KÖLTEMÉNYEK. Költő barátomnak. Mért e méla csüggetegség, Lám a vak chiószi dalnok Sa mi fáradt agg Homérunk, Mennyi bűvös dalt dalolt. Bárha kedved, mint a pezsgő, Játszi gyöngyben, buborékban Poharamban drága pezsgő Egy-két gyöngye hogyha volt is, Budapesti Szemle. CXLIV. kötet. 1910. 7 Én a bornak rózsaszínü A te kelyhed sincs kihajtva, Kertemben. Nöjj fiatal kis fám s tisztedet betöltöd, Nem várok, kora még, ágadon gyümölcsöt. Hajts levelet, lombot, Ne legyen más gondod, Korai zsengédről örömest lemondok. Gyenge a gyökered, törékeny a gallyad, Időnek előtte erőd ne pazalljad; Drága gyümölcsterhet Ágad nem emelhet, Bajt hozna reád még, bajt és veszedelmet. Termésed örömét érem vagy nem érem? Teljesültét várom, Addig szép, tudom én, a hitető álom. Mennyit álmodoztam, mily sokat reméltem! Tétlen álmodással tölt el fele-éltem ; Más felét robotban Izzadva futottam, De a messze czélhoz közel se jutottam. Hány légváram torzult alaktalan köddé, Magam elé nagy czélt nem is tüzök többé; Hirnévre se vágyom Sívó pusztaságon Nem veszendőbb nála az enyésző lábnyom. Öregen, fáradtan, s közel már a véghez, Álmokat feledve, Megtérek, anyaföld, áldott kebeledre. Korán nyilt ibolyához. Gyenge virág, csak alig feslő, Hódara vág és havas esső; Tüskebokor puszta tövében Megvesz a fagy, nincs a ki védjen. Mért emeled kandi fejecskéd? Balga virág, kelni mi késztet ? Illat-lelked a légbe lehelve, VARGHA GYULA. VALAORITIS ÚJ-GÖRÖG KÖLTŐ. Hellas, az a drága föld, hol egyetemes művelődésünk bölcsője ringott, megérdemelte volna, hogy az utókor hálás kegyelettel ölelje körül s megvédje minden emberi pusztítástól. És mégis alig van a földterületnek még egy olyan pontja, melyen a kapzsiság és emberi rtó szenvedély annyit és oly makacs kitartással tombolt volna, mint az ember megnemesítését czélzó művészetek és tudományok eme classikus hazájában. Midőn Chaeroneia mezőin elbukott a görög függetlenség s vele együtt mindörökre lehúnyta szemét az alkotó ó-görög genius, a hódító államok nem elégedtek meg a Hellasban felhalmozott megmérhetetlen szellemi kincsek kisajátításával, hanem ráadásul kiszipolyozták még azt is, a miben Hellas sohasem volt gazdag, az anyagi erőforrásokat. Így jártak el Makedoniai Fülöp és utódai, majd Róma és Bizáncz, az arabok, a nyugatról jött keresztes vitézek, franczia, olasz és katalán zsoldosok, míg végre mindent elborított vészes hatalmával a török fajba oltott iszlám. Patakként ömlött a vér, halomszámra hurczoltatott a zsákmány a múzsák megszentelt földjéről, több, mint kétezer éven keresztül. Az ember azt hinné, hogy ennyi vérengzés és rombolás után a hajdani dicső alkotásoknak még a nyoma sem maradhatott meg. De csodák csodája, Hellas berkeiből ma is görög szó, görög dal hangzik felénk, a melyekben gyakorlott fül rögtön fölismeri annak a páratlan ó-görög nyelvnek az egyenes folytatását, a romok közt új élet kezd sarjadozni, mely büszkén vallja magát a kétezer év viharját kiállott tölgy legfrissebb hajtásának, áll még Perikles temploma s a hegyek ormairól karcsú ó-görög oszlopok merednek az ég felé, a föld gyomrából töméntelen mennyiségben kerülnek elő az antik művészet emlékei, szobrok, festmények, vázák, fegyverek, csecsebecsék. Hellas nem halt meg. Hellas él . . . bármily szerényen és összezsugorodottan is a hajdani fényhez és dicsőséghez képest, de él! Ezt a csodát máskép nem lehet megmagyarázni, mint a keresztyénséggel összefonódott ó kori görög culturának lebírhatatlan erejével és ellenállhatatlan varázsával, mely az elvagdalt tagokat újra összerakta, a szétdúlt városokat újra fölépítette, az alélt és közönyös lelkeket felrázta és új küzdelemre ösztökélte s végre is diadalt aratott ellenségein. A görög nyelv és görög vallás volt az a két hatalmas tényező, mely az ellenséges hatalom által szétszórt és töredékekre szaggatott görögséget összetartotta és folytonos ellentállásra tüzelte. A nyelv és a vallás, mindkettő ősrégi örökség, volt az a kettős szentség, melyért hősiesen ontotta vérét a török hódoltság idejében a hegyek közé menekült görög harczos s melynek fölsegélésére áldozta megtakarított aranyait az Európa-szerte sáfárkodó görög kalmár. És a harczos felvont fegyverében, a kalmár megtakarított aranyaiban tulajdonkép ösrégi culturális erők mérkőztek a nyers oszmán hatalommal, ősrégi erők, melyek eredete Hellas legdicsőbb, aranykorára nyúlik vissza. Az ókori Hellas culturájának hódító ereje vonzotta a szorongatott görögök táborába Európa művelt nemzeteinek philhellénjeit is, úgy hogy kezet fogva mindazok, kik előtt szent volt Hellas földje, egy rendkívül hosszú és elkeseredett küzdelemben, mely 1821-28-ig tartott, felszabadították azt a török járom alól s visszaadták azoknak, a kiket a művelődési kapcsolatok e föld legméltóbb örököseivé avattak, a mai görögöknek és a hajdankor műalkotásaiban gyönyörködni kivánó lelkeknek. Ennek a legendaszerű, hősi tettekben oly gazdag, diadalmas kornak volt a gyermeke és egyúttal költője Aristotėlis Valaoritis. Születésekor, 1824 szept. 1-én, javában folyt a görög szabadságharcz s a gyermek első benyomásai éppen a harczi zaj és a kivívott győzelem után kitörő diadalmámor voltak. A lángoló haza- és fajszeretet családi örökség volt nála; ősei, a kik még a Pindus tövében fekvő |