A támadások és mentegetődzések még jobban mutatják azt, hogy mily ferde a helyzet s mind a két félben csak bizalmatlanságot keltő. Végeredménye pedig mindig az, hogy távolról sincs odaát sem annyi iskolánk, sem oly szilárd iskolaszervezési jogunk, mint példáúl a Dráván innét lakó horvát nemzetiségnek a magyar megyékben.*) Mert mi ott a mai jogállapot? Az államvasút megteszi kötelességét, midőn alkalmazottainak, a mint olcsóbban szállít nekik szenet, úgy gyermekeiket tanítással is ellátja. Föntartandó is ez, de azért mindig csak üzemi berendezkedés lesz, a mely legkisebb terjeszkedésével mérges berzenkedést zúdít egész közlekedési hálózatunk nyakába. Mennyi kelletlenkedés volt Eszéken a miatt, hogy a vízépítő kirendeltség is a MÁV. iskolába szánta gyermekeit s arra, hogy egyes magyar család is taníttathassa ott ivadékát, példa nincsen, csak az «elv» van meg, hogy a helyi hatóság (a polgármester) megadhatja az engedelmet más magyar gyermeknek is e magyar iskola látogatására; ha pedig a folyamodók itt elutasíttatnak (ez történt), akkor a kik még tovább akarják vinni a kérést — Zágrábba kérvényezhetnek kedvező döntésért. A szülők azonban érthető ennyire nem szokták vinni a dolgot. A másik iskolafentartó (egyes magánosok pusztai, majorság, iskoláin s a Julián-egylet vállalkozásán kívül) a református egyház. A dunamelléki ev. ref. egyházkerületnek 10 egyházközsége van Szlavoniában, ebből hét magyar.**) A dunántúli kerület szárnyai alatt van Daruvár, sok fiókegyházával, Brekinszka, Uljanik (cseh) és Pisanicza. Föntebb III. fejezet) részletesen beszámoltunk ezekről, a nagy pisaniczai egyházközség kivételével, hol két iskolánk van 160 tanulóval, új, nagy templommal. (Belovár-Kőrös megyébe tartozván, már Horvátországba esik.) A két egyházkerületnek egységes actióját Antal Gábor püspök vezeti, nálunk szokatlan odaadással igy érthető az új iskolák keletkezése, régiek gondozása. Ez a munkálkodás azért is egész

-

*) L. Kovács Alajos: A horvátországi magyarság (Budapesti Hirlap 1903. 96. szám) és a Szlavoniai magyarság czimű czikket a Budapesti Hirlap 1904 szeptember 22-iki számában.

**) A dunamelléki ev. ref egyházkerület névtára az 1903-ik évre. A tíz egyházközség: Beska (német), Haraszti, Kórógy, Rétfalu, Maradék, Nikincze, Szent-László (magyar), Szeliste (német), Tordincze (cseh), Uj-Panoveze.

séges alapon mozog, mert az 1898 május 7-én kelt horvát törvény megállapította, hogy (1) «a horvát- és szlavonországi ágostai- és helvét hitvallású evangelikus egyházközségek a Szent István koronája országaiban levő ágostai- és helvét hitvallású egységes egyházak kiegészítő részét teszik»; a 2. §. pedig elismerte a zsinati törvények érvényét. Reméljük, hogy a református egyház továbbra is meg fogja tenni hazafias kötelességét. Ám ez actiónak is megvan a határa; nemcsak abban, hogy a katholikus magyar telepeket úgy szólván veszendőkül kell hagynia, hanem abban is, hogy mihelyst a magyar iskolát a jóravaló sajtóizgatás ott azzal mutatja be, hogy nemcsak a «magyarosítás » gonoszságában szenved, hanem még az igaz hitet is el akarja venni: akkor mérhetlen gyűlölködés támad, a mely megront minden békességet. Ezért a kérdést ezzel sem tarthatom megoldottnak. Ha még buzgó magánosok vagy egyletek megindulnak is néha egy-egy magyar iskola tervével és nem törődnek az agyarkodással, kiváltképpen dicsérjük és buzdítsuk őket. De áldozatuk még így is csak félmunkát végez, mert hiszen a horvát népiskolai törvény 105. §-ában igy rendelkezik: «A magániskolákban rendszerint ugyanazon tannyelv használandó, mint a mely ugyanazon községben a nyilvános iskolák tannyelvéül szolgál. »

Mindezen kisérletek mögül folyton kiásít egy nagy üresség, melynek neve az, hogy nincsen szabályozva oly közhatalmi szerv, mely a szlavoniai magyar telepeknek magyar iskolákat tarthatna fönn közerővel. Külföldi honpolgárainkról, avagy a nálunk élő horvátok iskolájáról tudjuk, hogy mely adóztató hatalomnak kell gondoskodnia. De mennél több izgalom támad a Dráván túl, valahányszor a magyarság gyermekeinek magyar tanítást kér, annál kényszerítőbbé válik az, hogy közös megegyezéssel itt is tisztázzuk a helyzetet. A dilemmát ne vonszoljuk tovább, hanem járjunk végére mind a két oldalának.

Vagy azt az álláspontot kivánják a társországok elfogadni, hogy reánk nézve a közoktatásügyben ők «külföldet» jelentenek, akkor el kellene ismerniök a magyar kormánynak azt a jogát, hogy az odavándorló magyar honosoknak épen olyan iskolákat szervezzen, mint a minőket például a német vagy olasz kormány állít kiköltözött polgárainak idegen államokban. Vagy abban nyugszik meg a horvát felfogás, hogy

a szlavoniai magyarságnak ott nemzetiségi jogai vannak, akkor ezeket a jogokat ki kell mondani s érvényre juttatni, mint a hogy a szerbeknek megadattak. Jogszerű megoldásra csak ez a két út visz, békességre s minden beavatkozás gyanujának elhárítására odaát - úgy látom csak a

második.

A népoktatásról szóló 1874 október 14-iki horvát törvény kötelezővé és ingyenessé tette a népoktatást, községi költségen rendelte el a népiskolák felállítását, egyben kimondta 11. §-ában, hogy a népiskolai tanítás nyelve a horvát». Más anyanyelvű községeknek megengedi, hogy ott az illető anyanyelv (legyen) a tanítási nyelv», de mindjárt kimondja azt is, hogy: «ha azonban az ilyen községekben a horvát nyelv már szokásossá lett, a tanítási nyelv a horvát lehet, azonban az illető anyanyelv kötelező tantárgygyá tehető.» Az új népoktatási törvény, mely 1888 október 31-én kelt, eyg szóval megbővítette ezt az intézkedést; mindenütt belészúrta a "szerb» szót. Az új törvény 4. §-a így szól: «A népiskolák tanítási nyelve a horvát vagy a szerb. Azokban a nyilvános népiskolákban pedig, melyeket más anyanyelvű községek állítanak és tartanak fenn, az illető anyanyelv a tanítási nyelv. Az illető iskolákban ezenfelül, mint kötelező tantárgy a horvát vagy szerb nyelv is tanítandó. Ha azonban az ily községekben a horvát vagy a szerb nyelv már szokásossá lett, a tanítási nyelv a horvát vagy a szerb nyelv, az illető anyanyelv pedig kötelező tantárgy lehet.» Erre az alapra kell reá állítani a magyar iskolákat is, kimondván, hogy a községek magyar iskolái a horvát és szerb iskolákkal egyenlő elbánásban részesülnek; bennök kötelező tantárgyul a horvát vagy szerb nyelv is tanítandó s a 4. §. utolsó mondata őket nem érinti. Vagyis általánosítani kell a magyar lakosság számára is azt az eddigi kivételt, mely mindössze 6 helyütt engedett meg magyar községi iskolát, de ezek közül is 2 engedély a hatvanas évekből volt s 1895 óta egyetlen egy ilyen új engedély sem adatott.

Az iskolaügynek az lenne méltányos rendezése, mely mindenféle rossz májú gyanusítást távol tudna tartani, de minket is megóvna attól az önvádtól, hogy magyarságunkról még akkor sem tudunk gondoskodni, mikor az az állam területén alkot telepeket. Az iskolák kapcsán szóltam az egyházi ügyekről s mi mást vonhatnék le következtetés gyanánt, mint

azt, hogy a római katholikus magyar híveket nemcsak elhanyagoltuk, hanem egyenest elriasztottuk őket, hol vallásuktól, hol magyar nyelvöktől. Ez már nem a XX-ik századba való állapot. Azért is követelnünk kell, hogy a pécsi püspökséghez tartozó szlavoniai magyar községek magyar papot és tanítót kapjanak, s hogy egyéb helyeken legalább annyi joguk legyen a magyar katholikusoknak, mint nálunk van a horvát egyházközségeknek. Nem különös az, hogy annyi évtized után kell az államalkotó faj érdekében ilyet könyörögnünk? Egyleti élet, olvasókörök még egészen fejletlenek a szlavoniai magyarság között, ha tapintatosan kikérnék az autonom hatóságok támogatását, nem hiszem, hogy kosarat kapnának. Örvendetes a fejlődés, mely újabban az Orsz. központi szövetkezet ottani fiókjaiban mutatkozik. Ha pedig utoljára végigtekintve szlavon útunkon, megemlékezünk arról, hogy milyen culturai élesztőt alkottak ott a magyar telepek, hogy pionirjaink az irtásos erdőkben, földmívelőink a szerb falvakban, gazdatisztjeink az uradalmakban hogyan nevelték a gazdaságot is, a népet is: Szlavonia érdekében nem kívánhatnánk jobbat, mint a magyar (és sváb) gyarmathelyeknek szaporítását, újak megnyitását. Egy számítás szerint a Dráván túl az 1000 holdnál nagyobb gazdasági területeknek majdnem 30 százaléka volt magyar kézben.) A számot nem tudtam megbírálni. De azt az elmondottak után bátran kiirhatom, hogy nagybirtokosaink nagyobb szolgálatot magoknak, a szlavon megyék fölvirágzásának és a magyar kivándorlásnak nem tehetnek, mintha a Dráván túl mennél több magyar telepnek nyitnak helyet.

Fölösleges lenne újabb magyarázgatással újra körülírni ezek után azt a szerepet, a melyet Szlavonia játszik a magyar, s elsősorban a dunántúli kivándorlásban. Magok a tények beszéltek hozzánk, faluról falura.**) Félreérteni nem lehet, elfelejteni nem szabad bizonyságukat. Megláttuk, hogy a Dunántúl déli megyéi nem abban különböznek Fejér, Győr, Vas és Veszprém állapotától, mintha nem indúlt volna belőlök kivándorló, hanem abban térnek el, hogy az ő kivándorlásuknak nagyobb részét előbb leszívta Szlavonia s a somogyi,

*) Kovács Lajos: A horvátországi magyarság. Budapesti Hirlap. 1903. április 7.

**) L. III. fejezetet.

baranyai munkás, mihelyst odalent is megtelt a föld, már mostan onnan vándorol Amerikába. Tehát nem hogy hiányoznék a kibujdosás, hanem kettős vándorlássá változott. De ugyanakkor mást is meg kellett látnunk. Mindaz, a mit a szlavoniai magyar gyarmatokról, sőt más nemzetiségű telepekről tapasztaltunk, mindaz, különféle hangon egyetlen accordba olvad össze. Elharsogja nekünk a paraszti parczellák bámulatos vonzó és lekötő erejét. Nemcsak a földéhes nép tapad újra röghöz s ebben mívelő példát teremt, hanem új társadalmi osztályok vernek gyökeret, a szállongó és cselédi elemek megtelepednek s új, életerős nemzedéket hajtanak. Irtott erdőben, újra tört ugarban, uradalmi szőlőhegyen meg fogja újra népünket a föld, s mig benne tart, nem ereszti el. Nemcsak nem ereszti, hanem újra neveli; a föld új vért csinál. Ezért nem szabad mást mondanom, mint azt, hogy a nagy próbatétel csakugyan betölt. A nép maga tett kisérletet arra, hogy megszüntesse a kivándorlást.

Az életnek ily, szinte önkéntelen tanulságtétele után, nincs már helye a habozásnak. A kivándorlási politikának harmadik s végső feladata nálunk másként nem oldható meg, csak ha jobb birtok-megoszlást tudunk teremteni. A Dunántúl kivándorlási typusait keresve (I. fejezet), mindig más oldalról s mindig erősebben támadt elénk ez a vágyódás. A kivándorlás okait összetéve (II. fejezet) nemcsak mélységes sóvárgást találtunk «változás» után, hanem megismertük azt is, hogy a kivándorlási gondolat lelkét egy parodoxon élteti. A paradoxon úgy szól, hogy a munkásnak nincs elég munkabére, a gazdának nincs elég munkása. Ezért nemcsak kivándorlás van, hanem be van hurkolva a felemelkedésnek az a módja, mely az extensiv gazdálkodástól az intensivközgazdasághoz vezet, pedig csak ily módon lehet a kivándorlástól megszabadulni. Hogy csakugyan meg lehet szabadulni, Németország példája megmutatta.

Szlavonia most csak szentesítette azt az itéletet, melyet a Dunántúl a kivándorlás legfőbb okáról kimondott. A Dunántúl pedig, épen azért, mivel ő érett meg legjobban az intensiv fejlődésre, csak világosságra emelte azt a lenyűgöző akadályt, melyet a fejletlenebb országrészekben kivándorlási kutatásunk csak sejteni tudott. Épen azért utolsó próbául az eredmények egybevetését kell választanunk.