lép a cári Oroszországra emlékeztető absolut monarchia a történelmi erőket mellőző teljes uniformizálással az állami élet minden terén. Ezért kellett a kijátszott nemzetiségek vezetőinek is a megigért autonómiák helyett megelégedniök a személyüknek adott jutalmakkal és kitüntetésekkel.

Végül a probléma teljes megvilágítása végett megemlíthette volna, hogy ha Ausztria Világos után képes lett volna arra az önmérsékletre, melyre képes volt Nagymajtény után főleg, mert 1848-ban kiderült egész belső gyöngesége — akkor megnyerte volna a művelt világ rokonszenve mellett a magyar nemzet nagy részének komoly támogatását 1859-ben és 1866-ban s ha el nem is kerülte volna, de mindenesetre könnyebben úszta volna meg azokat a politikai, gazdasági és pénzügyi válságait, melyeknek súlyos következményeit csak fokozta a magyar kérdés rendezetlensége. Más oldalról nemzetünkkel együtt megnyerte volna a consolidatióhoz azt a közel két évtizedet betöltő időt, melynek szerencsétlen kísérletei az anyaországtól elválasztott Erdéllyel, Fiuméval, Horvátországgal és szerb vajdasággal szinte útmutatókul és történeti előzményekül szolgáltak a trianoni határmegállapításokhoz. Tovább menve, súlyosan meg kell rónunk azt az ötletét, mellyel «a nemzetiségek egy részének Vendée-szerű szereplésé»-ről (47. 1.) beszél. Vendée tudvalevőleg a király s a nemesség és papság védelmében fogott a jakobinusok ellen fegyvert. A magyar nemzet nagy többsége azonban törvényes királyához még az 1849 április 14-iki függetlenségi nyilatkozat után is hű maradt, aminek classicus bizonyítékai a vértanu-halált szenvedett Aulich tábornoknak vagy Csányi László kormánybiztosnak utolsó nyilatkozatai.1 Az oláhok és szerbek azonban bizonyára hálásan fogják venni szerzőtől, hogy Axentye, Prodan, Knicsanin és társaik bandáinak gyilkosságait és rablásait méltónak tartja az összehasonlításra Vendée nemes harcával.

Aulich: «Királyom parancsára esküdtem fel a magyar alkotmányra, eskümet halálomig meg kellett tartanom.»

Csányi: «Szeresd a hazát és a királyt!» (Schmidegg Kálmán grófhoz 1849 okt. 9-ről intézett leveléből.) Idézi: Berzeviczy Albert ; Az absolutismus kora Magyarországon. I. köt. 40. 1,

Ugyancsak a forrás megnevezése nélkül közli Beksicsnek Vörös Antal adataira támaszkodó számait (Beksics i. m. 413. és köv. 1.) az osztrák haditörvényszékek áldozatairól (47. 1.). Schwarzenberget is egészen Beksics nyomán jellemzi. Tőle kölcsönzi Dessewffy Emil grófnak a hercegre vonatkozó nyilatkozatát (49. l., Beksics i. m. 420. 1.). Mennyi kitünő jelzőt talált volna a Széchenyi Blick-jében róla, aki egyformán ellenjegyezte az állítólagos nemzetiségi autonómiák rendszerén felépült 1849 március 4-iki olmützi alkotmányt és az 1851 december 31-iki alapelveket, amelyek kimondták, hogy az osztrák császárság oszthatatlan örökös monarchia. Ismét csak a Beksics adatai (i. m. 429. 1.) alapján írja, hogy a Bach-uralom a katonaságra, zsandárokra s az 1765 főnyi, jórészt idegen hivatalnok-seregre támaszkodott (i. m. 521. l.). Belőle meríti a közigazgatásra, igazságszolgáltatásra, földtehermentesítésre, az adókatasterre, az egyház- és culturpolitikára, a censurára, a kém- és zsandárrendszerre stb. stb. vonatkozó közléseit (52--58. lapok. Beksics i. m. 420–441. l.).

Sajnos, kivonatolása sem sikerült mindenütt. Egyes találó, sőt szellemes megjegyzései mellett vannak téves észrevételei is. Pl. helyesen állítja, hogy a nemzetiségi kérdés bontóerőinek felmozdulása után Ausztria nem is elsősorban önmagában bírta léte és fennmaradása súlypontját, hanem az európai hatalmak ama felfogásában, hogy a középeurópai béke és egyensúly viszonylag a Habsburgok dominiuma által biztosítható legjobban» (52. 1.). De már azt csak nagy tájékozatlansággal lehet állítani, hogy az akkori külpolitikai helyzet «olyan hátvédet biztosított Bach kísérleteinek, aminővel Ausztria történetének egyik korszakában se dicsekedhetett» (u. o.). Vagy pl., hogy «sem III. Napoleon, sem Bismarck nem mert komolyan foglalkozni azzal a tervvel, hogy az osztrák birodalom szétrobbantásával egy vacuumot teremtsenek a Duna vízrendszeréhez tartozó középeurópai területeken» (u. o.). Ha szerző csak egy kissé tanulmányozta volna az 1850-es évek európai külpolitikáját, benne Schwarzenberg és Buol (ez utóbbinak nevét is csak egyszer említi meg a krimi háború idején Ausztria hálátlanságáról tett nyilatkozatával kapcsolatban), Palmerston, I. Miklós, III.

Napoleon, Bismarck, Cavour stb. szereplését, bizonyára helyesebben formulázta volna állításait. A külpolitika iránt általában nagyon kevés érzéket tanusít. Pl. egy szóval sem említi Ausztria kudarcát az Anglia, Franciaország és Amerika által a magyar menekültek kiadatása ügyében támogatott portával szemben; Poroszország megalázását 1850-ben; Schwarzenberg nagynémet eszméjének bukását 1851-ben; Ausztria és Franciaország viszonyának megromlását 1852-ben stb. stb., mely eredmények Ausztriát a solferinói és sadovai vereségekhez juttatták és így az 1867. évi kiegyezést bizonyos mértékben előkészítették.

Felületességének rikító példájával szolgál szerző művének 53. lapján, hol szinte már mulatságosan bosszantó az a módszere, mellyel a Beksicsből - mint említettük, hivatkozás nélkül vett adatokat, idézeteket a történelmi egymásután souverain megvetésével felhasználja. De lássuk állításait (és forrását) egyenként :

Beksicsnél olvasta a következőket: «Schwarzenberg frivolságát mi sem mutatja annyira, mint... Dessewffy Emillel folytatott beszélgetése; amidőn ugyanis ez figyelmeztette, hogy a márciusi alkotmány keresztülvitele végleg tönkre teheti a monarchiát, azt felelte: «akkor majd mást fogunk próbálni» (i. m. 420. 1.).

Pethő ezt az adatot ekként szövi be munkájába : «Sem III. Napoleon, sem Bismarck nem mert komolyan foglalkozni azzal a tervvel, hogy az osztrák birodalom szétrobbantásával egy vacuumot teremtsenek a Duna vízrendszeréhez tartozó középeurópai területeken. Ezért volt nagy igazság Schwarzenberg frivol feleletében, amelyet Dessewffy Emilnek adott : <hogyha nem sikerül valamelyik octroy-alkotmány vagy politikai rendszer keresztülvitele, ráérünk a másikra gondolni és rátérni». Nagy sietségében a szerző nem vette észre, hogy az 1849 márciusi alkotmány megjelenése idején III. Napoleon és Bismarck már csak azért sem foglalkozhattak Ausztria szétrobbantásának tervével, mert III. Napoleon akkor még Bonaparte Lajos volt, Bismarck pedig mint szélső conservativ politikus az időben teljesen az osztrák császárság mellett és nemzetünk ellen foglalt állást, aki még Haynau őrült

kegyetlen megtorló kivégzéseit is természetesnek találja.1 Viszont Schwarzenberg III. Napoleon államcsínye után pár hónappal, 1852 április 5-én már elhúnyt.

Pár sorral fentebb szóról-szóra közölt mondatát így folytatja a szerző: «s egy szemernyi bölcseség (volt) Schmerling büszke válaszában: «Wir können warten». Beksics is idézi (i. m. 601. 1.) Schmerlingnek ezt «a híressé vált röpke szavát», de nem Schwarzenberg nevével vagy korával kapcsolatban, hanem az 1861 februári pátens korából, amikor Schmerling, mint a róla elnevezett korszak vezető államférfia kísérletezett a felülről engedélyezett alkotmányokkal. Hogy Schwarzenberg és Schmerling kísérletei közt majd egy évtized telt el, azt a szerző figyelmen kívül hagyja.

Sorrendben a harmadik megjegyzése így hangzik : «Nem csoda, hogy Ausztriában -Palmerston csípős megállapítása szerint az átmenetek mindig hosszúak s a rendszerek, az úgynevezett definitivumok, mindig rövidek voltak». Sajnos, szerzőnek itt sincs szerencséje. Palmerston ugyanis ilyet hosszú és változatos politikai pályafutása alatt nem mondott, még akkor sem, mikor Kossuthtal a legjobb viszonyban volt, sem külügyi államtitkár, sem miniszterelnök korában. De azért mégsem mondhatjuk ezt az idézetét légből kapottnak. Palmerston «csípős megállapítását» ugyanis megtaláltuk Beksicsnél (i. m. 573. I.) még pedig a következő formában: <<Ausztria gyakori rendszerváltozásainak sajátságos jellege, hogy a rendszerek rövidek, az átmenetek ellenben hosszúk voltak».

Végül az említett 53. oldalon írja azt is, hogy «mikor Windischgrätz bevonult az országba, ő maga sem volt tisztában, hogy a 47-es alkotmány restauratióját hozza-e, vagy egy új önkényes uralmat» stb. Ezzel a megjegyzéssel nemcsak azt árulja el, hogy ezt a kezdettől világos kérdést nem ismeri, hogy figyelmen kívül hagyta az ide vonatkozó gazdag irodalmat, hanem elárulja azt is, hogy még Beksics többször említett munkáját sem olvasta el valami nagy gondossággal. Ezért nincs tisztában Windischgrätznek, aki búcsú

1 Bismarck's Briefe an seine Braut und Gattin. 172–173. 1.

proclamatiójában is a «nemeslelkű» magyar nemzetről beszél, ennek a magyar indigénának egyéniségével és szereplésével, mely annyira ellentéte volt sógorának, Schwarzenberg hercegnek. Ez utóbbinak magyargyűlölő, megtorló és beolvasztó nagynémet politikájával ellentétben Windischgrätz kétségkívül az 1848 előtti conservativ magyar politikának volt a híve, amire nézve a szerző által jóformán kizárólagosan használt Beksics Windischgrätznek Apponyi György grófhoz intézett következő levelét közli: «A régi alkotmányt korszerű reformok elfogadására alkalmassá kell tenni, de ez alkotmány teljes mellőzése sem nem tanácsos, sem nem kívánatos. E szerint tehát a megoldandó feladat nem más, mint a régi magyar alkotmányban (tehát nem a teljesen mellőzendő 48-ikiban) levő helytelen részeket a helyesektől külön kell választani s Magyarországot az összmonarchiával szorosabb kapcsolatba hozni» (i. m. 424 1.). Nem új önkényuralmat akart tehát Windischgrätz, hanem az ország pacificálását és a 47-es alkotmány restauratióját.1

II.

A kiegyezésig terjedő kort tárgyaló következő fejezetben egyes részletekben kissé több önállósággal követi Beksicset. Több önállósággal s ha lehet, még több hibával. Mihelyt ugyanis elhagyja Beksicset, elveszti lába alól a biztos talajt. Gyönge ítélőképességével pedig nem tudja felismerni és megállapítani a történelmi igazságot s impressionismusa bábokat alkot az emberekből, köztük mint alább részletesebben is kimutatjuk Deák Ferencből is. Így mindjárt túlszigorúan ítéli meg Kemény Zsigmondnak és Eötvös Józsefnek az összeomlást közvetlenül követő időkben megjelent egy-két röpiratát, melyek szerinte «nem találhatnak történelmi mentséget» (60 1.). Ezt a szigorú mértéket e két nagy emberünk akkori publicistikai tevékenységével szemben csak az alkalmazhatja, aki nem ismeri

1 L Angyal Dávid: Gróf Széchenyi István döblingi évei c. tanulmányát is. Századok, 1922 jún.-okt. szám, 485. 1.