sék, bár egy időre a franczia székvárosba költözött is, a hol megrendelésekkel és pénzzel halmozták el, mégis csak visszatért vágyai országába s Rómában végezvén be életét, ott is temettetett el.

Poussint a classikai világ ismeretébe egy költő barátja, Gian-Battista Marino avatta be; művészi képződésére olasz földön befolyással voltak a Domenichino iskolája s a Tizian és a Ráfael művei. Különösen fiatalabbkori képeinek tájképhátterei mutatják a Tizian példájának hatását. Azonban legbővebben merített az ő művészi lelke Rómának s környékének benyomásaiból. A római Campagna motivumaira ráismerünk legtöbb képének tájhátterében. Így a berlini Táj, Máté apostollal az előtérben, felismerhetően mutatja a Tiberis kanyarulatát az «Acqua Acetosa» forrása mellett, a hová Goethe is szerette reggeli sétáját irányozni. A Rómában és környékén oly pazaron fölhalmozott antik építészeti és plastikai maradványok természetesen nagy szerepet visznek a Poussin festményein is, sőt van ezek közt sok olyan, melynek egész hátterét architektura foglalja el. Kora előhaladásával azonban a művészben mind erősebb lett a természet iránti szeretet s ugyanily mértékben lett képein is túlnyomóvá a tájelem, melynek a mind kisebbé váló alakok alárendelteknek látszanak. Poussin élete végéig szivesen járta össze-vissza az örök város vidékét, sokat időzött különösen a Nemi-tónál, vázlatkönyvében többnyire tollal s meglehetős nyersen rögzítve meg a fölvett benyomásokat; ilyen, kimosott sepia-rajzai nagy számmal maradtak ránk s mutatják, hogy figyelemmel tanulmányozta a természetet, bár sohasem festett természet után s gyűjtött motivumait sohasem vitte át változatlanul képeire. Így lett ő a római «Campagná»-nak classikus festőjévé, a ki soha ki nem merült annak a bánatosan fenkölt hangulatnak a tolmácsolásában, melyet a világtörténetnek ez a temetője, romjainak és romokat rejtő sírdombszerű halmainak magasztos rythmusával, a környező, kéklő hegyek nemes körvonalaival, gyér növényzetének komoly egyszerűségével kelt látogatójában.

A Poussin tájképi compositiói azonban nem szorítkoz

tak mereven a Campagna adott motivumaira; azok körét rendkívüli szépségérzékkel tudta tágítani, változtatni, vegyiteni, ideális tájképeket nyujtva így, melyeket kivétel nélkül antik öltözékű alakokkal élénkített, majd valami bibliai jelenetet, majd egy mythologiai történetet vagy allegoriát választván tárgyul, vagy csak az emberiség tavaszkorának boldog alakjait tüntetvén föl a természet nyájas ölében, — mint a bécsi Lichtenstein-képtár szép tájképén, - szép embereket a természet szépségei közepett, mintha azok maguk is virághajtásai volnának csak egy áldott földnek.

Mythologiai jelenet keretéül szolgáló képei között talán

legvonzóbb a szentpétervári Ermitage Polyphemeje, mely a hitregének megfelelően Sicilia földjére emlékeztető, bár merészebben elképzelt tengerparti hegyalakzatokat ábrázol, melyeken az egyszemű óriás búsan fújja syrinxét, Galatea után epedve, míg a dús növényzetű völgyben egy koszorús folyóisten telepedett le, faunoktól meglesett nymphák készülnek fürdeni s a föld népe mezei munkáját végzi. Poussinnak talán összes képei között ez leginkább lehel idylli hangulatot, inkább, mint a már említett Arkádia is; a mester többi festményein a «történeti tájkép» nek inkább másik irányát, a hősieset műveli.

A történeti tájkép fogalma ugyanis, úgy a mint az a Poussin műveiben kifejezésre jut, onnan ered, hogy e mester és követői vallásos vagy profán, de tulajdonképeni történeti, elbeszélő ábrázolásokból indulván ki, azokhoz keretül az ábrázolt jelenet szellemének, hangulatának megfelelő tájképi motivumokat kerestek és állitottak össze. Említettem már, hogy e czélra méltónak csak az ó világ ismert színterét, az olasz földet találták; a tájkép náluk is idővel mindinkább emelkedett fontosságban, a történeti jelenet ellenben mindinkább másodrendűvé lett; de bármennyire eltüntek is a tájképben az alakok, azt magát mégis mindig olyannak gondolta s olyannak festette a művész, a minő történeti jelenet színteréül illenék. Így ment át lassan a históriai visszaemlékezés és visszavágyás ihlete magára a tájképre s adott annak történeti jelleget, hősiest vagy idyllit, a szerint, a mint nagy tettek vagy a kezdetleges pásztor

élet emlékei vonzották a képzelődést. Miután pedig akkoriban a classikai ókor volt az az időszak, melyet legjobban ismertek és szerettek, melynek cultusa a műveltséggel úgyszólván együtt járt, a históriai tájképfestés ebből a szempontból is a classikai tájképfestés fogalmának felelt meg; akadémiainak is nevezték, a mennyiben szigorúan megállapított szabályai voltak s művelői bizonyos lenézéssel tekintettek minden naturalistikus kísérletre a tájképfestésben. Stylizáló művészet volt ez kétségtelenül, vagyis olyan, melynél a művész nem adja oda magát egészen a természet benyomásának, nem fogadja el föltétlenül a természet igazságait, hanem egy bizonyos szempont és ízlés, egy gondolatbeli typus szerint kiválaszt és megkülönböztet, kiemel vagy alárendel, egyszerűsíti, sőt átformálja tárgyát.

A mi a történeti tájképnek ezt a stylusát megadta, az bizonyos, az antikra emlékeztető jelentőségteljes egyszerűség, határozottság és nemesség volt a körvonalakban és szinekben, plastikai nyugalom a tömegek szilárd összetartásában, harmónia a compositio egységében és kerekdedségében s a szinek összehangolásában, lehetőleg a korra emlékeztető adalékok építészeti, szobrászati részletekben, és a természetben s különösen a fényhatásokban is megnyilatkozó ideális, emelkedett hangulat. Ez a jelleg a maga leg. tisztább, legszigorúbb, de egyúttal leghidegebb kifejezésében lép elénk a Poussin műveiben, a kinek tájképfestése ép ezért leginkább epikai, leginkább hősies és leginkább eszményesített, szemben irányának azzal a kifejlődésével, melyet követőinél találunk. Alkotásai közül talán legtöbbet hazájának első műgyűjteménye, a Louvre foglal magában; itt vannak a négy évszakot bibliai jelenetek kereteképen feltüntető festményei: a tavasz, mely a Paradicsomot, a nyár, mely a Ruth kalászszedését, az ősz, mely az új haza szőlőgerezdjeit hozó hírnököket s a tél, mely a vízözönt ábrázolja. Itt van a Diogenes történetét szép lombos folyópartra helyező festménye, melynek hátterében a Vatikánpalota Bramantétól származó egyik oromzatára ismerünk rá, míg Orpheus és Eurydike jelenetének hátterében a római Angyalvár körvonalai tünnek szemünkbe. Classikai

tájat ábrázol Poussinnak a budapesti Szépművészeti Múzeumban levő képe is, melyet az uralkodó kék szín kissé hideggé, rajza kissé merevvé tesz.

A Poussin iránya nem maradt követők nélkül; közvetlenül nyomában főkép a francziákat látjuk sorakozni. Sógora, Gaspard Dughet, a ki szintén fölvette a Poussin nevet, utánzója volt ugyan, de inkább természetfestési modorát fejlesztette tovább, a történeti reminiscentiák közül jobbára csak az antik pastoralék iránt volt érzéke. François Millet, valószinüleg a nélkül, hogy valaha megfordult volna Olaszországban, szorgalmasan festett a Poussin stiljében olasz tájképeket, de azokat már nem csak történeti alakokkal és ókori jelenetekkel, hanem -- a hollandi és német romanisták módjára az egykorú pásztorélet csoportjaival is élénkítette.

A többi franczia Poussin-követők közül magasan kiemelkedik Claude Gelée, a kit származási helye, a lotharingiai Chamagne községre való tekintettel «le Lorrain»nek, vagy Claude Lorrain-nek neveztek és ki, együtt születve a XVII. századdal s így Poussinnál hét évvel később kezdve pályáját, hivatva volt e nagy honfitársát a tiszta tájképfestés művészetében még fölülhaladni s annak idealisáló irányát a legnagyobb tökélyre emelni.

--

Claude épp úgy mint Poussin, szegény szülőktől származott s szintén nehéz küzdelmek árán tudta csak művészi hivatását betölteni. De hosszú élete majdnem 82 évet élt és fáradhatatlan szorgalma azután lehetővé is tették, hogy munkásságának példátlanul gazdag eredményét láthassa. Mint egészen tanulatlan ember - «scientia valde mediocri», mint kortársa és barátja tanusítja lépett a művészi pályára, melyen mindvégig legtöbbet szerencsés természeti adományainak köszönhetett. Vágya őt még a Poussinénál is fiatalabb korban vitte Rómába, sőt Nápolyba is, de a maga fönntartása végett az örök városban soká közönséges szolga szerepével kellett beérnie s csak miután a nyomortól űzve, rövid időre hazájába is visszatért, sikerült 28 éves korában Rómában állandóan letelepednie, a hol azután végleges hazát talált s ott is fejezte be életét, nagyobb hírnevet, mint vagyont szerezve.

Első fiatalságában a Bril művei kétségtelen hatással voltak rá, később azonban csak a Poussin művészete befolyásolhatta, kivel szoros személyes összeköttetésben is volt s talán az Elsheimer képei; de legtöbbet merített ő is, mint Poussin, az olaszországi természet-, élet- és építészeti emlékekből, melyeknek tanulmányozása végett sokat vándorolt, köszvényt is szerzett a mocsaras vidékeken töltött reggelek és alkonyatok alatt.

Claude Lorrain ugyanis mindenek fölött a reggel és az alkony festője volt; a levegő és a fény festőjének is mondhatjuk, nem olyan értelemben, mint nagy kortársa, Rembrandt, mert Claudenál minden harmoniává lesz: a szelid fény a a mámorosító szürkülettel rózsás, arany vagy ezüst ködpárába olvad össze.

Tagadhatatlan érdeme, hogy a levegőnek és fénynek a napszakok szerint változó szerepét a tájképben minden elődjénél jobban értette meg; ebben is különbözik Poussintől, a kinek munkájában mintegy folytatója volt: ő vonta le a végkövetkeztetéseket a Poussin tájképfestői credo-jából, de az ő másfajta lelkületében ezek máskép nyilvánultak. Míg Poussin epikailag pathetikus volt, Claude inkább lyrailag érzelmes, vonalban lágyabb, színben melegebb; míg Poussin szónokolt, Claude danolt; az ő stylje kevésbbé szigorú, képzelete üdébb és szabadabb. Ha Poussin tájképét hősies értelemben mondhatjuk történetinek, a Claudeé inkább idylli értelemben az, vagyis inkább «arkádiai». Nála «a természet kevésbbé komoly, a Saturnus boldog korára látszik emlékeztetni». Szívesen festette a tengert, melyet a Poussin képei nem hoztak közelebb a nézőhöz, de tengere sohasem viharos; általán semmi sem csábítja, a mi erőszakos, mozgalmas, félelmes; fái épek és teljesek, lombjaik egyformán dúsak; ege is majdnem mindig derült, legfeljebb könnyen felhőzött, úgy mint a hogy' hangulatban is az édes melancholiát ismeri csak az öröm és boldogság borújaképen, nem a szenvedélyes fájdalmat és búskomorságot. Ő a nyugalom és béke festője, «tiszta lelke a természetnek csak azt a szózatát visszhangozza, a mely vigaszt nyujt az embernek»; fölviszi nézőjét a természet és az élet verőfényes