ZENE.

Taifun.

Japán tragédia 3 felvonásban. Írta Lengyel Menyhért. Zenéjét szerzette Szántó Tivadar. Bemutatta az Operaház 1926. febr. 16.

A Taifun modern opera. Modern zene. Általánosságban a legújabb kor zenéjét nevezzük modernnek.

A zenetörténet egyes korszakai nem határolhatók el teljesen. Egyik a másikból átvett gondolatokból és értékekből szövődik tovább. Némely új irány csak felelevenítése ősrégi hajlamoknak. Mégis keresnünk kell azt az időpontot, amelytől művészeti korokat számítanunk lehet, meg kell jelölnünk azokat az éveket, melyek alatt az előző művészeti irány ereje eltompult s a következőé még nem erősödött meg, mert bizonyos távlatból összefogóbban láthatunk. Erre pedig nagy szükség van, mert a «modern» szó a zenében annyi ellentétes fogalmat takar, hogy alig lehet eligazodni zsibvásári hangzavarukon.

Az újabb zenemozgalmak Debussy vel kezdődnek. Körülbelül az 1900-as az az év, melyből a modern zene folyton áradó folyama eredt. A jeles francia mester nemcsak vezére volt a modern zenének, hanem a legmodernebb zenének ősapja. A ma zeneszerzője nem tud az ő harmonizálása nélkül dolgozni. Ezerféle hangszíne örök festék a zene további útján.

Debussy impressionista dolgozási módszerére reactióként, a zeneæsthetikusok szerint, az expressionismus következett. Impressiomista az, akinek lelke a külső világ jelenségeinek változására hangulatbelileg pillanatonként resonál. Expressionista az, aki a jelenségek hangulatát, értelmét és lényegét a legmélyebb lelki rétegek kibontása árán önmagából vetíti ki. Könnyű meglátni, hogy ez a kétféle, ellentétesnek mondott irányzat: egy. Az egész megkülönböztetés csupán üres szórakozás. Mert nem belülről jövő kifejezés nélkül nincs művészet. Azt mondják, valakinek impressionista vagy expressionista voltát az dönti el, hogy melyik művészeti elem van a lelkében túlsúlyban. Tarthatatlan alap, mert nincs olyan ember, aki pontosan meg tudná határozni, hogy egyik vagy másik szerzeményben ez az

impressionista és ez az expressionista elem. Ne háborgassuk a zeneæsthetikusokat skatulyázásaikban, inkább nézzük, milyen új zenéről beszélnek még.

Az utóimpressionisták Debussy iskolájának epigonjai. Az ultrastraussisták a Strauss Richardéi. A francia neoprimitívek a gyermeki egyszerűség hangsúlyozói. Ultramodernek azok, akik a megszakadásig erőltetik az eszközöket. Vannak még futuristák, gépzenészek, katasztrófa-zenészek stb., akiket összefoglaló címmel nyugodtan nevezhetünk handa bandázóknak. Egyetlen figyelemreméltó iskola: az új klasszicistikus, melynek hívei a legősibb népzenéből az absolut technika útján akarják kicsendíteni az összefogó, általános emberi, legeslegújabb zenét, a jövendő klasszicismust.

Messzire vezetne, ha ezeknek az iskoláknak jellegzetesebb tulajdonságaira rá akarnánk térni. De nem is érdemes, mert legtöbbje szitakötő-életű. Sokból semmi, némelyikből egy kis eredmény marad fenn s belekapcsolódik abba a nagy folyamba, melynek ha fejlődésnek nevezzük a visszatérést s az összezsugorodást is örök fejlődés a neve.

Az új zenének azonban egy végzetes fogyatékosságára rá kell mutatnunk, mert veszélyezteti a nem kicsinylendő dinamikai, ritmikai és harmonikai eredményeket. A mai irányok általában lemondtak a zene egyik legfőbb alkateleméről: a melódiáról. A melódikát, a zenei építkezés fő pillérét, feladták. Ezzel a legmodernebb zene csaknem megszűnt zene lenni. Nem egyéb, mint többé-kevésbbé indokolt hangzás. Az ilyen zene legfőbb elemétől megfosztva, húsz év óta a földön kúszik. Fut összevissza kínjában, mint a lőtt-lábú nyúl. Művészet helyett kótatudománnyá lett. Lehet olyan víz, melynek egyik eleme, az oxigén hiányzik? Lehet olyan zene, amely hangszertömegek motorikus zúgása?

Az új zenét csak eredeti, széles, újszerű dallamáramlás mentheti meg. Nem hanggépészeket, zeneköltőket keresünk!

*

A Taifun partitúrájában minden új zenei irányzat egyesül. Expressionista, impressionista, futurista, ultramodern, neoprimitív, exotikus, naturalista vezérkönyv a szerint, hogy melyik oldalát lapozzuk fel. Hangszín, hangfolt, túlzsúfolt harmonika és tobzódó ritmus: ezek az elemei. Melódia sehol, még a motivum is ritka, legfeljebb itt-ott egy motivum-töredék. Szántó Tivadar is szégyenli a zene lényegét, a melódiát. Ezért csaknem minden hangzása nyugtalan, indokolatlan, meglepetésszerű, fanyar, savanyú, kellemetlen. L'art pour l'art kellemetlen disszonancia-hajhászás. Lélek sehol. Itt

minden számítás, kóta-papír és tintafolt. Hangzik ez a partitúra, de nem beszél. Folyton liheg, mint az asthmás ember. Racitativo, piramis a kotta-sivatagban. Hangcafat az egész. Két-három ütemes sèvresi zenecserepek.

A zeneművészet ellensége az ilyen szervetlen összefüggésnek. A partitúrában minden accordot indokolni kell. Az előző és az utána következő hangzatok mutatják meg a helyét a legkisebb zenei értéknek is. Még a hangszín-accordokat is csak bizonyos logikával lehet használni. De ha valaki így minden rendszer és jelentés nélkül vasvillával egymásra dobálja akár a legérdekesebben hangszerelt hangzásokat, nem operát írt, nem zenét költött, hanem zenei szénaboglyát rakott.

A Taifun már zenei dolgozási módszerében elhibázott opera. Az opera általában elég alantas zenei műfaj, amelyben a vérbeli zenésznek sok mindennel meg kell alkudnia. Legelőször is a szöveggel. A szerzők másodszor itt hibázták el operájukat. Olyan jó muzsikusnak, mint Szántó, meg kellett volna éreznie, mit lehet és mit nem lehet megzenésíteni. De a modern zenelelkek dölyfének nincs határa. Úgy hiszik, hogy mindent zenei járom alá lehet fogni.

A Taifun drámát külföldön actuális és érdekfeszítő témája éltette. A sárga emberfajta titokzatossága és alattomos térhódítása érdekelte az embereket. A librettóba ebből az érdekességből nagyon keveset lehetett átmenteni, mert operában nem lehet érvelni, vitatkozni, dialektikai fogásokkal viaskodni a fajok értékeiről, jogairól, harcairól s jövőjéről. A Taifun szerelmi, tehát érzelmi része alkalmas a zenésítésre, de az a népesedési és sárgafehér faji politikum, amelyért a dráma íródott és érdekessé vált, nem bírja meg az opera levegőjét. A szó fele az operákban általában el szokott veszni, mert a szavak erejét a zene legtöbbször akadályozza. Azért olyan unalmas ez az opera, melynek értelmi motivuma a japán «küldetés, kötelesség, engedelmesség.» Hogy lehetett ezeket az abstraktiókat egy opera alapjává tenni? Vannak témák, melyeket nem lehet és nem is szabad megzenésíteni.

*

Az Operaház nagy és nehéz munkát végzett. A főszerephen Szende Ferenc (Tokeramo) olyan alakítást nyujtott, amelyre sokáig emlékezni fogunk.

Papp Viktor.

IRODALOM.

Anatole France ifjúsága.

Georges Girard: La jeunesse d'Anatole France (1844–1876) Páris, 1925. Librairie Gallimard. 236 o.

Az a betűáradat, amely Anatole France emlékére, mindjárt halála után, szinte még «præsente cadavere», reázúdult, csak kivételesen gyarapította róla való tudásunkat. A legtöbb írás szellemeskedő dicsekvés az író intim barátságával; többen indiscretióikkal a holt oroszlánon töltötték kicsinyes boszújokat azokért a harapásokért és karmolásokért, amelyeket France, a mindig irónikus és sokszor maliciózus szellem, életében rajtuk ejtett.

Girard könyve megelégszik az okmánygyüjtemény szerény szerepével. Eredeti, eddig kiadatlan szövegek, okiratok, autogrammok, képes reproductiók segítségével, amelyeket csak pár összekötő szóval sorakoztat föl, rávilágít France családjára s ifjú éveire. Az ifjúkor fogalmát meglehetősen kiterjeszti, France 33. évéig viszi, talán azért, mert az író csak akkor vált «hivatalosan» önállóvá.

A könyv anyaga a következőkből került ki: Anatole France töredékes naplója 1859-1861-ből; a Collège Stanislas-ban való irodalmi kísérleteiből (1852-ből anyjának ajánlott maximák és gondolatok; ugyancsak számára készült fordítása Vergilius 1. eklogájáról; a collegiumban megkoszorúzott két legendája Guttenbergről és Ste Radegonde-ról; levelezése szüleivel; verses kútforrásul szolgált 35 kiadatlan vers, amelyeket a «Poèmes dorés» megjelenése előtt való időben írt és egy Sir Punch című befejezetlen grotesque dráma. Mindezt az anyagot Girard válogatással értékesíti. Az anyagot. a kiadónak Noël Charavay, France keresztapjának fia és egyik legjobb barátjának öccse bocsátotta rendelkezésére.

France 78 éves volt, amidőn egyik utolsó írásaként megírta híres kis Pierre-je gyermekségének utolsó adalékait Virágzó élet (La vie en fleur) c. alatt. Resignáltan szerénykedve kérdezte akkor, vajjon a jövő nemzedék érdeklődik-e majd e «bagatellek» iránt? Szeretné, ha igen, mert teszi hozzá szokásos irónikus mosolyával — azt hiszi, «hogy még sohasem füllentettek igazabb módon».

Budapesti Szemle. 202. kötet. 1926. ápr.

10

Igen, amíg az emberek fogékonyak maradnak a maguk és mások gyermekkorának s ifjúságának álmai és emlékei iránt, érdeklődni fognak a kis Pierre-Anatole-ról szóló bájos «Dichtung und Wahrheit>> iránt is. De éppoly mértékben számíthat érdeklődésre az efféle hiteles adatgyüjtemény, amely csak prózai igazságot, mai pædagogiai műszóval «jellemlapot» ad a gyermek és ifjú Anatole-ról.

Az első okmány Anatole keresztelő-levele, amelyet a párisi Saint-Germain-des-Prés plébánia állított ki. E szerint 1844 június 9-én megkereszteltetett az április 16-án született François Anatole (apja : François Noël Thibault, könyvárús, anyja: Antoinette Gallas). A keresztszülők Jacques Charavay és Henriette Stéphanie La Rade voltak.

Az apáról, akinek családneve- mint ismeretes-Thibault volt, szintén érdekeseket tudunk meg. 1805-ben («le 4 nivôse an IV.») született egy Angers melletti faluban, mint szegény cipész fia. Siheder korában egy majorban béres, majd 1826 tavaszán fölcsap katonának s a 4. királyi testőr-gyalogezredbe lép. 1830-ban mint tizedes kap obsitot, mikor a júliusi forradalom széttépi ezrede kötelékeit is. Ám a liliomos lobogó iránt való hűségét a lobogó egy darabkájával együtt — tovább őrízte. Bizonysága ennek a könyvben közölt levele, amelyet 1862-ben Chambord grófhoz, valami becses könyvritkaság megküldése kapcsán, intézett. Büszkén hivatkozik arra, mint szolgálta X. Károlyt, mint látta a királyi család körében mint gyermeket, a grófot, «aki már akkor is, mint ma, minden lelkes francia reménysége». Azután hozzáteszi: «Kis könyvesboltomat olykor tekintélyes személyek is látogatják, akik Fenséged nevét is szóbahozzák. Nem akarok politizálni, Hercegem, - bár úgy hiányzik köztünk az egység és irányítás csak azt akarom kimondani, hogy csupán az igazság nem hal meg soha, ha egy időre el lehet is tüntetni; de annál nagyobb fénnyel tér majd vissza; ez az isteni törvény.»>

A királyi herceg-akiről a jó Thibault kijelenti, hogy <<Szent Lajos fia nem trónkövetelő, hanem elv!» - hálája jeléül emléklapot küld neki, amelyen fönt, pecsétjében, a kereszt fölött, híres jelmondata «Fides, Spes» olvasható, alatta pedig ez a sor saját keze írásával : «Donné à M. France, libraire. Henry».

Hogy François Thibault ex-káplárt, aki bizony csak egy-két elemit végzett a tanyán, mi vitte a könyvkereskedői pályára, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy Techener-nél kezdte; 1888-ban e cég számlájára s már «France» név alatt a Place de l'Oratoire-duLouvre 4. sz. házában egy «történelmi könyvesbolt»-ot tart fönn,