hogy Valaoritis egyike volt az elmult század legnagyobb szíveinek és legnemesebb szellemeinek. A nép, melynek ilyen fia van, nem kicsinyelhető s tőle a legelőkelőbb rokonság, az ókori Hellas dicső fiaitól való leszármazás meg nem tagadható.

Az ókori Hellas, ez a nagy alkotó-műhely, oly hatalmas szellemi tőkét hagyott utódaira, a melyet két ezredév vihara sem volt képes felemészteni s a mely az ellenséges ékek által széttagolt, megtizedelt maradékokban is fenn tudta tartani az egységet, a nemzeti összetartozás érzetét. Mert a nemzetek fennmaradása nem a mulandóságnak alávetett anyagi alapokon nyugszik, hanem azokon a szellemi és erkölcsi tényezőkön függ, a melyek az igézet erejével ejtik hatalmukba s állítják eszményi czélok szolgálatába a lelkeket. S ha mi, magyarok, nemzetünk jövőjére gondolunk, aggódva kérdezhetjük, hogy hol vannak nálunk ezek az erkölcsi és szellemi erőtényezők, melyek képesek lesznek bennünket összetömöríteni és a végsőkig való ellentállásra fölfegyverezni az előttünk álló súlyos küzdelmek idején? Mögöttünk nem áll oly fényes multnak, oly hatalmas és minden ízében egységes culturának a varázsa, mint a görögök mögött; a mit mi e tekintetben apáinktól örököltünk, az nem látszik elég erősnek arra, hogy bennünket az ellankadás és a pártokra szakadás veszedelmétől megóvjon. De mégis van valamink... vannak nekünk is hőseink, vértanúink, van a nemzeti küzdelem és nemzeti gyász hosszú sorozatából összefonódott ezeréves történetünk ezeknek a szívetmarczangoló emlékeknek hatása alatt kellene, hogy összeforrjanak közös, kitartó, nagy küzdelemre a magyar lelkek. Valaoritis és az ő népe a bizonyság arra, hogy milyen drága kinese van egy nemzetnek a maga vértanúiban.

Valaoritis, a költő, a hazafi, az eszményi tisztaságú, jellem bizonyára méltó minden ember tiszteletére. De mi, magyarok, tartozunk neki a hála egy sugarával is. Midőn hírét vette 1848 ban szabadságharczunknak, elhatározta, hogy segítségünkre siet s családja erős ellenzése közben útnak indult, hogy az emberi szabadságért meghozza a;

maga áldozatát. De későn érkezett, az orosz invasió után s bécsi rokonaitól azt a felvilágosítást nyerte, hogy a magyar nemzet ügye veszve van. Így is csak nagy erő

feszítéssel sikerült őt rokonainak a merész vállalattól visszatartani. Erről természetesen akkoriban senki sem tudott nálunk s azután is vajmi kevesen. Így a mi hálánk is a költő áldozatkészségéért kissé későn érkezik ugyan, mégis szíves fogadtatásra talál az ő elköltözött szelleménél, mely a túlvilágról is részvéttel fordul felénk s újabb küzdelemre sarkall bennünket élete bálványáért, a szabadságért.

DARKÓ JENŐ.

Budapesti Szemle. CXLIV. kötet. 1910.

TASSO SÍRJÁNÁL.*

Hogyha a Vatikánból a Transtiberis felé megyünk, a Santo Spirito kapuján át, a mely Antonio da Sangallo műve, jobbkéz felől egy meredeken emelkedő úthoz érkezünk, V. Sixtus ideje óta járnak rajtą; az út mentén nagyrészt kegyes intézeteket és szeretetházakat találunk. Ez az út egyenesen S. Onofrióhoz vezet, e kis kolostorhoz, melyet a XV. században alapított a boldog Nicoló da Forca Palena, IV. Jenő pápasága alatt, hogy ott hajlékot adjon a Szt. Jeromos congregatio remetéinek.

Ez a szerény, magányos, elvonult hajlék, a melynek méretei oly szűkösek, hogy ellentétben állanak az itáliai szerzetesrendek nagy és tekintélyes építkezéseivel, Róma területén belül fekszik. A Tiberis még most is teljesen elkülöníti, s a modern város lázas és munkás élete semmit sem változtatott egyszerű és ódon külsején; s ez előtt néhány évvel ez a hely még úgyszólván egy kis Thebais volt.

Ide jött, mint ismeretes, szegény Tasso, ezer csapástól lesújtva, csalódott és összetört szívvel, fáradtan, a világ zajától és a szerelemtől, vagy talán attól az őrültségtől megzavarodott elmével, mely gyakran csak eltorzult alakja a lángésznek; ide jött, hogy elrejtse szerencsétlen életét és kilehelje lelkét, ama nap előestéjén, melyre egész Róma készült, hogy elvezesse őt a Capitoliumra s ott megkoronázza a költők babérjával. Az örök város, melytől menedéket kért utolsó napjaira, hol elfelejthesse a világ csalódásait, a diadalnak egy órájával akarta eltörölni emlékezetéből a hosszú szenvedéseket és a börtönt, a mely megingatta józanságát és elkeseredett melancholiába fojtotta Tasso nagy lelkét.

* Vesd össze e füzet Értesítő rovatában a 153. oldalt.

S. Onofrio temploma íme szemben áll velünk; előtte egy kis oszlopcsarnok, fölötte a harangtorony, azon kereszt és szélkakas; ezt a szomszédos kolostorral egy másik kis oszlopcsarnok köti össze. S. Onofrio temploma egyetlen hajóból áll, öt oldalkápolnával és egy nagy kápolnával középütt, melyet Pinturicchio, Peruzzi és Annibale Caracci értékes festményei diszítenek; e templom, a maga költői és művészi csendjében, csaknem mindig kihalt.

Az első kápolnában emelkedik, a belépőtől balra, a falhoz támasztva, Tasso síremléke, Giuseppe de Fabris római szobrásznak alig közepes műve. Gyűjtés útján emelték, IX. Pius pápa maga is óhajtott hozzájárulni és a márványsírt 1857 április 25-én, a költő halála évfordulóján leplezték le ünnepélyesen.

Kétségtelen, hogy e kevéssé sikerült műemlék előtt, mely az utókor számára a nagy epikus alakját valóban torzalakban őrzi meg, mindenki visszasírja a szerény követ, a melyet hajdan a kolostor szerzetesei tettek oda, ma már nincs a templomban és a melyen e felírást lehetett olvasni:

Torquati Tassi ossa hic jacent. Hoc ne nescius esses, hospes, fratres hujus eccl. PP. MD CI.

A márványcsarnokban Domenichinónak a nedvességtől és az időtől megrongált frescói vannak, melyek szent Jeromos életének néhány jelenetét ábrázolják; a kolostorban, melyet ma már félig kisajátítottak a Janiculus új sétaútja, a Passeggiata Margherita miatt, ma csak három-négy barát él szent Jeromos rendjéből; ezekre bízták a templom őrizetét és az istentiszteletet.

A kolostor belseje eléggé szűk. Az első emeleten, a folyosón, mely Tasso czellájához vezet, egy nagy lunettát bámulhatunk meg, melyet régente Lionardo da Vincinek tulajdonítottak, de most felismerték, hogy egyik tanítványa, Boltraffio festette.

Mozaikot utánzó arany alapon Szűz Máriát ábrázolja, a ki ülve, balkezében egy virágszálat tart, jobbjával pedig redős ruházatának szegélyét emeli. Ölében ül az isteni gyermek, épen áldólag nyújtja kis kezét egy öreg és komoly hivő felé, a ki, profilban, sapkáját kezében tartva, térdel előtte.*

Le Gallerie Nazionale italiene IV. 317-318 o. Giov. Franc. Brusati, Nicosia érsekének síremlékén lévő lunetta, a római S. Clemento templomban, frescómásolata Boltraffio e Madonnájának, a mely S. Onofrióban látható. Az imádkozó hívő alakja maga Brusati. A festmény a síremlék áthelyezésekor elveszett. (Guoli: Archivio storico dell'Arte, 1893, 85-87 o.)

A szép képet fayence keret övezi, gyümölcsök és virágok koszorúja domborműben, Luca della Robbia stylusában.

Az 1595 év áprilisa volt; szilaj szélben, zuhogó záporeső hullott Rómára, mikor egy egészen vörös, a bibornoki jelvényekkel ékes hintó, megtéve a S. Onofrio meredek útját, állt meg a kolostor kapuja előtt. Ez a hintó Cinzio Aldobrandini bíbornoké, a pápa unokaöcscséé volt. Miután a kocsi ajtaját felnyitották, a püspök és Torquato Tasso szálltak ki belőle, míg a szerzetesek sietve gyülekeztek, hogy tisztelettel üdvözöljék a bibornokot és a költőt, a ki sápadt arczczal és láztól reszketve, megindultan, e rövid, de ünnepélyes szavakkal fordult feléjük: Eljöttem, hogy köztetek haljak meg.

Úgy látszott, mintha a balsors, az üldözés, az őrültség annyi éve után, jobb napok derülnének a szegény Tassóra és mintha végül mégis rámosolyogna a jószerencse. A Megszabadított Jeruzsálem, a melyet Cinzio Aldobrandini bíbornoknak ajánlott, napvilágra került, általános lelkesedés közepett. Avellino herczege, a ki őt kitaszította volt anyai örökéből, kétszáz tallér életjáradék fizetésére kötelezte magát és egy, a renaissancehoz méltó pápa, Aldobrandini VIII. Kelemen, bizonyos évi jövedelmet utalt ki számára és Rómába hívta őt, hogy megadja neki a diadalért járó tiszteletet és fejére helyezze a babérfüzért, a Petrarca koszorúját.

De a szerencsétlen Tasso, kit alig hogy megérkezett, elfogott a láz, Capitoliumát a Jeromosrendiek egy cellájában találta meg és a babért, a mely arra volt hivatva, hogy homlokát övezze, már csupán ravatalára helyezhették. A míg Cinzio Aldobrandini püspök a diadalmenetre előkészítette őt, érezte elérkezni végét és már elszakadva az élettől és legyőzve a halálos melancholiától, még a dicsőség, a melyet azelőtt oly nagyon kívánt sem birta életre kelteni megdermedt lelkét. Fáradtan és mindenben csalódottan, az élet örömei számára már halottan és minden gondolattal már egy jobb élet felé fordulva, nem óhajtott mást, mint az örök pihenést s csendesen készült utolsó útjára. És tényleg, a halál, mely elaltat, feloldoz és meggyógyít, nem váratott magára sokáig.

Az 1595. év április 25-ének éjszakáján, mielőtt átlépte volna a szomorú aggkor küszöbét, a dicsőség csalóka reményei, a diadal és a capitoliumi babér lázas képei közepett, Tasso, egy pár