1 csihadva Memming felé fordul s utóbb le is ül). Lelkére veszi? Nem, nem veszem a lelkemre! Csak a test utálata tört ki belőlem. Most már sajnálom is, hogy a rágalmazóktól való undorodásom miatt ilyen hevesen kifakadtam. Bocsánatot kérek, uraim. Igazán restellem, hogy urrá lett felettem az indulat. De mondhatom, ha a testem a váratlan támadásra felhördült is, a lelkem egészen nyugodt. (Egy kissé elmélyed.) Egy percre felfortyanok, de gyűlölni nem tudok. Én már meg tudok bocsátani mindent. Most, hogy felhevülésem lecsillapul, szívem szerint szánom és sajnálom azokat az alacsony lelkű szegény boldogtalanokat, akik sárban s piszokban élik le éltüket. Egykor megvetettem az ilyeneket s azt tartottam, hogyha, mikor mi nyeregbe szállunk s a kutyák körülugatják a lovunkat, ez csak azt mutatja, hogy mi lovon ülünk! MEMMING. Excellenciád ezt képletesen méltóztatott mondani s Excellenciád bizonyára a Pegazusra gondolt. GOETHE. Elsősorban a kutyákra gondoltam. MEMMING. Pompás! Igazán pompás, hogy Excellenciád nem a lóra gondolt, hanem a kutyákra! DÜMMEL. Mindenesetre eredeti! De, nehogy Excellenciád napirendjét megzavarjuk, bátorkodom javasolni, hogy induljunk! MEMMING. Ha ugyan Excellenciád, képletesen szólva, nem száll nyeregbe! GOETHE. Nem, nem; nem akarom a kutyákat felzavarni! Előbb azonban még egyszer bocsánatot kérek heves kitörésemért s kérem, higyjék el, hogy azt csak a gyomrom s az epém okozta! A lelkem s a szívem távol állott tőle. Megmondhatják a suttogóknak, hogy bár ők istentagadó pogánynak is kikiáltottak már, keresztényhez illendően már megbocsátottam nekik s mély részvéttel sajnálom őket. MEMMING. Excellenciád valóban fenkölt lelkű... GOETHE. Kérem, hagyjuk ezt! És már most, ha úgy tetszik, csakugyan indulhatunk. De egy pillanatra beszólok ide a könyvtárba. Auguszt azt jelentette, hogy egy diák vár ott reám. DÜMMEL. Parancsoljon Excellenciád! MEMMING. Mi nyugodtan várunk! (Goethe el középajtón.) DÜMMEL (örvendezve). Brávó! Kiugrott a nyúl a bokorból! MEMMING. Most már bizonyos, hogy csakugyan elsikkasztotta a platina-rudat! DÜMMEL. Ez már most kétségtelenül igaz! MEMMING. Mikor dühbejött s toporzékolt, megvallom őszintén azt gondoltam, hogy még sem lopta el a platinát s ártatlanságában megsértődve tombol! DÜMMEL. Én is éppen így voltam vele! Mikor azonban lecsendesült s a megbocsátásról kezdett beszélni, akkor már bizonyosan tudtam, hogy igazán ő lopta el a cár küldeményét! MEMMING. Természetesen azért adja már most a jó keresztényt, hogy így felülkerekedve, se mi ne feszegethessük, se más ne bolygassa ezt a piszkos dolgot! DÜMMEL. És a vén kópé még hozzá ügyetlen is. Hát ki az ördög hiszi el ma valakiről, hogy komolyan veszi a megbocsátás keresztényi kötelességét? Aki azt állítja magáról, hogy meg tudja bocsátani, ha őt tolvajnak mondják, az ezzel beismeri, hogy: lopott! MEMMING. Látszik, hogy tisztelt kollega úr a politikai rendőrségnél szolgált. Teljesen igaza van! DÜMMEL. S még hozzá úgy látszik, komolyan hiszi, hogy ő különb, mint mi vagyunk! MEMMING. Nevetséges! Amíg a fenséges udvar tartja és divatban van, addig valaki s addig mi is kénytelenek vagyunk jó képet vágni a rossz játékhoz. DÜMMEL. Aztán le kell szállnia a magas lóról! MEMMING. Úgy hallom, jön. DÜMMEL. A diplomáciai szolgálat is élesíti a füleket! GOETHE (jön a középajtón). Ha úgy tetszik, indulhatunk. A diákot is meghívtam. Kedves ifjú! És verseket is ír! (A jobb ajtó felé menet.) Hozom a kalapomat s a botomat. (Az ajtó előtt megáll s visszaszól.) A napnyugati kapu felé megyünk. A temetőig együtt megyünk. Onnét aztán én még tovább megyek s a diákkal nekivágok egy kicsit a meredeknek. (El a jobb ajtón.) MEMMING. Hát ez megint mi volt?! DÜMMEL. Nem tudom; néha szokott olyat mondani, hogy az ember nem érti meg. Miért épen a temetőig? Különben én úgy sem szeretek hegynek menni! MEMMING. Én sem szeretek s nem is bírok. DÜMMEL. Én sem bírok, azért nem szeretek. DIÁK (ragyogó arccal lép ki a középajtón; egy pillanatig habozik, aztán bemutatja magát). Wolf Kurt vagyok. Lipcsei diák. (Memming is és Dümmel is úgy tesz, mintha észre sem vette volna, hogy valaki bejött a szobába. A diák lelkesedve tovább beszél.) Kezet nyujtott és beszélt velem! Irigylem önöket! MEMMING (gúnyosan). Azt hittük, inkább sajnál bennünket, azért, hogy már nem vagyunk diákok! DIÁK. Nem; igazán azért irígylem a weimáriakat, hogy egy levegőt szívhatnak Goethével, láthatják őt, hallhatják szavát Isten küldöttjének! Mert az! A lángész: Isten fia! DÜMMEL. Hogyne, Isten fia! (Anélkül, hogy a Diák észrevehetné, Memmingre kacsintva olyan mozdulatot tesz a kezével, amely azt jelenti, hogy valaki elkaparintott és zsebrevágott valamit.) DIÁK. És megengedte, hogy sétájára elkísérjem! DÜMMEL. A temetőig mi is együtt megyünk vele. DIÁK (végigméri a két tanácsost s nyomatékosan mondja). Igen, a temetőig mindnyájan együtt mehetünk vele! A temetőig! De csak addig! (Memming és Dümmel úgy néznek rá, mint akik nem értik most sem a dolgot.) GOETHE (jön jobbról, a kalapja és a botja a kezében van. Utána jön Auguszt, köpenyével s azt a vállára segíti). Indulhatunk uraim! (A Diákhoz.) No, jöjjön fiatal barátom, menjünk! (A Diák hozzászegődik s a bal ajtó felé indulnak: Goethe elől, balról a diák, jobbról Memming és Dümmel.) MEMMING (az ajtónál megáll s a zsebeit tapogatja). MEMMING. A burnótos szelencém! Az asztalon maradt, vagy a szőnyegre ejtettem talán. GOETHE. Jó lesz megkeresni, nehogy azt mondják, hogy azt is én loptam el! DÜMMEL. Excellenciád milyen tréfás! (Goethe, Dümmel és a Diák kilépnek az ajtón.) MEMMING (Auguszthoz, aki az asztal felé ment a szelencét keresni). Ne fáradjon, kedves Auguszt, már megtaláltam. Itt volt, ebben a zsebemben volt. Különben, kedves Auguszt, a platina-rúd itt van valahol, vagy ha már pénzzé tette, az ára van itt! (Kiszól balfelé Goethe után.) Meg van a szelencém! GOETHE (kívülről). Igazán szerencsés ember vagyok! (Memming el balra.) AUGUSZT (elgondolkozva, magában). Nem tudom ugyan, hogy milyen a platina, de itt nem látom, tehát: titkon eladta már az öreg! Az bizonyos, hogy gyanús módon dobálja a pénzt. Ma délelőtt is járt itt valami éhenkórász firkonc s nyilván abból, amit az ellopott platináért kapott, öt tallért adott neki. Öt tallért! (Bárgyu arccal röhög.) Szép kis államminiszter, szép kis halhatatlan! BARTÓKY JÓZSEF. KÖLTEMÉNYEK. Ragyog a csillag fönt az égen... Füvellő róna közepében Hever a pásztor s andalog; Hever a pásztor s nézi nézi Hevert itt sok más pásztor is már És kérdezték ezt máskor is már |