában csak az az egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy nemsokára visszatér Mihail, s akkor megint derült és örömteljes lesz az élete. De egyelőre legalább levelet várt tőle. Most sajnálta, hogy akkoriban az elváláskor nem jutott eszébe, hogy megkérje őt erre. De magától talán nem jöhetne rá?

Irt volna neki ő, de vajon hol van? Lehet, hogy mindennap máshol vannak.

Mikor elmúlt az első hét Mihail elutazása óta, s még mindig nem kapott hírt tőle, kegyetlenül elkezdett fájni a szíve. De végre jött egy levél. Ebből meggyőződhetett arról, hogy Mihail nem feledkezett meg róla s hogy nem akarta öt gyötörni. Berlinből írt neki, de a levél soká hevert Czarszkojéban. Mihail persze semmit sem tudott az ő beköltözésökről s így odaczimezte levelét. Véletlenül arra járt Fedor és behozta.

De Mihail levele furcsa volt. Egyetlen gyöngéd szó sem akadt benne. Látszott rajta, hogy sebtében, valahol a pályaudvaron vagy a postán írták. Mihail a következőket irta:

«Nekem itt minden új, Katya, - annyira új, hogy alig

tudok magamhoz térni. Csak egy dolog világos előttem : hogy nekünk, a kik te veled már elég szép számú esztendőt éltünk át, halvány fogalmunk sincs az életről. Az élet olyan nagyszabású és olyan változatos, olyan csodálatos formákban jelentkezik, mi pedig te veled mozdulatlanul állunk Marfust és a nagymama között, és élünk az ő apró, igazán apró érdekeiknek. Mikor úgy többet gondolok Andrejre, belátom, hogy neki igaza volt. Ezerszer is igaza volt, a mikor elszántan rálépett az élet széles országútjára. A veszedelem, a fenyegető körülmények... eh, tesznek is ezek valamit! A födolog az, hogy az ember szive teljes erővel dobogjon és érezze, hogy él. De mi ketten, te meg én, nem élünk, csak tengő · dünk és folyton készülünk az életre. De ha még soká készülödünk, egyszerre elillan életünk.

Berlinből írok neked. Vagy két napig maradunk itt s aztán megyünk Münchenbe. A papa mindent meg akar nekem mutatni, a mi szép csak van a művészetben. Művészet... Katya nem érzed-e te, hogy ez a szó előttünk teljesen ismeretlen? Pedig művészet, az van, még pedig mennyire! Mi csak a földrajzi könyvekből tudjuk, hogy Münchenben képek is vannak, de ez csak egy üres hang a mi füleinkben, pedig, mint a papa mondja, ott a világ minden részéből vannak kincsek fölhalmozva. München felé útközben még elmegyünk Drezdába is, hogy megnézzük Raffael hires Madonnáját. Igen, Katya, én érzem, hogy új benyomások és eszmék vilá gában járok. Megmozdúlt fejemben valami, igen, igen, egész határozottan megmozdultak bennem olyan gondolatok, a melyek eddig szunnyadtak. Most Isten veled! Drezdából megint írok. A te Mihailod.»>

Ennyi volt az egész. Katya gondolkozván a levélen, úgy nézett rá, mintha azt várta volna, hogy az elolvasott szavak közt egyszerre csak fölcsillannak más szavak is, a melyeket Mihail még a papir és a toll előtt is titokban, egyedül csak neki, kizárólag a szívének szánva írt oda.

Lehetséges, hogy egyetlen gyöngéd szava sincsen hozzá? Az lehetetlen, alkalmasint nem elég figyelmesen olvasta el a levelet. S újra meg újra elolvasta a sorokat, de nem találta meg bennök azt, a mit keresett.

Új benyomások és eszmék világa. Művészet, művészet... Az élet a nagymama és Marfusa közt...

Mindebből az eddigi élet iránt való bizonyos lenézés volt kiérezhető. Milyen hamarosan megváltozott ott künn. Néhány nap, néhány új város és ime, már nem az, a ki volt. Menynyire megbizhatatlanok a szavai, érzései.

"A papa mondja, a papa meg akarja mutatni»... Ebből már kiérzett Mihajlovics Arkadij ellenállhatatlan befolyása. Mihail már teljesen az ő erkölcsi hatalma alá került. Ha pedig csakugyan így van, akkor ő Katyára nézve nem létezik többé.

S most gondol Andrejre. Most, mikor Andrej messzebb van tőle, mint valaha! Úgy találja, hogy Andrejnek igaza van. De hát mikor nem volt igaza? Tehát azelőtt úgy találta, hogy nincs igaza. Oh, mennyire összezavarodott, mennyire széthullott minden!

De különös, hogy ez az Andrejre vonatkozó mondat mindennél erősebben megkapta Katya szívét. Mihail gondolt Andrejre, és ő?... Milyen régóta nem gondolt már reá...

Egyszerre elszégyelte magát és szinte megrémült. Ő Mihailt vádolja, hogy megváltozott, hogy rövid életűek érzései, és ő maga vajon nem épen olyan változékony-e Andrejjel szemben? Mihaillal való futólagos boldogsága (s vajon boldogság-e ez?) teljesen kiszorította szivéből Andrejt. Csakugyan, az utóbbi napokban, ha csak egyetlen egyszer is gondolt volna rá, vajon hogy megy a sora?...

Azt írta neki: «A nyomorúságnak vége. De hát nem ismeri őt eléggé? Tán nem tudja, hogy ezt puszta büszkeségböl is írhatta. S mégis, milyen könnyen hitelt adott ennek a phrasisnak!

Persze, kellemes volt neki azt hinni, hogy a nyomorúságnak vége. «A nyomorúságnak vége. Hála Istennek», mondhatta akkor Mihail, s ő tüstént egyet értett vele ebben s nem gondolt többet Andrejre.

Most egyszerre szinte tűrhetetlenül bántani kezdte az a bün, a melyet Andrej ellen elkövetett. Mert most ez a legmegbocsáthatatlanabb bűnnek látszott előtte. Úgy érezte, mintha elárulta volna őt. Andrej akkor bizalommal föltárta előtte lelkét s ő megigérte, hogy soha senkinek sem szól a találkozásukról és nyomorúságáról. De ekkor egy más valaki vonzotta őt magához, boldog volt vele, s annyira mindenné

lett reá nézve, hogy elárulta előtte Andrej titkát. Elárúlta Andrejt. Ez rettenetes.

Ilyen hatással volt rá az a levél, a melyet Mihail alkalmasint a legjobb szándékkal írt neki. Katya most már érezte, hogy elveszti őt, hogy minden lépése ott a külföldön csak távolabb viszi őt töle s rettenetes volt neki az a gondolat, hogy habár csak lélekben is, teljesen egyedül maradjon.

S ekkor valami homályos és minden határozott alap nélkül való bizalom támadt benne Andrej iránt, gondolatai ő felé vonzódtak, a régi barát felé, a kit azelőtt mindig leghűségesebb barátjának tartott. És megint szerette volna Andrejt fölkutatni, de tilalma visszatartotta.

Mikor, mikor jön már el az az idő? Mikor jön el ő maga, hogy életjelt adjon magáról? Úgy várta ezt az időt, mint az egyetlen fénysugárt, mely még megmaradt számára az életben.

Ekközben megint elmult pár nap, s megint hoztak Czarszkojeból egy levelet, a melyen már drezdai bélyegző volt. De ez a levél már teljesen ámulatba ejtette Katyát, mert benne se róla, se magáról Mihailról egyetlen szó sem volt.

«Az égnek és a földnek, a mennyei arcznak s a mindenki, az egész iránt való szeretettel teljes földi szemeknek isteni összhangja... Ott állasz abban a kis szobában, nézsz reá, le nem veszed róla szemedet s érzed, a mint lelked elszáll egy más világba, a hol nincs gond, nines bánat, nincsenek apró családi súrlódások, se szenvedélyek.»

Így ment ez négy oldalon keresztül, a melyek mind teli voltak a Sixtus Madonna rajongó leírásával.

Katya csak olvasta s úgy érezte, hogy valami teljesen idegen dologgal áll szemben. Lelkes szavakat olvasott valami olyasról, a mit soha sem látott, nem ismert, a mi reá nézve teljesen idegen volt. Miért írta meg Mihail ezt a levelet? Mi köze volt neki a Sixtus Madonnához? Ez a festmény minden bizonynyal rendkívül szép alkotás, de vajon nem tudja-e ő, hogy neki sem erről a képről, sem egyáltalában a művészetröl fogalma sincs? Miért írt hát neki róla egész oldalakat, mikor ő egyetlen gyöngéd szavára szomjazik, mely bizonyítaná előtte, hogy gondolt rá és szereti öt.

És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy Mihail teljesen idegenné lett reá nézve. Megsejtette, hogy Mihajlovics Arkadij

erős akarata végleg hatalmába kerítette őt, s hogy most már teljesen az övé, ezé a hideg tekintetű, száraz emberé, a kit soha sem szeretett, de a kitől mindig félt, a ki lenyűgözte és megfosztotta őt lélekjelenlététől, a ki előtt magát mindig hitvány léleknek érezte s csak hallgatni és engedelmeskedni tudott jelenlétében... Mihail reá nézve elveszett. Az az isteni, derült érzés, a melynek akkor oly őszinte tanújelét adta, az ő tiszta és szeplőtlen viszonyuk, ez mind csak futó látomás, csodás álom volt, olyan, a minőt többé soha nem fog álmodni.

Az idő múlt. Mihailtól még két levelet kapott Münchenből. Ezek is tele voltak a város és a benne fölhalmozott műkincsek lelkes leírásával. De Katya már alig tudott eligazodni rajtok, annyira idegen volt előtte mindaz, a mi Mihailt oly szokatlan izgalomba hozta.

Mind többet és többet gondolt Andrejre. Szíve, a mely egyszerre üres lett, követelte, hogy megint megtöltse valami: valakinek a képe, a mely becsessé, drágává lehetett előtte. Üres szívvel képtelen volt élni. Szüksége volt valakire, a ki közel álljon hozzá. Nem volt a magányra teremtve. Csak valakivel karöltve tudott menni, még pedig olyas valakivel, a ki maga jön elé s kezét nyújtja felé. Tudott tűrni, de ahhoz, hogy küzdjön, törekedjék és kivívjon valamit, nem volt elég ereje.

Már augusztus vége felé jártak, s még mindig semmi változás sem állott be életökben. Marfusa egyszerre kezdett nem menni el egész napokon, s egy ízben jelentőségteljes hangon fölszólította őt, hogy menjenek el együtt a nagymamához.

Talán bizony talált a nagymamának házat, Morfusa? kérdezte Katya.

zatosan.

Majd ott megtudja, Katya, felelt Marfusa titok

V.

A határ átlépésének határozottan nagy jelentősége volt Mihailra nézve. Mikor azután mindaz, a mi a pályaudvaron volt, így tehát Katya is eltünt szeme elöl, bement a kocsiszakaszba és leült Mihajlovics Arkadijjal szemben.

« ElőzőTovább »