Oldalképek
PDF
ePub

Gyerünk be együtt Pétervárra. Holmimat a pályaudvarról egyenesen elküldjük haza, mi pedig meglátogatjuk a nagymamát. Hiszen csak meg kell mondanom neki, hogy elutazom és elbúcsúzom töle. Jó lesz?

Katyának ragyogott az arcza. Lám, ezzel egyszerűen csak meg akarta hosszabbítani a vele való együttlétet. Neki meg drága volt minden pillanat.

Hogy ne! – kiáltott föl. . Amúgy is már nagyon régen nem voltunk a nagymamánál.

Ösztönszerűen iparkodott az örömét a nagymama nevével elleplezni, mintha az egészben a nagymama lett volna a fő.

No, ez derék. Akkor hát így csináljuk a dolgot. Azután együtt ebédelünk Pétervárott, te meg estefelé visszatérsz ide.

- Jöhetek én holnap is. Elkisérlek téged, --- mondotta Katya hirtelen.

- No persze, persze. Meghálhatsz Pétervárott. Igy még jobb. Minek is jönnél ki ide éjtszakára. Mi délben utazunk el, s te a moszkvai pályaudvarról egyenesen átmehetsz a czarszkoszjelszkijre.

A mint ebben a tervben megállapodtak, Katyának vallomása természetesen halasztást szenvedett. Most nem volt ok rá, hogy siessen. Elég idő állott rendelkezésére.

Azután meg attól tartott, hogy ha ily hosszú titkolózás után most elmondja Mihailnak Andrejjel való találkozását, ezzel csak elkeseríti őt. Már pedig nem szerette volna megrontani azt a rendelkezésökre álló pár órát.

Theázás után úgy tiz óra tájban, Mihail elbúcsúzott Marfusától, a kit nagyon meglepett Katyának az az elhatározása, hogy ő is bemegy Pétervárra.

Marfusának a magok helyén voltak a szemei, s így ő is észrevette azt a változást, a mely Katyában az utolsó hetek alatt végbement. Már az egymaga is, hogy mind ritkábban és ritkábban emlegette Andrejt, szöget ütött fejébe. De nem kerülték el figyelmét azok a futó pillantások sem, a melyeket Katya Mihailra vetett, s az öröm, a mikor megjelent, s a bánat, a mikor távol volt.

Mindezt nagyon jól látta Marfusa, s arra a következtetésre jutott, hogy itt valami változás történt. S ezzel egy új lapja készült el annak a regénynek, a melyet az ő képzelete alkotott és buzgón szövögetett. S természetesen min

den rokonszenve a hős, vagyis Andrej felé vonzotta őt, a ki teljes elhagyatottságban él valahol, küzködik és szörnyetegekkel viaskodik, és sejtelme sincs azokról az ármányokról, a melyeket itt szőnek ellene.

Ugyan hova megy és minek, mondotta Katyának korholó hangon.

A nagymamához megyünk, Marfusa, – felelt Katya, s bár öntudatlanul, de itt is a nagymama mögé rejtette homályos érzéseit.

No lám! Jól eltalálták az időt a nagymamához menni. Most, mikor olyan rettenetes forróság van a városban ... agyoncsigázzák magokat...

Minda mellett Marfusa gondosan becsomagolta Mihail holmiját, sőt külön még egy ruhát is tett mellé Katya számára, hogy másnap átöltözhessék a városban. Hamarosan elbúcsúztak egymástól és kimentek a pályaudvarra.

Pétervárott úgy cselekedtek, a mint előre megállapítot. ták. A fogat már reggel tíz óra óta várta Mihailt a pályaudvaron. Mihajlovics Arkadijnak teljesen mindegy volt, hogy Mihail mikor érkezik meg.

Holmijokat a fogaton elküldték haza, ők pedig kocsit fogadtak és elhajtattak a Vasziljevszkij szigetre. Forró nap volt. Czarszkoje Szjelo aránylagos csöndje és tiszta levegője után a pétervári nyomasztó levegő valóságos pokolnak látszott előttök; Katya különösen irtózott attól a gondolattól, hogy nemsokára megint be kell költöznie ide.

II.

Ez a nap csupa új élvezetet hozott Katyának. Valósággal mintha egy addig nem ismert, új világ tárult volna föl előtte. Élvezet volt már az is, hogy együtt utazott Mihaillal vasúton, és le nem vette róla szemét az egész úton. Élvezet volt a bérkocsiban szorosan mellette ülni és a nagymamához hajtatni, élvezet volt a levegőt szivni és a világon élni.

Mindaz, a mi a tegnapi napig, addig az ablaknál lejátszódott jelenetig, a melyről még csak álmodni sem mert volna soha, titkon rejtőzött benne, mindaz most iparkodott kivenni a maga részét az életből, s az a gondolat, hogy hol

nap délben mindennek vége szakad, hogy az a vonat, mely Mihailt viszi, mindjobban távolodik tőle, talán kétségbeejthette volna öt, ha ugyan ez az érzés most helyet talált volna ujjongó szívében.

De boldogsága végtelennek, megzavarhatatlannak látszott elötte: nem is gondolt a holnapi napra és az elválásra, teljesen a mai napnak és annak a közelségnek élt, a melyet élvezni ma még módjában állott.

Úgy egy óra tájban érkeztek a Vasziljevszkij sziget jól ismert, félreeső utczájába. A kapus már régóta ismerte, és rendkívül szivesen fogadta őket. A «mi jóltevőnk» kegyei alkalmasint őt is megihlették.

Jó régen nem voltak itt méltóságtok ! Tudta, hogy Szareptov tábornoki rangban van, s ezt átvitte Mihailra és Katyára is.

- Már szinte aggódni is kezdtünk ...

Mihail és. Katya az oldalkapun bementek az udvarra, onnan a kertbe s fölmentek az új lépcsőn a szárnyépület második emeletére. Itt megpillantotta őket Nasztaszja és megállt.

Itthon van a nagymama ? – kérdezte tőle Katya.
Itthon, de nincs egészen jól!
A nagymama beteg? --- kérdezte Katya ijedten.

No nincsen semmi veszedelem ... Csak úgy ... nem jól érzi magát.

«A nagymama beteg. Mi három hét óta nem voltunk nála és ő beteg», — gondolta magában Katya szemrehányóan és odasietett a lakása ajtajához.

Nem is kopogtak, csak kinyitották az ajtót és beléptek. Nasztaszja aggasztó értesítése után el voltak készülve arra, hogy a nagymama nagy lázzal hálószobájában az ágyban fekszik, s rendkívül meglepte őket, mikor ott találták őt egy karosszékben ülve az első szobában. Lábai plaiddel voltak letakarva, a vállán meg egy kötött kendő, a melybe jól beburkolózott. Katya odafutott hozzá és megcsókolta az arczát.

Nagymama, édes, mi van önnel ? Csakugyan beteg -kérdezte aggódva.

És neked ugyan mi közöd hozzá ? felelt Viktorovna Jevpraxia félig tréfás, félig szemrehányó hangon, duzzogva és szelíden egyszerre.

[ocr errors]

Ezalatt Mihail is odajött hozzá és üdvözölte őt. Vikto. rovna Jevpraxia az előbbi hangon folytatta:

- Minek azt nektek tudni? Egészséges-e a nagymama, vagy beteg : él-e hal-e? Kinek mi köze hozzá ? A nagymama nincs, a nagymamát ti már egészen elfelejtettétek. Természetesen mindaketten erélyesen kezdtek tiltakozni.

Ugyan mit beszél nagymama, ki felejtette el! Az igaz, hogy már régen nem voltunk itt, de ez azért van, mert falun lakunk. De hát mi baja nagymama?

Meghültem. Hiszen az én koromban már olyan könnyű meghülni. A napokban a templomból jöttem, és az a bolond kapus ott lenn, fogta magát és kitárta mind a két kaput, az utczára is, meg a kertre is : szellőzni akart, és épen jókor, — itt aztán megbültem. Lázam van és köhögök.

És Viktorovna Jevpraxia, szavainak a bizonyságául elkezdett kissé köhécselni.

- De hogyan eshetett ez! kiáltott föl Katya. Nem kellene orvost hivatni?

Volt itt már, volt ... Talán bizony azt hiszitek, hogy rajtatok kívül senkinek sincsen gondja rám ? Volt itt, orvosságot is irt. Lásd, ott az ablakon áll egy kis üveg, már be is vettem. Azt mondta az orvos: vigyázzon kérem, nehogy a tüdejére vetödjék; de nekem bizony nem igen van kedvem olyan nagyon vigyázni. Minek? Minél előbb meghal az ember, annál kevesebb rosszban van része.

Micsoda rosszban, nagymama? Hát ki tesz önnel rosszat?

- Micsoda rosszban? Hát talán nincsen elég? ... Hát azt hiszed talán, hogy egy olyan embernek, a ki egész életében úgy élt, a mint kell, valami kellemes dolog az életét nem a maga házában, hanem a szegény öregek menedékházában fejezni be? Hát te szerinted ez nem rossz? No persze, jól tudom, ti szerintetek a nagymamának minden jó, kiáll a nagymama mindent. Nálatok ott az egész házban mindenki így gondolkozik. Rá lehet szabadítani a nagymamára minden rosszat, kiállja!

De nagymama, lássa, ez öntől függött. Hiszen a papának ez a legfőbb vágya, hogy ön visszatérjen hozzánk, - mondotta Mihail. -- Mi pedig, Katya meg én, folyton csak erről ábrándozunk.

Visszatérni!... Most visszatérni hozzátok ... Nem, kérlek, csak ne is beszéljünk erről, - beszéljünk másról ... másról.

Mihail látta, hogy Viktorovna Jevpraxia betegsége nem volt valami komoly. A zsörtölődő öregek szeretik magokat és másokat kissé rémítgetni. Lehet, hogy csakugyan kissé meg volt hülve, de arra, hogy lábát plaiddel betakarja és kötött kendőbe burkolózzék aligha volt föltétlen szükség, s ez inkább csak majmolása volt annak, a mit ő is tett, a mikor komolyabban beteg volt.

Egy azonban kétségtelen volt, s ez az, hogy a nagy. mama most a leggyalázatosabb hangulatban van, s hogy ez a hangulat onnan származik, hogy nincsen megelégedve helyzetével. Ez az egy kétségtelen volt, és sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a meghülés.

És csakugyan igy is volt. Eleinte, mikor a menedékházba beköltözött, megnyugtatta az az érzés, hogy boszút állhatott Mihajlovics Arkadijon. Egészen ebben az érzésben élt, és ez az érzés okozia, hogy sokkal kényelmesebbnek találta az életet új otthonában s az új környezetben, a minő tulajdonképen volt. Táplálta őt az a tudat, hogy Mihajlovics Arkadij megpukkad mérgében. És várta őt, várta mindennap és minden órában, a nélkül, hogy ezt bárkinek is bevallotta volna.

És ime csakugyan eljött, és megalázta magát elötte, kérlelte, s hajlandónak nyilatkozott a legmesszebbmenő engedményekre. Saját szemeivel látta elképpedését, s ez nagy örömet szerzett neki.

De akkor ő nem tudott idejében leszerelni. Miután megkapta az elégtételt, meg kellett volna állania és keresnie kellett volna a megegyezést. Az volt a baj, hogy neki mindez nem volt elég, s még tovább is akarta élvezni a diadalát.

Meg volt róla győződve, hogy Mihajlovics Arkádij, a rá nézve kellemetlen pletykáktól ösztönözve, s a társaság véleményét nagyratartva, újra meg újra el fog jönni hozzá, s akkor majd aztán ő is megszabja föltételeit.

De nem így történt. Az igaz, hogy Mihajlovics Arkadij valósággal félt a pletykáktól, de csakhamar meggyőzödött róla, hogy a félelme túlzott volt. Az emberek tulajdonképen vajmi kevéssé törődnek más emberek dolgaival és viszo

« ElőzőTovább »