fogva az alakot vagy a csoportot és a tájhátteret összhangzatos egységbe kell összekapcsolni.

A velenczei mesterek érdeme, hogy ezt az egységet, különösen a kép világításában, levegőjében, színhangulatában megvalósították. Giorgionénak és Tiziannak a szabad természetbe helyezett alakjai már nem a műterem, hanem a természeti környezet levegőjét szíjják, azzal egyező világításban jelennek meg. A képen ábrázolt jelenet és a tájháttér nem két különálló dolog többé, hanem egy kép, melynek alakos és tájképi eleme mindinkább egyenrangúvá s egymást föltételezővé tesz.

A XVII. század elején megy végbe aztán az a nagy változás, mely mind több képen a tájképi elemet fontosságban fölébe emeli, túlsúlyra juttatja az alakok, a csoport, szóval a fölé, a mit a németek egy elrontott s a francziák előtt ismeretlen franczia szóval «staffage » -nak neveznek. Innen már csak egy lépés választja el az ily alakos tájképet az olyantól, melyen a természeti sceneria minden egyéb adalék nélkül lesz a művészi ábrázolás tárgyává.

Ebben a változásban, melynek előjeleit már a német Altdorfernél látjuk s melyben azután a flamand Bril és Brueghel járnak elől, kétségkívül nagy része van a természet teljesebb megismerésének és nagyobb szeretetének; két oly jelenségnek, melyek mindkettejét a renaissance idézte elő. De tévedne az, a ki a tájképnek ez önállóbb kifejlődésében csak a természetfestés ösztönének ébredését és terjedését látná. A XVII. századnak a tájképre nézve úttörő festői, különösen a román fajbeliek és azok az éjszakiak, a kik a régi hagyományt követve, olasz földre vándoroltak művészi tanulmányok és benyomások szerzése végett, a természet festését többnyire valami magasabb művészi gondolat kifejezési eszközéül tekintették.

Ezt a művészi gondolatot rendesen a szent vagy a profán történelem valamely reminiscentiája szolgáltatta. A tájkép arra való volt, hogy az elbeszélendő történeti esemény vagy korszak megjelenítését valószerűbbé tegye, a nézőt annak színhelyére elvezesse, benne annak megfelelő hangulatot keltsen.

Az elmúlt korokba való visszavágyódás sajátságos érzése különböző időkben különböző erővel ragadja meg az emberi kedélyeket. A kor is, a mely felé irányul, a történeti ismeretek mértéke s az emberiség általános szellemi áramlatai, szellemi szükségletei és hajlamai szerint változik. A történelmi tájkép kifejlődésére a XVII. század elejének uralkodó szellemi áramlata volt döntő hatással.

Francziaországnak a XVII. században leghírnevesebb festőjétől, Nicolas Poussintól van a Louvre-ban egy, metszetekben már régen elterjedt s általánosan ismert kép, melyet a művész római síremlékének domborműve is utánoz s mely Arkádiai pásztorok-at ábrázol. Három férfi s egy nő lenge, antik ruházatokban, pásztorbotokkal kezökben, egy gyéren lombos, hegyes vidéken, mohos sírkő köré gyülekeztek s kibetüzni igyekeznek annak felírását, mely így szól: «Et in Arcadia ego». Kétségtelenül ezt a gondolatot variálta a nagy német költő is ismert költeménye bekezdésében: «Auch ich war in Arkadien geboren . . .»

Ennek a képnek a gondolata fejezi ki azt a kettős vágyódást, mely még a renaissance utóhangja gyanánt a XVII. század művészeinek egy nagy részét megragadta: a vágyat a classikai ókor és különösen annak idylli, boldog pásztorélete után. Mind a kettőnek legtisztább fogalmát Arkádia nevével vélték megjelölhetni.

Arkádia tulajdonképen a Pelloponesus görög félszigetének középső, erdős fennsíkja volt, melyet az æoliai törzsből származott, erőteljes és romlatlan pásztor- és vadásznép lakott, kedvelői a zenének és kedveltjei Pannak, a természeterők istenének, ki a hitrege szerint legszívesebben az arkádiai Mænalos hegyen tanyázott.

Ennyi és bizonynyal nem több volt az, a mit a XVII. században Arkádia felől tudhattak. Senkinek sem jutott eszébe fölkerekedni és oda menni, mint a hogy' egyáltalán Hellas, mióta a barbárság elpusztította, még jóval későbbi időben s az antik világ kutatói és csodálói előtt is «terra incognita» volt.

De Arkádiát leírták és lefestették számosan, mint eszményképét a boldog emberi ősállapotnak, mint legigazabb

honát annak a pásztoridyllnek, mely körül, többnyire az antik bukólikák és eklogák nyomán még a XVIII. század költészete is ábrándjait szőtte, épp úgy, mint a hogy a XIX. század első felének romantikája a rablóvilág regényes képeit szerette elővarázsolni.

A pásztoridyll és a rablóromantika közös, önkéntes csalódása az a hit, hogy az embert minden időben a természet öle tudta a legédesebben dajkálni. A föld sara nem szennyez, a fűben féreg nem ólálkodik, sem kígyó a barlangmélyben; a csalit tövise nem tép, a nap nem izzaszt, az eső nem áztat el, a tél nem dermeszt, az élet ránknehezedő aprólékos szükségletei, bajai, kellemetlenségei a szabad természetben mind a költőiség rózsaszínű ködébe foszlanak szét.

Ez a boldog önámítás volt az egyik forrás, melyből a XVII. század tájképfestésének egy jellegzetes ága származott.

A másik az antik világ és annak színtere utáni vágy volt, a mely a maga kielégítését ott kereste, a hová a görög cultura is idővel áthelyezkedett s a hol úgyszólván megszakítás nélküli folytonosságban nyúltak át az antik világ emlékei és hagyományai az újkori ember életébe: Olaszországban.

Olaszországról már a római Plinius azt írta, hogy az minden országok táplálója és anyja, a melyet az Istenek kiválasztottak, hogy általa egyesítsék a megoszlott birodalmakat, szelídítsék az erkölcsöket, egybeolvaszszák a sok nyers nép különböző nyelveit, az embereket műveltségre és társaséletre tanítsák, egyszóval, hogy a föld minden népeinek hazájává tegyék».

Ez az «Italia, Diis sacra» az egész középkoron át megtartotta, a renaissanceban még fokozottan érvényesítette s egész napjainkig éreztette hatalmas vonzóerejét a művelt emberiséggel. Feltárását, megismerését és megismertetését a nemzetek minden időben inkább, mint bármely országét, közös feladatuknak látszottak tekinteni. A mint a középkorban trónkövetelők és hódítók útjának czélja volt, úgy lett a renaissanceban tudósok és művészek Mekkájává,

s azontúl is alig volt nemzet, melynek legalább művészi és költői lélekkel megáldott jelesei között ne lettek volna olyanok, kik ihletöket főkép ez ország csodáiból merítették.

A havasokon túli festők vándorlása Olaszországba már a XVI. században nagy lendületet vett, különösen a németalföldi művészek között. A XVII. század elején főkép a tájképfestés lett az összekötő kapocs az északi művészek és Olaszország között. A mint az antik világ emlékeivel akkor még jóformán csak ott találkoztak, úgy az ókori életet is csak az olasz föld színterén tudták elképzelni. Így ered az a lassankint minden, a képzőművészetekben közreműködő nemzet festőinek kisebb-nagyobb csoportjánál meghonosodó törekvés: az antik világból merített, sőt sok esetben még a bibliai tárgyú jelenetek színteréül is az olasz föld természeti jelenségeit és építészeti emlékeit használni föl. Ösztönszerűen támad és terjed az a hit, hogy ez legtalálóbb, legméltóbb háttere és környezete a történeti, mythosi vagy vallásos ábrázolásoknak; S az olasz föld és különösen Róma s környékének, valamint déli Olaszországnak megismerése mind többekben gyökerezteti meg azt a meggyőződést, hogy ez a föld a tiszta tájképfestésnek is egyedül méltó, vagy legalább is legméltóbb tárgya. Azzá teszik nagy, nyugodt körvonalai, hegyeinek fenséges alakzata, az ég, a tenger tiszta kék színe, az inkább plastikailag, mint színekben tagolt tájak. Kimagasló minták, példák követőkre találnak s azok nyomán kifejlődik a «történeti», «classikai», a «hősies», az «árkádiai», a mindenfélekép stylizált tájkép, mindenik nemzetnek, de legelőbb a flamandoknak támadnak «romanistái», vagyis Rómában járt művészei, kik ott testületbe is szervezkednek s bizonyos lenézéssel tekintenek a honi földhöz hozzáragadtakra s míg az így keletkező tájképeken félreismerhetetlenek a közös vonások, az olaszos motivumok: igazi, tárgyilagosan hű képét az olasz természet jelenségeinek, az ország egyes helyei, pontjainak felismerhető mását mégis hiába keressük bennök.

Az olasz föld benyomásait történeti reminiscentiákkal párosító tájképfestési irány kialakulásában éppen nem az olaszok vitték a vezérszerepet. A XVII. század olasz festői

nek legnagyobb része a tájképet mellékesen kezelte, a fősúlyt a kép figurális részére helyezte; még a kit leginkább tájképfestőnek nevezhetünk: Salvatore Rosa is inkább regényes, novellistikus elemekkel élénkítette festményeit, a helyett, hogy történeti ihletből merítette volna annak motivumait. A német Elsheimer korban legelső, ki rövid élete alatt majdnem kizárólag Rómában és környékén működve, a tájképnek azt a nemét művelte, melyet azután a francziák fejlesztettek ki legteljesebben, a miért például Bode őt tartja az arkádiai tájkép alapítójának. Ő az ábrázolt jeleneteknek s a tájmotivumoknak úgy formákban, mint színekben való összehangolása által csakugyan egyik útmutatója lett a történeti tájkép compositiójának; a Poussin és Claude tájképeinek legkedveltebb motivumait már valami alakban Elsheimernél is megtaláljuk, de az ő művészetének súlypontja mégis inkább a világítási hatásokban rejlett, melyek által, ha nem is közvetetlenül, de közvetve mindenesetre befolyást gyakorolt a Rembrandt művészetének fejlődésére is.

A történelmi tájképfestés igazi megindítójának érdemét nem lehet a franczia Nicolas Poussintól elvitatni s ezért e műfaj fogalmát és lényegét is csak az ő műalkotásai révén ismerhetjük meg igazán.

Poussin Normandiában született, Grand Andely közelében 1593-ban s talán már szülőföldjének helyenkint komor és merész vonalakkal rajzolt vidékei benyomást tettek ifjú képzeletére. Első oktatói a festésben flamandok voltak, kik akkor általán leginkább befolyásolták a franczia képírást; a fiatal Poussint azonban ellenállhatatlan vágy vonzotta Olaszország s különösen Róma felé és a legnagyobb nélkülözésekkel s betegséggel küzdve bár, nem nyugodott, míg végre 30 éves korában Rómában telepedhetett le. Itt azonnal tisztán állott előtte művészi feladata, melynek nemes önzetlenséggel, teljes odaadással és fáradhatatlan munkássággal szentelte egész életét. Egy Rómába költözött franczia család leányát vevén nőül, magának nyugodt, szerény otthont alapított s bár a franczia király és hatalmas ministere, Richelieu, mindent elkövettek, hogy öt Párishoz kös