ÉRTESÍTŐ. A modern szépirodalom méltatása. Nem akarjuk kutatni, helyesen-e vagy helytelenül, de irodalomtörténetünk fejlődésének legújabb phasisában tudatosan lemondott egyik föladatáról, a legújabb kor irodalmi jelenségeinek magyarázásáról és értékeléséről. Összefoglaló irodalomtörténeteink kevés kivétellel lezárják 1867 tel vagy 1882-vel irodalmunk életének ismertetését, mintegy jelezni kívánván e korlátozással, hogy a mit ezóta termelt irodalmunk, az nem az irodalomtörténet, hanem az irodalmi kritika ítélőszéke elé tartozik. Annál sajátságosabb e tartózkodás, mert kedvéért szakítanunk kellett szellemi életünk egyik meggyökerezett hagyományával, a német tudományos fölfogásnak szinte vak követésével. A német, ha 1909-ben megírja nemzete irodalmának történetét, 1908-ig vezeti, s így a magyar irodalomtörténet conservativismusa, ha mást nem, annyit mindenesetre bizonyít, hogy e specialisan nemzeti disciplinánk függetlenítette magát a német mintától. De azzal, hogy az irodalomtörténet így áthárítja kötelességét a műbírálatra, nem szenved-e az ügy, melyet mindketten szolgálnak? Sajnos igen, mert műbírálatunk nem vesz tudomást a munkakörébe utalt föladatról. Nem a napi kritikának sokat hánytorgatott hiányára czélzok, hanem arra a mulasztásra, a mely elsősorban æsthetikusaink lelkiismeretét terheli. Nem teljesítik kettős tartozásukat. Hogy irodalmunk jelenét megismertessék a közönséggel, a modern írókat és alkotásaikat hozzáfűzzék a mai társadalmi élethez és irodalmunk múltjához: egyfelől meg kellene rajzolniok a nagyobb, kiforrott írói egyéniségek képét (p. o. Mikszáthét, Herczegét, Endrődiét, Ambrusét), másfelől össze kellene foglalniok, jellemezve az irányokat és a fejlődést, azt, a mit az irodalom egy-egy műfaj keretében újabb időben ter Budapesti Szemle. CXL. kötet. 1909, 31 melt (a társadalmi dráma Csiky óta, a történeti regény az utolsó századnegyedben, a modern líra, stb.). Hogy nem megoldhatatlan a föladat még a mi kicsinyes viszonyaink között sem, a hol író és kritikus a legkülönbözőbb s nem mindég ethikai értékű kapcsolatokkal vannak egymáshoz fűzve, azt mutatja Gyulai, Salamon és Erdélyi pályája, a kik a maguk korában egészen modern irodalmi jelenségekről igazságos és szép, alapos és mély tanulmányokat tudtak írni. Hogy azonban a föladat igen nehéz s nem közönséges tehetséget kíván a kritikustól, azt már annak a puszta ténynek megállapítása igazolja, hogy újabb időben e tér jóformán teljesen parlagon áll s ha jól emlékszünk, Lázár Bélán s egy pár szerzetes írón kívül alig műveli valaki. Az okaira nem nehéz rámutatni. Nem értünk egyet azokkal, a kik az ilyen műbírálatok ephemer értékében keresik azt a tilalomfát, mely a hivatott műbírákat visszarettenti. Mesebeszéd, hogy az efféle alkotások csak művészibb formájú újságczikkek s életük olyan, mint a tiszavirágé. A mit legjelesebb æsthetikusaink, legkiválóbb irodalomtörténetíróink az újabb irodalomról írnak, az idők folyamán részben elavulhat, egy-egy állításukat megczáfolhatja a nem sejtett jövő, - még Gyulai Petőfi-tanulmányában is sok olyan részlet van, a mely ma már nem állhat meg de szempontjaik, finom megfigyeléseik, ítéleteik nagy része évtizedek múlva is tanulságosak maradnak. Mi inkább a vállalkozás nehézségében és veszedelmességé. ben látjuk az okot. Olyan művek méltatásáról van szó, melyek itt születtek közöttünk, szemünk láttára. Az idő, ez a mindany. nyiunknál igazságosabb bíró, még nem végezte el rajtuk a kiválogatás munkáját. A letűnt korok alkotásainak nagy része keresztül hullott a feledés rostáján, az irodalomtörténetírónak csak a fennmaradtakkal kell foglalkozni s ezekre vonatkozólag ott van zsinórmértékül a tudós elődök értékítélete. A modern alkotások közül magának a műbírálónak kell kiszemelni azokat, melyeket érdemesnek tart a kiemelésre. Már ez a munka is milyen finom érzéket követel. Emberek vagyunk, tele emberi gyarlósággal. Több-kevesebb elfogultság mindenkiben van. S nem csak személyek, hanem művészeti irányok iránt is. Hódolunk a divatnak S a divatos jelszavaknak. Megvesztegeti ítéletünket a közizlés, mely annyi példa tanúsítja gyakran igen rossz fokmérő. Nem tudjuk elválasztani a művészi szempontot egyéni tetszésünktől s korunk fölfogásától. A múlt század nyolczvanaskilenczvenes éveiben, mikor műveltebb köreinkben az elméleti socialismus divatozott, a socialista ízű regényeket, ma, midőn egy ízléstelen, kiforratlan, lármás, s nagyobbrészt tehetségtelen tömeg a hazafias érzést és a tiszta szerelmet profani sálja, a csendes dalokat, a becsületes érzelmek igénytelen éneklését jutalmazzuk belső értékükön fölül. Az irodalomtörténetíró szemüvege határozottan homorú, a messzelátásra van berendezve. A mi közelünkben van, az összefolyik szemünk előtt, homályos és bizonytalan. Művészetnek tartjuk, a mi csak ügyesség, routine, s nem látjuk meg az erőt, mert olyan külső alá rejtőzik, mely előttünk idegen vagy ellenszenves. Hálából azért a gyönyörűségért, a melyet a mű egy pár sikerült részlete nyújt, értékén felül becsüljük az alkotást, sőt magát az írót, s viszont könnyen igazságtalanok leszünk iránta, ha egy-egy durvasága vagy ügyetlensége fölbosszant. Kis híja volt, hogy Az ember tragédiája nem került a tűzbe, csak azért, mert még a lelkiismeretes és türelmes Arany is félredobta, midőn rendkívül nehézkes, költőietlen kezdő sorait olvasta. S azon sem csodálkozom, ha a huszas évek egy-egy finomabb lelkű olvasója, kedvetlenül tette le a Bánk bán-t, olvasva a bevezető verset, azt a kínrímekkel átfont lapos, szinte értelmetlen prózát, melyben a szerző ez első «zsengéjét szülővárosának ajánlja. Biztos ítélet, finom érzék, közéletünknek és irodalmunk múltjának alapos ismerete, a világirodalom remekein kiművelt ízlés, íme ezek azok a föltételek, melyektől függ a műbírálat varázsa». És épen mert ezek az adományok csak legjelesebbjeinkben egyesülnek, azért olyan kevés az e téren munkálkodók száma. E mellőzés sérelem a közönségre és írókra egyaránt. A közönségre, mert nem nyervén tájékoztatást, ízléses vezetőt, kénytelen a kiadók reclamjaihoz alkalmazni olvasó szenvedélyét és ítéletét; az írókra, mert mint Madarász Flóris írja, az élő íróval szemben is vannak kötelességeink. Mindenki, a ki nálunk hosszabb időre terjedő s mélyebb nyomokat hagyó írói multra tekinthet vissza, elvárhatja, hogy figyelembe vegyék s igyekez zenek megjelölni helyét a magyar szellem munkásai sorában.. Madarász Flóris azonban nemcsak érzi a kötelességet, hanem iparkodik is teljesíteni. Régebben Mikszáthról és Herczegről írt tanulmányt s ide számíthatjuk, bár inkább az irodalomtörté net körébe vág, kiváló dolgozatát Jókairól legújabban Rákosi Viktornak és Gárdonyi Gézának szentelt egy-egy nagyobb értekezést.) E két utóbbi dolgozat is tanúságot tesz azokról az írói jó tulajdonságokról, melyeket Madarász többi munkájából ismerünk. Világos fejű, jó stylusú író, a ki meggondolja mondanivalóját, rendszerbe foglalja és szabatosan, csínnal fejezi ki. Nem ötletek irányítják fölfogását, hanem határozott elvek, s az a Tacitus értelmében vett studium, mely tollát vezeti, nem az írók, hanem a műveik iránti szeretetből táplálkozik. De bizonyítják azt is, a mit föntebb a hasonló vállalkozások veszedelmeiről említettünk. Hőseit elég jól választotta. Gárdonyi mindenesetre egyéniség, újabb irodalmunknak egyik legértékesebb munkása, és Rákosi Viktor már nagy népszerűsége miatt is rászolgál az ismertetésre. Műbírói hivatását is lelkiismeretesen fogja föl. Alaposan ismeri mindkét költő munkásságát kár, hogy csak elbeszélő költé. szetükről akar képet adni, s mellőzi Gárdonyi drámáit, melyek pedig csak formailag színművek részletesen beszámol majd minden alkotásukról, de az az érték, a melyet nekik tulajdonít, való érdemeiket messze meghaladja. Ítéletének hajója a föntebb említett zátonyok majd mindegyikéhez hozzáütődött. Először is nagyon közel lépett hőseihez. Nem tekintve őket az æsthetikai szemlélet távolából, meglátja ugyan sok érdekes, kedves vonásukat, de nem azokat a fogyatkozásokat, melyek az előbbieket ellensúlyozzák. Helyesen állapítja meg Gárdonyi kiválóságait s azt a frisseséget, mely az élet jelenségeinek, az embereknek, viszonyoknak s a természetnek megfigyelésében nyilvánul, magyaros, népies eszejárását és kifejezésmódját. Sipulusz méltatásánál is joggal utal vidám, természetes jó kedvére, magyaros gondolkozására, könnyen gördülő, hangulatkeltő mondataira. S nemcsak megállapítja, hanem igazolni is igyekszik itéletét műveiknek részletes elemzésével; tárgyaiknak rövidre vont, vagy tartalmuknak szinte túlon-túl részletező elmondásával velünk is elfogadtatja. De nem kutatja, elég-e ennyi, hogy elfogadjuk végső ítéleteit s elhiggyük, hogy Gárdonyi valósággal gondviselésszerű munkát végez, s írói pályájának, a természetes észjárást visszahódítván *) Mindkettő először a Katholikus Szemlében, azután önállóan is megjelent a Stephaneum-nyomdától kiállítva 1909-ben. Az előbbi czíme: Sipulusz (29 1.), az utóbbié: Gárdonyi Géza (58 1.). a néptől az irodalom számára, irodalomtörténeti jelentősége van. Az arányoknak ilyenféle eltolódásában az is közrejátszott, Így Madarász bírálataiban nem juttat méltó szerepet a mű- - |