Oldalképek
PDF
ePub

nyaival. Viktorovna Jevpraxia már rég megszünt tényleges szerepet játszani ismerősei körében. Mikor megtudták, hogy összeveszett vejével, elhagyta házát, s beköltözött valami menedékházba, kissé furcsának találták a dolgot, s egy ideig ferde szemmel néztek Mihajlovics Arkadijra. De soká bizony nem foglalkoztak a dologgal. Egy darabig suttogtak, de azután teljesen megfeledkeztek róla. Nem mindegy-e a világra nézve, hogy hol és miképen él Szareptov úrnak anyósa ? Maga Szareptov még érdekelhette a társaságot, mert szereplő egyéniség volt benne, de anyósa, egy öreg asszony, a ki a kenyere javát már megette, ugyan kinek jutott volna eszébe ?

Mihajlovics Arkadij mikor erről meggyőződött, még azt a gyöngeséget is meglazitá, a melyre elragadtatta magát, és természetesen többé nem ment el Viktorovna Jevpraxiához. Ez fájdalmas szúrást ejtett az öreg régi sebének legérzékenyebb pontján, azén a sebén, mely annyi esztendőn át fejlődött a vejével való elkeseredett ellenségeskedésnek és a hatalomért vele folytatott néma versengésnek talaján. És kezdte megérteni, hogy elszalasztotta a kellő pillanatot.

Eleinte még az a tisztes helyzet is vigasztalta, a melyet a menedékházban elfoglalt. Jól esett neki látni az általános tiszteletet, a bajlongásokat, a tiszteletteljes pillantásokat. Kellemesen csengett a fülébe az az elnevezés is : «a mi jóltévőnk,

de hát ez sem tartott soká. Csakhamar ezzel is betelt.

Mikor az ember egyedül van, akarata ellenére is philosophus lesz belőle. És Viktorovna Jevpraxia, a mint a történteken elmélkedett, arra a következtetésre jutott, hogy ehhez a tisztelethez, ehhez a kiváltságos helyzethez egyedül és kizárólag pénze, és azon bőkezűség révén jutott, a melylyel a pénzét kiadja.

«Ha egy kereskedőné vagy papné volna itt az én helyemben, s épen oly bőkezűen szórná a pénzt, mint én teszem, ugyanolyan tiszteletben volna része. Neki is külön adná a pap az úrvacsoráját, és öt is épen úgy elneveznék «a mi jótévőnk»-nek.

Mikor azután mindennek tudatára ébredt, rettenetes unalom vett rajta erőt, és olyan formán érezte magát, mintha elevenen sírba tették volna. Ennek a tudatnak az ered

ményeképen azután jött a levertség és a beteges kételkedés. Mindig úgy tetszett neki, hogy egyszerre elkezd betegeskedni, le kell majd feküdnie és meg kell halnia rideg elhagyatottságában.

Tanu lehet rá Nasztaszja, hogy most állandóan mély sóhajtások hallatszottak ki szobájából, hogy Viktorovna Jevpraxia állandóan ingerült volt, zsörtölődött, minden csekélységen fölháborodott, ... olyan dolgokon, a melyektől azelőtt el volt ragadtatva.

Mihail tüstént észrevette ezt a változást, s mikor eszébe jutott, hogy valahogy mégis csak említést kell tennie a nagymama előtt, küszöbön álló külföldi utazásáról, el volt rá készülve, hogy Viktorovna Jevpraxiától a legszigorúbb korliolásnak egész áradatát kell majd elszenvednie.

Mindamellett, meg kellett mondania, s így kilesett egy olyan pillanatot, a mikor Viktorovna Jevpraxia egy időre abban hagyta a világ hálátlanságát korholó panaszait, és el. mondta, - s hangjából kiérezhető volt annak az embernek a határozatlansága, a ki tisztában van vele, hogy azt, a mit mond, egész bizonyossággal rosszul fogják fogadni.

Én meg nagymama, búcsúzni jöttem.

Búcsúzni? Hát ez megint mit jelent? – kiáltott föl Viktorovna Jevpraxia. - Talán csak nem jutott eszedbe az, hogy a barátod, Andrej példáját kövesd ...?

Nem, nem az. Holnap külföldre utazom. Viktorovna Jevpraxia fölemelte fejét és csodálkozó pillantását végigjártatta a szobán, mintha csak mindent, a mi benne volt, tanunak bivott volna föl arra, hogy milyen különös dolgok történnek ezen a világon.

Külföldre? No lám! Hát ez mi? Csak úgy csavarogni akarsz vagy pedig művelődni?

Itt Mihail érezte, hogy elérkezett a legveszedelmesebb pillanat, mikor Mihajlovics Arkadij nevét kell említenie.

Viktorovna Jevpraxia mindig összehúzta szemöldökeit, mikor előtte ezt a nevet kimondták.

Nem, egyszerűen a papa szabadságot kapott, elmegy pihenni, és engem is meghitt magával.

Csak rá kellett nézni Viktorovna Jevpraxia arczára, hogy az ember lássa, milyen hatást tettek rá ezek a szavak.

Pihenni, — mondotta Viktorovna sarkastikus gúny.

Budapesti Szemle. CXXIII, kritet. 19.5.

8

nyal. - Ime egy boldog ember, a ki egész életében nem tesz egyebet, mint üdül és pihen. Akkor, Vjerocska balála után üdülni ment, s ime, alig mult el egy arasznyi idő, már kifáradt és megy pihenni. Igazán, irigylésreméltó ember. Igy azután kellemes dolog kifáradni, ha ilyen nyugodtan pihenhet. Tehát apáddal mégy? Ő hivott meg téged? No ez igazán kedves és teljesen új tőle. Eddig mindig szivesebben ment egyedül. Nyilván már ráunt magára. Ám jó, csak menj. Miért is ne mennél? Hiába, ez már a világ sora, hogy az egyik ember elmegy világot látni, a másik meg itthon ül zár alatt. Mert Katyát persze nem viszitek magatokkal ?

Ugyan már hova mennék én, nagymama. Mi nem jut eszébe? – kiáltott föl Katya és szinte zavarba jött. Én majd, nagymama, a mint ők elmentek, mindennap bejövök a városba és meglátogatom önt. Mert így egyedül nagyon elúnja magát.

Ezt Katya azért mondta, hogy kiengesztelje Viktorovna Jevpraxiát és rábírja arra, hogy enyhébben fogja föl Mihail utazását.

Viktorovna Jevpraxiának ez nagyon tetszett: nyilván már csakugyan nagyon is elúnta magát egyedül.

No köszönöm, csak jöj, mondotta. De ha terhedre van, akkor inkább maradj. Itt pompásan gondomat viselik, semmi okom sincs panaszra. Nasztaszja mindig ott áll az ajtóban, és a mint egyet köhintek, tüstént itt terem. Tehát csak jőj, csak jöj.

El is jövök, nagymama, – ismételte Katya.

Mi van Marfusával? Úgy látszik már esze ágába sem jut az öreg nagymama ?

Hogyis ne! -- kiáltott föl Katya. — Marfusa mindig aggódik a nagymamáért. De most az egész ház a nyakán van, nem igen szabadulhat. Pedig mindig, de mindig készül ide.

- Mondd csak meg neki, hogy jöjön el; volna egy pár szavam hozzá. Azért a ház még nem fog összedőlni, ha eljön ide. No és az a pökhendi, az a hős, az a gögös ficzkó. Nem kért még kegyelmet?

Andrejt érti? – kérdezte Mihail.

Hát ugyan ki mást? Hiszen nincs is talán a világon még egy olyan hös.

[ocr errors]

Mi nem tudunk róla semmit, felelt Mihail.
Lehetséges? Hát annyira elmerült az árba ?
Bizony nem ad magáról semmi életjelt.

Ez is csak büszkeség. Semmi más, mint büszkeség. Ember lehetett volna belőle, s a büszkeség nyakát szegi. Bizton nyakát szegi.

Katya csak hallgatta ezt a párbeszédet és bűnösnek érezte magát Mihail előtt. Azt mondja: «mi nem tudunk róla semmit» tiszta meggyőződésében annak, hogy ez a emis ő és Katya, a ki pedig tud róla, mert ott volt nála és látta őt.

S ebben a pillanatban még jobban megerősödött benne az az elhatározás, hogy fölfedezi Mihail előtt titkát, de a nagymama előtt ezt persze nem tehette meg.

Nemsokára elbúcsúztak Viktorovna Jevpraxiától. Búcsúzáskor emlékeztette Katyát.

Aztán legyen ám gondod rám, -látogass meg, mert egyszerre csak' majd fölfordulok, s még tudni sem fogja közületek sepki. S Marfusának se felejtsd el megmondani, hogy jöjön. Pár szavam volna vele. De igy mondd meg neki: pár szavam.

Ez a apár szó» nagyon érdekelte Katyát. Vajon mi lehetett az? Mi lehet az a nagy titok, a mit a nagymama csak Marfusának árulhat el.

De azt kitalálni teljes lehetetlenség volt, Viktorovna Jevpraxia egyetlen olyan czélzást sem tett, a mi betekintést engedett volna titkába.

Tudod, mit gondolok én, mondotta Mihail, mikor kijöttek a menedékházból és ott mentek az utczaszélen. Én azt gondolom, hogy a nagymama most már bánja, hogy elhagyta házunkat.

Bizony, hagyta jóvá. Katya elhamarkodta a dolgot.

- De most már nagyon nehéz segíteni a bajon. Az, hogy ő pendítse meg a dolgot, nagyon megalázó volna rá nézve, biszen olyan rátartós !

- Szép volna, ha Mihajlovics Arkadij még egyszer fölkeresné, és megajánlaná neki, - mondotta Katya.

- A papa ? Hiszed, hogy ez lehetséges?
- Azt tudom, hogy ez nagyon nehéz. De lásd, te most

elutazol Mihajlovics Arkadijjal és hosszú időt töltesz vele. És ő ott, külföldön, alkalmasint jobb lesz, mint a milyen itt, valahogy talán mégis előhozhatnád neki egy alkalmas pillanatban.

- Oh, én el sem tudom képzelni, hogy lehetne ezt a dolgot nyélbe ütni ... Hogy is leszek én vele ott külföldön ? Nem vagyok hozzászokva, hogy vele legyek.

Hamarosan hozzászokol, Mihail. Hiszen ő apád, mi van itt megszokni való ? Mégis csak szép volna, ha beszélnél vele a nagymamáról.

- Persze, persze, magam is gondoltam erre, - mondotta Mihail - mindenesetre rajta is leszek. Akkor aztán talán sikerül valahogy összetákolni mindazt, a mi szertehullott, tette hozzá ábrándos hangon.

Katya halk sóhajtása volt a felelet ezekre a szavakra.
Mihail ezt észrevette és ránézett Katyára.

Tudom, mit gondoltál, – szólott.
- Mit? – kérdezte Katya nyugtalanul.

Azt gondoltad: nem, akkor se mindent ... No csak valld be, arra gondoltál, hogy Andrej mi ránk nézve immár örökre elveszett.

- Nem, nem azt Mihail, de majd elmondom, hogy mit, - suttogta Katya remegő hangon.

Ez már nagyon, nagyon régóta gyötör.

Nos, mi az? kérdezte Mihail kiváncsian.

Már régóta gyötrődöm. De ne haragudjál meg rám, Misa. Magam sem tudtam, mitévő legyek.

No mi az hát, Katya ? Valami titok ?

Igen, titok. Lásd, ez még akkor történt, a mikor Pétervárott voltunk, azt megelőző nap, hogy falura mentünk. Én

nagyon aggódtam Andrej miatt, hogy nem adott birt magáról és Marfusa szintén.

Marfusa ? Ugyan?

Igen, ő nagy tisztelője Andrejnek ... Nos hát egyszer csak fogta magát, elment a bejelentő hivatalba, kikutatta a czímét, odaadta nekem, én meg elmentem, fölkerestem és meg is találtam öt.

- Láttad őt?

Igen, láttam őt, Mihail. Talán bizony rosszul cselekedtem ?

[ocr errors]
« ElőzőTovább »