magára. A mi az angolt, a hazájabeli geologiai viszonyok között, kiváló mértékben érdekli: nálunk igen alárendelt fontosságú lehet, és viszont. Ha tehát Dapsy Page tankönyvét ily értelemben szándékozott átdolgozni és belőle egy magyar geologiai tankönyvet akart készíteni: igen helyesen fogta fel föladatát. De, fájdalom! czélját távolról sem közelítette meg, Magyarország földtani viszonyait alig érinti, az egyes képleteknél csak elvétve említi meg, hogy azok előfordulnak-e nálunk és hol? Pedig ez, a bécsi Geologische Reichsanstalt és a magyar földtani intézet által tétetett kutatások után, nem is került volna nagy fáradságba. Tudjuk, hogy a kőszén-formatiótól kezdve jóformán minden képletnek meg van a maga képviselője Magyarországon is. Vannak geologiai térképeink, melyekből az itt vagy amott előforduló képletek könnyü szerrel kiirhatók lettek volna. Csak egy példát kivánunk fölhozni.

Ki nem tudja a magyar olvasók között, hogy a szénnek hazánkban mily sok lelhelye van; s ki az, ki egy magyar geologiai kézikönyvben joggal ne kereshetné a magyarországi széntelepeknek legalább csak megemlítését. Dapsy pedig nyugodt lelkiismerettel repül el Magyarország rétegei fölött, a nélkül hogy e nemzetgazdasági kincsünknek csak egyetlen lelhelyét megérintené. Csak egy könyvet, Hauer Braun- und Steinkohlen czimü müvét kellett volna felhasználnia; könnyen megismertethette volna olvasóival, hogy a legrégiebb kőszénrétegtől kezdve egészen a harmadkori barnaszénig mindenféle szén előfordul hazánkban: a kőszén-korszakbeli Bánságban, a liasz-formatióba tartozó fekete szén Pécsett, a kréta-korszakbeli Ajkán, a barnaszén Salgó-Tarjánban, a lignites szén Árvamegyében stb.

D. ismételjük czélját, ha t. i. az volt czélja, mit az előszóban mond, hogy egy magyar geologiai kézikönyvet szerkeszszen, távolról sem érte el. E könyvben Magyarország geologiai viszonyairól csak valamicskével van több a semminél.

Van azonban D. könyvének még egy másik sarkalatos hibája is, mit bármennyire méltányosnak tartsuk is szerző kérelmét szives elnézésért még sem hagyhatunk megrovás nélkül. Mind a forditás, mind a kidolgozás mód nélkül gondatlan. Úgy látszik, mintha D. egyszer sem olvasta, nem hogy csiszolgatta volna első fogalmazását; a mint előszörre oda vágta, úgy mehetett az rögtön a nyomdába. Lássunk a sokból egykét példát.

A mica angol-franczia szó azt az ásványt jelenti, a mit a német Glimmernek, mi pedig csillámnak nevezünk. D. ezt a 25ik lapon valami háromszor csillámpalának nevezi, tehát ásványt összekever kőzettel. Page az ő munkájának 29-ik lapján világosan megmondja, hogy az angol rock szó alatt, a mi különben sziklát jelent, a geologok minden szilárd testet értenek, a mi a föld külső kérgét alkotja. D. ezt észre nem vévén, a rockot mindenütt sziklának forditja, a nélkül hogy megmondaná, mit akar szikla alatt érteni. Az eredeti 57-ik lapján az van mondva, hogy „the gaseous products are sulphurous" vagyis, hogy a gáznemü terményekben kén van, D. ezt igy forditja: a gáz nemü termények kénsavas párákból állanak. - A 34-ik lapon sodát és káliumot ir, hol nátronnok és kálinak kellene állani. — A 19-ik lapon a repedék-tölteléket akkor nevezi érnek, ha a töltelékfémből áll, később a 26-ik lapon már gránit erekről is szól. Vagy elfeledte, mit irt a 19-iken, vagy pedig a gránitot is fémnek kell tartania. A 21-iken azt mondja, hogy „nem valami nagy nehézség a rétegek egymásutáni következését és viszonylagos korát meghatározni;" holott, a mint mindenki tudja, ez épen szerfelett nehéz. Pagenek nem is jut eszébe ilyesmit mondani; ő csak annyit mond, hogy meghatározható. A 16-ik lapon azt mondja, hogy a kréta etc. parányi állatoknak héjából származott, holott az eredetiben világosan meg van mondva, hogy az infusorialis organismusok növényi vagy állatországiak lehetnek. A magyar szerzőt elragadta az infusorial megpillantása, és rövidesen lefordította parányi állatnak, pedig tudja, hogy a diatomacceát senki sem tartja állatnak.

D. itt-ott phanatikus purista, használja, zagyla, zöldle, szürkegy, kagymészkő szörnyü szókat; máskor meg ultra-görög vagy latin, de angol köntösben: „conprehensiv typhus,“ „cainozoic,“ „mesozoic,“ „azoic“ stb.

Az old red sandstone-t egyszer vén veres homokkőnek, másszor régi veres fövenykőnek nevezi. A nomenclatura nem tűrhet synonymeket. Vagy egyik, vagy másik.

Helyesírásában sincs nagyobb következetesség. Majd irja: primaire, vagy pedig primär; tizszer-huszszor pliocen, ugyanannyiszor pliocene. A korál ezen variansokban fordul elő: coral, corall, korall, korál. Sőt a krétát is irja egynéhányszor

plane az indexben is c betü alatt, -cretá-nak. Még ennél is komikusabb az hogy ezt a német szót: Sinter egyenest

Sintér-nek irja. Hogy igazodjék el már most az a szegény fiu, a ki ebből a zürzavarból tanulja a geologiát és a geologia műszóit ? Page jeles munkájának átdolgozása minden esetre több gondot érdemelt volna, kivált Dapsytól, a ki oly dicséretes buzgalmat tanusit a természettudományi ismeretek terjedése iránt hazánkban. St. F.

Régi magyar énekek. Közzé teszi Somogyi Antal. Arad, 1873. 8-adr. 106 lap.

Ime egy magyar Osszián. Ime egy hatalmas fölfedező, ki egyszerre bevezet bennünket a multak titkaiba, megismerteti velünk ősi hegedőseink költészetét, megfejti a csodálatos székely irásmód rejtélyét, szóval nagyobb dolgokat visz végbe, mint irodalmi történetünknek eddig valamennyi búvára összevéve. Egészen igénytelenül és zaj nélkül lép föl. Szerény előszavából alig gondolnók, hogy mily nagy fölfedezés van előttünk. Egy egész kötetre menő régi magyar hegedős-ének, oszsziáni szabálytalan rhythmusokban, ossziáni töredékes eszmemenettel, homályos gondolatokkal s oly régi zománczú nyelven irva, melyet a kiadó jegyzései nélkül meg sem érthetnénk. E nagy fölfedezést az előszó igy mondja el: „Bécsben harmadéve több más latin könyvvel együtt szereztem Ciceronak egy 1582. évi kiadását. E könyv nyomtatott levelei közt jegyzetekre való levelek kötvék, a papir minősége szerint itélve, 16ik századbeliek. Ezek egy részére van irva a jelen füzet tartalma --- székely betűkkel, melyek a Bél mult századi munkájában közlöttekhez hasonlók, csakhogy sok helytt összefolynak"...

Nos, a kiadó úr mindezt ily közönyös egyszerűséggel mondja el. Csodáltuk e hiúságtól ment férfiú igénytelenséget, míg az énekekbe bele nem tekinténk. Azóta pedig még jobban csodáljuk bátorságát, mert könyve csupa vakmerő mystificatió. E régi énekekben oly szók és szófordulatok vannak bőven, melyeket csak Kazinczy óta ismer a magyar nyelv. Az ámítás oly világos, hogy iskolás gyermek is észreveszi. Hogy a kiadót szedte-e rá valaki, vagy ő maga hamiskodik, ez keveset tartozik a dologra.

Sajnos, hogy a dalok aesthetikai becse még kevesebb, mint történelmi hitele s első magyar szabadalmazott Macphersonunknak nincs tehetsége a valódiság hiányát élvezetes olvasmány által feledtetni.

WALTER SCOTT.

Az amerikai Cooper mondja valamelyik könyvében, hogy ,az emberekben ösztönszerű hajlam van nézni az olyan emberre, ki a többiek közt kitűnővé lett. Bizonyára igaz a mint az emberiség vizsgálata és áttekintése, Chinától Péruig, Nabukodonozortól a „vén Hickoryig" mindig és mindenütt igazolja. Miért tódulnak az emberek a Newgate akasztófája felé, hogy lábujhegyről is lássanak valamit? Az az ember, a kit ott akasztanak, kitüntetett helyzetben van. S olyan tömeg csoportosúl oda, hogy nem csak az istenadta ficzkó élete az, a mely ott kioltatik. S ismét, kérdezd meg ezeket a bőrös hintókat, könnyű kocsikat, cabrioletteket, melyek a főutczákon át robognak, tele díszesen öltözött nökkel és férfiakkal, hogy hova sietnek? Hogy lássák a kedves Hühó asszonyt, a kitűnő hölgyet; a nagy Hűhó urat, a kitűnő férfit! Vagy nézd meg azt a fényes tüneményt, a modern civilisatio netovábbját: egy estélyét a nap hőseinek. Ragyognak a termek, fényesen kivilágítva, emberekkel tömve; szemkápráztatóan úszik ezeknek hullámzó árja, világos női ruhák és disz-kabátokból, s minden arczon szelíd mosoly tanyáz; mert nézd, ott úsznak a nap hősei is, akármilyen kitűnőek legyenek, a többiek közt; oraculumai a kornak, egy vagy más nemben az mindegy. Oh Fenimore Cooper, nagyon igaz a mit mondál: ösztönszerű hajlam van az emberekben, nézni az olyan emberre, a ki valamiként kitűnővé lett; de sőt ösztönszerű vágy van az emberekben, hogy maguk is kitűnökké legyenek és bámultassanak.

Egyébiránt ezt a hajlamot mi igen értékes dolognak tartjuk; nélkülözhetetlennek az emberi nemnél. E nélkül hol volnának az érdemrend és mellszalag s a rangnak minden jelentősége; hol volnának valamennyi ambitio, pénz-kaparás, tisztességesség igaz vagy hamis, egy szóval a fő ösztön, mely a tár

Budapesti szemle. Harmadik kötet. 1873.

15

sadalmat mozgatja, a fő erő, mely azt összetartja. Olyan hajlam, melynek sok nemű eredménye van; származása is sok nemű, s nem csupán nevetséges, hanem fenséges is; a melyet némelyek hajlandók, egyszerűen az embernek birkaszerü, vakon járó természetéből származtatni le, mely készti őt, hogy mint a gyenge látásu állatok teszik, fusson bármely fénylő tárgy felé, ha az nem egyéb is mint egy megsúrolt bádog kanna, melyet ö tündöklő csillagzatnak néz; vagy épen hogy birka módra szaladjon és csoportosúljon, mivel már sokan szaladtak.

És mégis, legbensejében az nem csupán a mi birkanyáj természetű tulajdonságunk, hanem valamivel jobb annál, mondhatnám, a legjobb a mi bennünk van: a mit a „hösök tisztelete örök tényének" neveztek, bennünk lakó őszinte szeretete a nagy embereknek! Még a bolondok is nem magáért szeretik az aranyozott játékpénzt, hanem az aranyért, a melynek tévedésből tartják. A nagy emberek tisztelete öröklő az ember természetében; s mindig, különösen napjainkban ez a legáldottabb dolog a mit elmondhatunk róla. „Oly ravaszúl rendelte azt a természet, hogy a minek az ember engedelmeskedni tartozik, annak kénytelen engedelmeskedni. Mutasd meg a legostobább tökfilkónak, mutasd meg a leghányavetibb üres fejűnek, hogy egy nálánál magasabb lélek van valósággal itt jelen, ha térdei érczböl volnának is, kénytelen azokat meghajtani és tisztelni őt." Értsd meg jól, ez a „hősök tisztelete" volt az emberiségnek első vagy alap hitvallása, és lőn bensőleg a másod- és harmadhitvallás, s ez lesz utolsó és végső hitvallása is; eltörölhetetlen; változó a formában, de változatlan a lényegben; a melyre épültek és épithetők fel politika, vallás, loyalitás s az emberi legmagasb érdekek mind, mint kösziklára, a mely megáll a míg emberek élnek. Ilyen a hősök tisztelete; ily sok van azon mibennünk levő őszinte szeretésében a nagy embereknek! A mely kibeszélhetetlen jótéteményeiért a valódiságnak miért ne bocsátanók meg örömest a puszta hasonlóságnak sokszoros hiányait? Hadd virágozzék a hősök tisztelete, mondjuk; s hadd keressék mind jobban és jobban az aranyozott játékpénzeket, mindaddig míg igazi aranyok nem kerülnek elő. Ebben legalább bizonysága van annak, hogy aranyak léteznek, hogy azok lételében hisznek s azokat megbecsülik. Találjatok nagy embereket, ha tudtok; ha nem találtok, azért ne hagyjátok abba a keresést; ha nincsenek nagy emberek, legyenek nevezetes emberek,