ségnek érezte a legitim viszony kötelékeit. Kárhoztatta és megvetette az érzéki föllobbanást, mely Karenin Annát is eltántorítja. Hibáztatja az ily szenvedély költői fölékítését, mely úgyszólván az egész irodalmat betölti s az ifjúság csábítója lesz. A Kreutzer-sonatával s a hozzáfűzött magyarázatban a köznapi szerelmet ostorozza, azt bizonygatva, hogy a házasságnak a férfi és nő tisztább viszonyán kell alapulnia. Ő a házasságot kötelességnek nézi egymás és a gyermekek iránt, melyet a szerelem ellobbanása után nemesebb és tartósabb kapcsok tartanak össze. Igy rajzolja ezt a Családi boldogságban, s Levin és Kitty szerelmében; «a kezdete bájos idyll, aztán következik a család, a gyermekek, az örömök és a gondok».

Nagy regényeiben éri el tetőpontját Tolsztoj művészete.

Mint kész naturalista író toppant elő s e részben «megelőzte az új franczia iskolát», mondja róla egy franczia, De Vogüé Szemét nem fályolozza el semmi előitélet. Ugyszólván első kisérleteiben megfosztja a cserkeszek világát a hagyományos romantikától, melybe Puskin és Lermontov óta burkolva volt s a byroni visszfény helyett saját színében tünteti fel. Kitünő szeme van; élethíven jellemzett egy várost kitevő embertömeget s százféle viszonyaikat. E tekintetben alig van hozzáfogható író; talán az egy Balzac vetekszik véle. Mikor valamelyik nagy regényét letesszük kezünkből: mintha egy megszokott városból költöznénk el, a hol tömérdek jó ismerőst hagyunk. Szeme mélyre fúródik az emberek lelkében. Nem egy alakot jellemzett úgy, hogy általa könnyebb megérteni élő embereket; nem egy eseményt rajzolt, mely segít az élet hasonló eseményeit megmagyarázni. Mintegy egyesítette magában a kiváló orosz írók sajátságait, de új egyéni tulajdonságokkal bővítve. Tud gúnyolni és elitélni, mint Gogoly, részletezni, mint Goncsárov, oly gyöngédségre képes, akár Turgenyev, s úgy beleveszi magát alakjai lelkébe, mint Dosztojevszkij. Ők ketten a lelkiismeret költői. Tolsztoj alakjai sokat vergődnek, lelkiismeretök rendkívül élénk. Embereit nem szenvedélyök, hanem lelkiismeretöknél fogva tartja kezében, a mint későbbi röpirataival is az emberiség lelkiismeretét törekszik fölébreszteni. Van egy oly vonása is, mely nincs meg honfitársaiban s egyebütt is ritkítja párját: ez gondolat-gazdagsága. Eszméinek s embertypusainak egy része átment az újabb orosz irodalomba. Gorkij híres Éjjeli menedéke a szenny és bűn közt szeretetről prédikáló Lukácscsal, puszta képben Tolsztoj drámaibb és dúsabb meséjű színművének, A sötétség hatalmának (1887.) hajtása.

3

Nagy regényei után Tolsztoj hosszú időre elhallgatott, hiába kérte halálos ágyán Turgenyev, hogy térjen vissza az irodalomhoz, mert tehetsége is Attól van, a honnan minden egyéb származik». Ez elnémulás oka nem az volt, mintha, a mint mondani szokás, kiírta volna magát, bár az sem lett volna csoda, hanem egészen más. Kora ifjúsága óta folytonos lelki válságok között élt. Ezek hullámai borítják el Levin alakját, a kiben utoljára rajzolta önmagát. Irása közben maga is sokat volt megint parasztjai közt s jobban érezte, mint valaha, hogy az élet czélja a tökéletesülés, a munka s a mások javán való munkálkodás. Regényei befejeztével ujúlt szenvedélylyel fordult eszményeihez, melyeket ott csak elfátyolozva fejezhetett ki. Most mintegy szét akarta törni a művészi formák béklyóit, hogy egészen felolvadjon gondolataiban.

--

nem

Meg akarja valósítani régi eszméit, vissza kiván térni a természethez, hogy a nép javára, fölvilágosításának éljen, a mire régóta törekedett a Jasznaja-Polyanán állított iskolával, a nép nevelésére vonatkozó elmélkedéseit külön folyóiratban fejtegetve.. Innen nézve, szemében a divatos irodalom csak a szenvedélyek szépítgetője naplopók mulattatására. Ezt hirdette a művészetről és a művészet ellen írt röpirataiban; ebből a szempontból támadta Shakespeare cultusát. A művészetnek azt mondja lehet tovább is kizárólagos tárgya a becsvágy, pessimismus vagy érzékiség rajza, hanem csak egy oly embernek, a ki a mindünkkel közös életet éli, érzelmei, melyek korunk vallásos meggyőződésén alapulnak s mindenkinek hozzáférhetők.» Ez elv hajtása, tartós elnémulás után, utolsó regénye, a század végén, a Föltámadás, melyben régi kedves alakját, Nehljudovot eleveníti föl. Lelkiismereti regény ez, melyben a költő szépirodalmi alakban régi eszméit hirdeti s pedig tovább fejlesztve. Nehljudov itt azon a ponton lép elénk, a hová Tolsztoj többi alakjai hosszú tusakodás után vergődnek el: megveti addigi életének ürességét, önzését legyőzve, mások javára kíván élni, sőt egész vagyonát szét akarja osztani. Nehljudov katona korában nagynénje házánál elcsábított egy szegény leányt; gyermeke is született tőle, de a lelenczházban meghalt. Maszlovát elkergették a háztól s a nagy városok mulatóhelyeire került. Valahogy gyanuba keveredik, hogy megölt és kifosztott egy embert. Az esküdtek ártatlanul elitélik s Szibériába küldik. Az esküdtszéknek tagja történetesen Nehljudov is, a ki ekkor házasulófélben van. Ráismer áldozatára, s eltökéli magát, hogy kimenti és feleségül veszi. Folyamodványát elutasítják s ő

utána megy Maszlovának Szibériába. Megint egy ellentétes pár, mint Tolsztoj régebbi munkáiban. A befejezés is hasonló: midőn végre kijáratja a leány fölmentését, az nem megy hozzá, hanem egy socialista ábrándozót választ, mert homályosan úgy érzi, hogy Nehljudov csak szánalomból s vezeklésből venné el. Könnyű elgondolni, mint használja föl Tolsztoj e mese mozzanatait a fiatal urak lelkiismeretlen könnyelműségének s a lelkiismeret megmozdulásának leírására, az igazságszolgáltatás, a büntetés és a börtönök rajzára, mely utóbbi pontban Dosztojevszkij Halottak házán is túltesz. Egy lélek önmarczangolása e mű tárgya, a ki vezekelni akar a maga és a társadalom vétkeiért.

E vezeklést s a társadalom ostromát folytatja egész sereg röpiratában. Töredék eszméit csoportosítja s tovább következtet belőlük. Uj munkássága egy kiépítetlen gondolatkör szakgatott vonalait mutatja, melynek központja az emberszeretet, küllői az állami és társadalmi intézményeknek e szempontból való birálata. Egy részükben elve szerint egy igaz életet élő ember önvizsgálatát tárja föl, szivének fölmelegülését a vallás érzelmei által, vétkeit és bűnbánatát, a megigazulás útját. (Gyónásom, Milyen az én életem?) Főképp a vallásos élet foglalkoztatja; birálja az egyház dogmáit és szertartásait, kárhoztatja összeforrását az állammal, melynek törvényei eltűrik, sőt megkövetelik a gyilkolást és egymás elnyomását, a mit a lelkiismeret tilt. Lépésről-lépésre a tiszta keresztyén eszmékhez s az evangéliumhoz jut, melyet hogy eredeti szövegében megérthessen, héberül is megtanul. A keresztyén elvek lassanként áthajlanak a communismus eszméihez, Krisztus tanításait a magunk és felebarátaink iránti kötelességekről Rousseauéval kapcsolja össze, hogy a civilisatio megmételyez, hagyjuk oda a nagyvárosok henye fészkeit, térjünk vissza a természethez, dolgozzék mindenki magának; a föld épp úgy mindenkié, akár az ég, a magántulajdon agyrém és vétek.

Tanításával prófétája lett a muszka népnek s kétségtelen, hogy ez a hatása otthon közvetlenebb, nagyobb s így hasznosabb volt az íróinál.

Tanai közt találhatni ellentmondásokat, még többet elvei és életmódja közt, hiszen ez utóbbinak oly indiscret tanui voltak, mint sógora, Behrs tanár, Seuron kisasszony, a ki hat évig nevelősködött házánál, és Sergejenko. Gondolhatjuk, hogy mint némely szentek, csak azután jutott el a lemondás- és önmegtagadáshoz, miután élvezte az élet minden örömét. Igaz, hogy

a szegénységet és vagyonfelosztást hirdette, s birtoka folyvást gyarapodott. Muzsik-ruhát viselt, de azt mondják, fehérneműjét sachet-val szokták illatosítani. Bizonyára nem volt hiba nélkül való s messze maradt maga alkotta eszményképe mögött; de gyarlóságait bizton maga érezte legjobban s mindent jóvátevő őszinteséggel vallotta meg. Utolsó napjai, elbujdosása családi köréből, hogy magányban, szegényen, a halálra gondolva végezze életét mutatják, hogy lelkében elevenen éltek és forrongtak eszméi, melyeket halálával megpecsételt. Életének gyökereit kellett elvágnia, hogy talajából kiszakadjon, s s mikor elvágta,

kidőlt a fa.

Élete és munkái egyaránt megérdemlik, hogy tisztelettel gondoljanak rá a népek milliói», kiknek utolsó tört szavai szóltak.

Azt mondják, halála előtt nem sokkal egyik levelében azt kivánta: bár sodorná el a vihar s temetné be a hó. Ily halált írt le elfeledhetlenül Ur és szolga elbeszélésében. E rajz végső sorai jutnak eszünkbe: «Jobb-é neki ott vagy rosszabb, a hol a halál után fölébredt, csalódott-e vagy megtalálta, a mit remélt, — idővel mindnyájan meg fogjuk tudni. »

Voinovich Géza.

30

Budapesti Szemle. CXLIV. kötet. 1910.

ÉRTESÍTŐ.

Arany János irodalomtörténete.

(Arany János magyar irodalomtörténete. Közzéteszi és bevezetéssel ellátta Pap Károly. Budapest, Franklin-Társulat. 1911. 222. lap.)

Irodalmi kegyelet és tudományos érdek egyaránt régen követelték, hogy Arany János irodalomtörténeti compendiuma, melylyel ő mint tanár egy valóban szerencsés diáknemzedéket vezetett be nemzeti irodalmunk igazi értékeinek lelkes ismeretébe s mely azóta sokáig lappangott végre az utókor közkin

csévé legyen.

Ez a meleg érdeklődés, melynél fogva állandóan sajnálattal emlegettük az elveszett vagy legjobb esetben lappangó kéziratot, nemcsak az Arany János iránti nemzeti kegyeletből táplálkozott; nemcsak azért óhajtottuk bírni e compendiumot, a miért Arany lelkének minden töredékét, talentumának minden kis forgácsát, kéziratainak minden maradványát féltve tartjuk meg a késő kor számára. Valóban tudományos motivumok sem voltak kizárva ez érdeklődésből, mert hiszen irodalomtörténeti tudományunk méltán remélhette ez összefoglalás megismeréséből, hogy új szempontokat, új adatokat kap nemcsak Aranynak a tanárnak és tudósnak, hanem a compositio és művészi alkotás mestereként előttünk álló költő tudatosságának, elméleti képzettségének megértéséhez és értékeléséhez is.

Eddig Aranyt az irodalomtörténészt inkább csak nagyobb tanulmányaiból ismertük, melyek közül egyik-másik igaz! végleges itéleteket mondott ki, mint pl. a Zrinyi és Tasso és a Bánkbán-tanulmány, vagy szinte korszakot alkotott egy-egy problematikus kérdés fölfogásában, mint a Naiv eposunk, vagy kitünő példát adott az irodalmi essay műfajára, mint az Irói arczképek némelyike. Ezeknek az essayeknek alapján, melyeket maga a költő összegyűjtésük alkalmával 1879-ben nagyszerényen,