Mi tehát itt a látszat? Egy kiváló franczia államügyésznek, Godelle-nek nézetét idézik gyakran az e tárgygyal foglalkozó szakirodalomban: hogy nem lehet az orvost elitélni a kétséges, vagy valószinű ugyan, de be nem bizonyított hiba, mulasztás miatt. Ha tudományos controversiák vannak valamely kérdésben, lehetetlen az elitélés. Nyilván e tétel nagyon gyakran szinte öntudatlanul nehezedik reá a biró döntésére. És tekintetbe veszi a biró gyakran az orvos kivételes helyzetét is, a ki segíteni akarva, abba a helyzetbe jut, hogy árt, nem a saját hibájából, hanem a körülmények, néha a beteg környezetének vagy magának a betegnek oktalan viselkedése következtében. Hisz nagy orvos, Hufeland állította fel a szabályt: «Ha a beteg veszélyben van, mindent koczkáztatni kell az orvosnak, még a saját reputatióját is».

És eszébe juthat a birónak az is, hogy hivatalos igazságok a tudományban is veszedelmesek lehetnek. Hisz a nemrég elhalt Lombrosot akkor, midőn egy veszedelmes betegségnek, a pellagrának okát az emberi eledelül is szolgáló romlott kukoriczában találta meg, a hivatalos tudományos igazság [képviselői meg akarták kövezni és midőn romlott kukoriczával etetett tyúkokon demonstrálta a mérgezés hatását, azt mondották, hogy csal, mert a görcsökben fetrengő tyúkokat erre kitanította és idomította.

És eszébe jut talán a birónak az is, hogy itt sem lehet az igazság, ha csak a kis bűnösöket itélik el, a nagyokat, előkelőbb állásban vagy épen kathedrán működőket pedig futni hagyják. A felmentő itéletek egyikében valóban úgy indokolták döntésüket biráink, hogy nem lehet az orvost a sebzéshez csatlakozó fertőzésért elmarasztalni, még ha a mulasztás ez esetben nagyon feltünőnek látszik is, mert ime, igen magas állású beteget egészen hasonló körülmények közt vesztettek el előkelő orvosok a mivel igen világosan egy akkortájt országos feltünést keltett esetre czéloztak.

Mindez eszébe juthat a birónak és eszébe jut annak a sok derék orvosnak képe is, kiket ő ismer és kikre ily itélet még közvetve is kihat. És eszébe jut, hogy az egyszeri bal

siker vagy mulasztás miatt nem szabad az előző sok sikert és érdemet a marasztaló itélettel tönkre tenni. Hisz ez az orvos a hibát minden újabb sikerrel jóvá teheti, mint a hogy a ma szerencsétlenül járt aviatikus balsikerét elfelejteti a következő alkalom szerencsés sikere. És mindezen lélektani momentumok enyhítő részletei egy egészszé olvadnak össze a felmentő birói itéletben.

:

Igy van-e valóban? Igy lehet-e megmagyarázni a feltünő különbséget a birónak itélete és a társadalomnak közfelfogása közt? Nem tudom, csak hiszem. És igaz, hogy némileg megingatja e hitemet egy sajátságos körülmény. Az, hogy a biró ép ily elnéző az orvosi foglalkozásnak egy korcsa a veszedelmes kuruzsló iránt is. Vajmi ritka a marasztaló itélet a kuruzsló ellen és nemcsak nálunk, hanem másutt, például a nagyon művelt Németországban is, hol a biróságok tegnap egy kuruzsló papot, tegnapelőtt meg egy kuruzsló kanászt, kik valóságos hekatombákat áldoztak a tudatlanság és kapzsiság oltárán, európai sensatiójú tárgyalások után felmentettek. És ennek megfontolása megingatja azt a constructiót, melyre én az orvossal szemben enyhén, talán túlenyhén itélő biró psychologiáját a fent vázoltakban építettem.

Mert ha a kuruzsló is ugyanazon lélektani momentumok alapján szabadul, mint az orvos, úgy világos, hogy nincs érdekében az orvosi rendnek, mint olyannak sem, a túlenyhe itélkezés és a vétkesek felmentése.

Amint hogy valóban nincs. Az orvos felelősségének megállapítása szükséges a beteg ember érdekében, szükséges azigazságszolgáltatás érdekében, de szükséges az orvosi rendnek, az orvosi hivatás nemes feladatának érdekében is.. Nem lehet mindent az orvos lelkiismeretére és úgynevezett meggyőződésére bízni, mint a hogy azt több fölmentő itélet indokolása teszi. Mert igaza van a leghiresebb törvényszéki orvosi munkák egyikének, Casper-Limann könyvének, mely azt mondja, hogy az orvosi lelkiismeret bő köpenyeg, mely mögé néha vastag tudatlanság, feltünni vágyás és még sok egyéb rejtőzködhetnek». Nem is szólva arról, hogy erre a meggyőződésre ép az igazán vétkes orvosoknál appellálni

azért sem lehet, mert ezek lelkiismerete olyan, mint a hogy Molière mondja: «avec le ciel il y a des accomodements>>> megtalálja az éggel való megalkuvást.

De nem áll az orvosi hivatásnak érdekében az sem, hogy felelősségre való képességét oly csekély mértékkel mérjék, mint a minő a túlenyhe itéletben jut kifejezésre. XV. Lajos orvosa, Moreau, a király ama felszólítására: «Reménylem, engem nem úgy fog kezelni mint kórházi betegeit» azt válaszolta: «Sajnálom, nem tehetek egyebet, mert összes kórházi betegeimet úgy kezelem, mintha királyok volnának». Az orvosi hivatás ily nemes felfogásának nevelése, fejlesztése érdekében is szükséges a fokozott felelősség, szükséges az a selectio, az a mesterséges kiválasztás, melynek az orvosi felelősség megállapítása és az igazságos, nem túlzóan enyhe birói itélet is egyik hathatós eszköze.

És ennek a czélnak, az orvosi hivatás nemes felfogásának érdekében nem mondhat le az orvosi rend a felelősség igazságos megállapításáról sem. Szüksége van az igazságos kiválasztásra. Hisz fölöttébb érdekes és tanulságos, hogy ily kiválasztás érdekében mit tesz még a távol kelet nagyratörő népe, a japán is. Mattignon, a franczia követség orvosa Chinában, ki évek hosszú során át tanulmányozta China és Japán népének életét és megfigyeléseiről az Archives d'Anthropologie criminelle hasábjain számol be, ép az imént közölte azt az érdekes tényt, mint gondoskodnak kiváló japán orvosok utódjaikról. Chinában ma is elterjedt szokás, hogy oly család, melyben fiú nincs, ilyet adoptál, hogy legyen, ki az ősök szellemének áldozzon. Japánban az oda betört európai civilisatio e szokást is kiszorítja, pusztítja. Csak a kiváló japán színészek és orvosok családjában tart tovább ma is, és talán még erősebben, mint ezelőtt, e hagyomány. De más formában. Mert még ha vannak is a családban fiúk, de ezek nem látszanak olyanoknak, hogy atyjuk nagy hirének méltó utódjai és örökösei lehetnének, úgy a nagyhirű orvos idegen, tehetséges fiút fogad magáéul, a kire nevét és hivatásának örökét ráruházza.

Míg Európában, mondja Mattignon, a tehetséges apa a tehetség hiányában szűkölködő fiát annál inkább ipar

kodik védeni, tolni, meg nem érdemelt állásokba beprotegálni és így mindenképen biztosítani, a derék japán orvos ennek ellenkezőjét teszi. Neki nem a vérszerinti, hanem a hivatásában congenialis, méltó utódlás, az ő szép hivatásának érdeke, az ő nevének az utókor előtt való jó hire fekszik szivén.

És ha a felkelő nap országának népétől a művelt nyugat, mely ma iparkodik mindent, a mi japán, utánozni, ezt a különös szokást is átvenné, ha a felelősség tudata nemcsak a jelen, hanem a jövő itélőszéke előtt is áthatná orvosi nemzedékeink öntudatát: akkor a biró előtt való felelősség még kevésbbé volna terhelő, mint ma, a mikor a birói itélet csodálatos enyhesége inkább szánakozó kegynek, mint szoros igazságnak látszik.

Mert nincs is ma már az orvosi hivatásnak ily kegyességre szüksége. És nem ily kegyességre számító fajtája az orvosoknak lehet a mi hivatásunk eszménye, hanem az, a kinek emlékét bevezető szavaimban idéztem és ki ma már rövid, de szép tartalommal dúsan telt élet után alussza örök álmát. Ez az önérzetes, nemes fajtája az orvosnak legyen hivatásunk evolutiójának czélja, eszménye; az az orvos, ki nem szorul az igazságszolgáltatás kegyére, hanem önérzetesen, nyugodtan viseli cselekedeteinek felelősségét, mert nehéz megpróbáltatások perczeiben is, akkor, midőn beteg embertársának élete az ő lelkének erősségétől és az ő kezének nyugodtságától függ, nem riad vissza a felelősségtől, hanem a Velenczei kalmár szavaival mondja : «Ha mit sem vétek, a birótól miért féljek?»

SCHÄCHTER MIKSA.

MARGARET OGILVY.

Ötödik közlemény.*

KILENCZEDIK FEJEZET.

Az én hősnőm.

A mikor köztudomású lett nálunk, hogy új történet elbeszélésébe fogtam, anyus megkérdezte, miről szól az ezúttal.

Hogy kiről szól, azt könnyen kitalálhatni!

gyezte meg testvérem csipősen.

je

Hát lehet, hogy te ki tudod találni, de nekem az kemény koncz, szólt anyus szelid megadással, mint a ki érzi, mennyire szerény észbeli tehetséggel van ő megáldva. Ilyenkor testvérem aztán tovább csipkedte gúnyolódva. Hát ugyan miféle asszony személy szerepel valamennyi könyvében? szokta kérdeni.

Már én azt ugyan nem tudnám megmondani, válaszolja anyám egész határozottsággal. Azt gondoltam, hogy nála mindig más meg másféle nő szerepel.

Anyus, bámulom, hogy olyan vakmerőn képes effélét állítni. Nagyon jól tudja maga, miféle nőt értek én.

Ugyan honnan tudhatnám? Miféle nő az? Hiszen csak nem gondolod, hogy nekem is olyan éles-facsaros az eszem, mint neked? (Így szokták ők kölcsönösen apró bökdösésekkel csiklandozni-szurkálni egymást.)

Már pedig én nem teszem meg magának azt az örömet, hogy kimondjam annak a nőnek a nevét. Csak

* Az előbbi közleményeket lásd a Budapesti Szemle 1910. évi 403., 404., 405. és 406. számában.