gebe, gebed, gedél, geny, geréb, gereben, gerely, geszt, gyermek, gyeszel;

2) a nek ragban mennyek-nek, ő nek-i, en nekem, isten-nek, tü-nek-tek, emberek-nek (alhangú ragoheged, hely, hentes, henye, here, herél, hergel, hever; zásban nak azok-nak, király-nak, atyádfiá-nak, ildojegy, jel, jer, jerke; mosok-nak);

keb, kebel, kecze, kecske, kedv, kefe, keh, kel, kell (em), kelep, kelepel, kemény, ken, kend, kender, kengyel, kepe, kepiczkel, kerek, kerecsen, keres, kese, kesely, keszeg, kevély, kever, keves, kezd, kedd, kettő;

leb, lebeg, lepke, lebenyő, ledér, legény, legel, leh, lehel, lejt, lel, lemez, len, lencse, lendít, leng, lengyel, lep, les, level;

med, meder, medencze, meddő, medve, meleg, mer, merít, mered, mereszt, mereng, mese, met, metél, metsz, mevet, mez, mező;

ne, nesze, netek, ned, neder, nedv, negéd, nehéz, nem (genus), nemz, nesz, nevet, nyek, nyekeg, nyef, nyefeg, nyel, nyelv, nyes;

pedig, pelyp, penész, pepecsel;

rebeg, remeg, recze, recseg, reczeg, redő, rege, reked, rekeszt, reped, repeszt, resz, reszel, rev, reves; seb, segg, segít, sejt ige és fn. sekély, selejt, lyem, selyp, senyv, sete;

:

3) be és ben ragokban: kezek-be, méhé-ben, Bethlehemé-ben, (alhangon ba, ban: álmá-ban, Egiptom-ban, napi-ban, a város-ban);

4) vel ragban igé-vel, kenyér-rel, ellenségeddel (alhangúlag val: Zebedeus-sal, ő attyok-kal);

5) re ragban hegy-re, tenger-re, semmi-re, meny-re, de gyakran eléjön puszta e is, tehát mint é vagyis inkább éles : keresztségé-rë, ő rë-já, föld-rë); 6) ez, e névmutatóban ;

7) et és tet igeképzőkben: eresz-tet-ik, lel-et-ik (alhangúlag at, tat: megcsalat-tat-ott, mond-at-ott, megvigasztal-tat-nak);

8) et képzős igenevekben napkel-et, üldöz-et, vét-et, gyölekez-et, itél-et, nemz-et (alhangúlag at: indól-at, gondol-at, fakad-at);

9) nek, ek többesi igeragban jövé-nek, elmenése-nek, elment-ek, vött-ek, jötte-nek, (alhangúlag nak, ak : omlotta-nak, mondá-nak, látt-ak vala);

szeg (ige), szel, szemet, szenny, szepe, szer (mint a szeret, szerelem gyöke);

tege, tegnap, tegetlen, tegez, tehén, teke, teker, telik, telep, telek, teng, tenyér, tenyész, tenger, tepszi, test, tetik, tetszik, tetü, teve;

vemh, vejész, vendég, verem, vese, ver, verdik, vesz (perit), vet, vezet, vezér;

zeke, zseb, zseréb stb.

d) Ide tartoznak az ékvesztők, mint: ég eget, ér eret, jég jeget, kéz kezet, mész meszet, téj tejet, hév hevet, lé levet, dér deret, dél delet, tél telet, név nevet, szél szelet, bél belet, fél felet stb., a kéttaguak közől: egér egerek, tehén tehenek, kevés kevesek, nehéz nehezek, szekér szekerek, födél födelek, szemét szemetek, tenyér tenyerek stb. Többire az e hangnak néha hosszú é vagy rövid i-vel fölcserélését lásd ez utóbbi önhangzókról szóló első czikkekben.

10) end igeragban teljesejt-end-i, jöv-end-ő, megemlékez-end-el (alhangúlag and: mond-and, csapand, akar-and, imádkoz-and-otok, lát-and);

11) het igeképzőben: te-het, rejtez-het-ik, üdvözöl-het (alhangon hat szolgál-hat, told-hat); 12) el igekötőben el-közelejt, el-mentek, elhadni (hagyni);

13) ed, eszt, en igeképzőben: er-ed, er-eszt, eng-ed-nek, rezz-ed, rezz-eszt, rett-en;

14) len képzőben stb. Mindezek után alaposan következtethetünk a nyilt a (= à) betűre is. V. ö. az A és É betüket.

A mai szokástól eltérve :

1) nel (ma nél nál) ragban: emberek-nel, tenger-nel, félelm-nel-kül;

2) az első személynévmásban, mely állandóan en a mai én helyett (az eny-ém = en-ém, en-gemet, en-nen szókban levővel egyezőleg);

3) el másod személyi igeragban jött-el, hitt-el, erölködj-el, egy-el;

Igen nevezetesek ezen rövid e tekintetében is a Bécsi és Tatrosi codexek, melyek minden eddig ösmeretes nyelvemlékektől eltérőleg igen fínom nyelvérzéssel a nyilt és zárt e hangokat egymástól, s ezektől 4) némely végönhangzóhoz kötött ragozásban ismét a hosszú éles é-t rendszerént szabatosan meg- is pl. fig-e-vel (nem fig-é-vel), így : pincz-e-je, szül-ekülönböztetik; a nyilt e balról jobbra fordúlt vonás-je, hely-e-re, tetej-e-re, de fordulnak elé gyakran mai sal (è), a zárt pusztán vonás nélkül, az éles ponttal megnyujtások is: pokol tüz-é-nek ; vagy rendes ékkel (ẻ vagy é) jelöltetvén.

Nyilt e (a codexekben è) fordúl elé nagy részben egészen a mai szokás szerént; egy két esetben pedig ettől eltérőleg is.

A mai szokás szerént :

1) némely tárgyesetben, különösen a többesében fejedelmek-et, bünök-et, jövök-et, tütök-et, ezeket, ördögök-et, köszvényesek-et, kezek-et, (mely alhangúlag at sokak-at, szolgák-at, azonban eléjön galamb-at, evangyéliom-at is, de káromlat-ot, tanóságot, csillag-ot miként ma); továbbá személyragok után népem-et, istened-et, (ajándokod-at);

5) az ékvesztő nevekben: köz-ep közép), szel (am. szél ventus), így föv-eny, egyeb, szen, fed-el, de több más szókban is ösv-eny, kerd (= kérd), ertelm (értelm) stb.

A zárt ẻ mint mondók az É betű alatt fog eléadatni. Vannak nyelvjárások, melyek bizonyos ragokra nézve vastag vagy alhangú szókban is állandóan nyilt e hangu ragot használnak, pl. ásóve(1), kapá-ve(1), tarisznyá-ve(1), Őrség- és Göcsejben, (1. Vass József pályamunkáját a Dunán túli nyelvjárásról, Magyar Nyelvészet 1860.), mikhez hasonlók számos régi nyelvemlékekben is eléjönnek, pl. a ha

5

E-E

E-E

6

i, hol o-val szokott váltakozni, s általán mind mély, mind magas szókban eléfordúl, tehát közös, melynek az első kötet Előbeszédében alakot adtunk, de a mely jegy mostani betűrendszerünkben elfogadva nem levén, az e hanggal kezdődő czikkek is csak itt a nyilt e-vel kezdődő szók közé sorozva jönnek elé, megemlítvén, midőn az éles ë helyett áll. Az idézett régi bibliafordításokban ily éles ë találtatik ezekben. 1) az ek igeragban ik helyett, mint haragosz-ek (haragoszik), eskesz-ek (esküszik);

2) eg képzőben ig helyett: add-eg (addig), esteg (estig);

lotti beszédben: halál-nek, paradicsom-ben, világ-bele (ma: világba); de ezek csak azt mutatják, hogy ezek ben a legősibb alak mind ez ideig megmaradt, s a nyelv első származási korában nem ragozás hanem esak összetétel divatozott; kétségtelen ezen állítás abból, hogy ezen szórészek a személyragokkal mai napig is eredeti alakjokban állanak fenn ú. m. nek-em (soha sem nak-om), vel-em (soha sem val-om), belé-m (soha sem balá-m de még csak nem is bé-m, minthogy a be s ennek ba módosúlata is csak bel v. bele szóból rövidült meg, így a régieknél például bel-telik van a későbbi be-telik helyett; így a mélyhangú nál személyragozva nál-am, tehát ez az eredeti alak, és számtalanszor eléfordúl az idézett biblia-fordításokban és egyebütt a kül szóval öszvetéve eredeti alakjában : nál-kül, mely ma: nél-kül, és így ennek mai ragozása is a Göcseji nyelvjárásban, pl. kert-ná (= kertnál) ki-ná (=ki-nál) a legősibb eredetiségében áll fenn; mert megfordítva soha sem jön elé szék-va(1) és házné(1); miként ezeket Vass József, nem különben Tor-nél, szintén feltaláljuk ezen két pontos ë jegyet, de kos Sándor is helyesen jegyzik meg a „Göcseji nyelvjárásról értekeztökben. (Az utóbbi a Magyar Nyelvészet 1856-diki kötetében).

Egyébiránt az általános nyelvben a képzők, ha nevekből alkotnak új szókat, legnagyobb részben ugyanazon önhangzót veszik föl, melyet az illető név többesszáma, pl. ház, (többese : ház-ak), ház-anként, ház-as, ház-al, ház-acska; bot (tb. bot-ok), bot-os, botol, bot-oz, bot-or, bot-ocs-ka; szém (tb. szém-ék), széménként, szémés, széměl, szém-ér, szém-éz, szém-écs-ke; bör (tb. bör-ök), bör-ös, bőr-öz, bör-öcs-ke. Ugyane szabályt követik az egyes számu első és második személyragok: ház-am ház-ad, bot-om bot-od, szemém szem-ed, bőr-öm bör-öd. Ennél fogva ha valamely vékonyhangu névnek többese nyilt ek, a fentebbi képzők, illetőleg ragok is nyilt e-vel hangzanak, mint fej (tb. fej-ek) fej-es, fej-el, fej-enként, fej-ez, fej-ecske, fej-em, fej-ed; fül (tb. fül-ek), fül-es, fül-el, fül-ez, fül-ecske, fül-em, fül-ed. Ezen osztályu szókban a harmadik személyrag is nyilt e, mint fej-e, fül-e, nép-e, kedv-e stb.

3) nye képzőben nyi helyett: an-nye (annyi), en-nye (ennyi);

d) ejt igeképzőben ít helyett tan-ejt (tanít), gonoszb-ejt (gonoszbít), fénges-ejt (fényesít); e) es kötszóban is helyett.

Némely régibb magyar könyvekben, különösen nyelvtanokban, példáúl Kalmár Györgynél, Verseghy

ez alatt mind a zárt, mind az éles e értetvén, e két önhangzó össze van zavarodva, valamint újabb időben az egy ponttal jelelt e jegyben is. Minélfogva a mondottakat röviden egybefoglalva ezen különböző rövid e hangokat lényegesen ekként különböztethetjük meg egymástól :

1) nyilt e, a legnyiltabb vagyis legterpedtebb ajakakkal ejtve, példáúl ez, emez szókban ;

2) zárt é az ajkaknak kissé összébbhuzásával, mintegy az ö hanghoz közeledve, sőt igen számos nyelvjárásokban egészen ezzel is cseréltetik fel, mint per (pör), csereg (csörög), fél (föl); ezekben: ember (tájdivatosan : embör), ezén (ezön), mindkét e meg van;

3) éles e, az i-hez közeledve; legjobban eltaláljuk a kiejtést, ha valamely torlatos (több mássalhangzó kísérte) hosszú é hangot, az ajkak és száj nyílását megtartva röviden ejtünk ki, példáúl : példák, méltó, mélység szókban, ekképen : példák, méltó, mělység; mely szókat, ha azok kimondására jobban figyelünk, rendszerént a közbeszédben sem ejtünk ki másképen. És immár ezen e az, mely mind al-, mind felhangú (mély és magas, vastag és vékony) szókban eléfordúl, tehát közös, sőt tulajdonképen ismét kétféle :

a) vastag v. mély, v. alhangú éles, például tehát (régiesen : tahát), hërvad szókban, mely gyakran o-val is fölcseréltetik, mint sëhol sohol, fazëkas fazokas, régies tanëjt tanojt, ajëjt ajojt, (Jászay Pál is két ponttal jegyzi) és több számtalanokban;

Ezen önhangzó mind a gyökökben, mind a ragokban, mind a képzőkben igen gazdagon van képviseive, elannyira, hogy egész mondatokat lehet szer keszteni oly szókból, melyekben egyedül ezen önhangzó vonúl végig, mit azonban az egyhanguság eltávoztatása végett kerülni kell, és a szók megválasztása által lehet is. Egyébiránt azok ellen, kik nyelvünk széphanguságát e tekintetben tagadják, meg kell jegyeznünk, hogy a mely szók vagy mondatok b) vékony v. magas v. felhangú éles e, mely icsupa e betűkkel irvák vagy nyomtatvák is, nem mind | vel szokott fölcseréltetni, mint ësmét ismét, egyenes egy hanguak, miután a közönséges kiejtésben is leg- | alább kétféle rövid, ú. m. nyilt és zárt (e és e') és egy hosszú (éles é) hangot lehet megkülönböztetni, mely utóbbinak kiejtése mind a két rövidtől is lényegesen és tisztán felfoghatólag különbözik.

Van még egy harmadik rövid e, mint föntebb is megérintettük, melyet élesnek nevezénk, s mely hol

igyenes, régies ës mai is, ëly mai ily stb. szókban.

Ebben esmér az első e mind zártan (ésmér), mind élesen (ësmér) hangoztathatik, s az elsőbb esetben ö-vel (ösmér), az utóbbiban i-vel (ismér) cseréltethetik föl.

Ezek szerént a legszabatosabb megkülönböztetéssel négyféle rövid e hang van nyelvünkben, de

E, (1), közelre mutató szócska, ellentéte a távolra mutató a, pl. Itt van e! Ott van a! Ide tedd e! Oda menja! Tulajdonképen ezek teszik gyökelemét a mutató névmásoknak, ú. m. az e ennek : e-z, a régies e-ly (mai ily), e-de (mai ide), e-tt (mai itt) szóknak, továbbá e-m gyöknek (em-ez, em-itt, em-ide stb. szókban); az a pedig a megfelelő távolra mutató a-z, a-m-az, a-m-ott, a-m-oda stb. szókban. V. ö. A, (1). E, (2), közel tárgyat vagy személyt mutató névmás, mely ez helyett áll, valahányszor az utána kö

A hanglépcsőzeten ezen négyféle e imígy fokozható: è legmélyebb (az ö-höz közeledve), erre következik a nyilt (terpedt) e, azután jön az ë (az i-hez közeledve), s az ë-k között az alhangú természet szerént mélyebb, sőt a másik (alhangú) lépcsőzetbe tartozik. Innen az is látható, hogy a zárt é-nek középvetkező névszó mássalhangzóval kezdődik, pl. E köny e nevezete nem szabatos; mely név onnan eredett, hogy eddigi betürendszerünkben, a hosszú é-t is ide számítva, csak háromféle e hang taníttatik : nyilt e, közép é, (mely az éles ë-vel őszvezavartatik) és hoszszú (éles) é.

Az éles és nyilt e hangnak még némely változásaiés fölcseréléseiről láthatni az É, É, I és Ö czikkekben. Az épen most megjelent,Vadrózsákʻ-ban vagyis ,Székely népköltési gyüjtemény'-ben (I. kötet. Kolozsvártt. 1863.) Kríza János igen becses adalékokat nyújt a magyar nyelvészethez is, melyeket nevezett szerkesztő becsben s érdekben legfőbb fokra emel az által, hogy a népies hangejtési árnyalatokat a menynyire irásjegyekkel lehető, szintén följegyzette. Ezekből a többféle rövid e-nek létezését, melyet imént kifejténk, e gyüjteményben is tökéletesen igazolva találjuk. Ugyanis a zárt é-t találjuk azon ezer és ezer szóban, melyeket a gyüjtemény rövid ö-vel ír, mint édös, kéncsöm, kéröm, veszedelmöm, széköj (székély), neköm, szépön, beszélhetök stb. szókban, melyet magyarországi számos nyelvjárásból, pl. a kecskeméti ből, szegediből stb. is ösmerünk, s mely még jöne szóban is nem tökéletes zárt vagy gömbölyű, hanem „rövid, egy kissé terpesztett ö", mint Kríza úr megjegyzi, az 526. lapon. A másik rövid e, a közönséges nyilt e, mely itt is pusztán más jegy nélkül áll. A harmadik azon pontos é, mely rendszerént, s még az ö-ző tájszólásban is nem szokott ö-vé változni, vagyis nem hajlik ezen önhangzó felé, hanem vagy i, vagy kivált mélyhangú szókban o-val váltakozik, pl. es — is, teéd és tijéd — tiéd, rẻám, rẻá v. rėja, reik (Háromszék), rẻok (Udvarszék), riám, riád, riá, riánk, riátok, riok (Csikszék), hézzám, hezzád, hezza v. hézzája hozzám, hozzád, hozzá; ellenben deák = doják és diák stb. Láthatni, hogy ez az élesnek neveztük, és két ponttal jeleltük ë, mely mind al-, mind felhangú szókban eléfordúl. Az egy szó e gyüjteményben ezen é (= ë)-vel jeleltetik, épen mint jelen szótárban. Szintén meg van különböztetve, és igen nagy számmal, e gyüjteményben a nyilt à (— å) is azon esetben, midőn a közvetlen következő hosszú (nyilt) á amarra is visszahatással van, pl. màdár (= mảdár), hàzám házám), àpám (= apám), àrczád stb., mint mi is e szótárban eléadtuk, s Előbeszédünkben épen a mondott körülményt is, madár, barát, barátság példák felhozásával szintén megérintettük.

|

vet én írtam. E két várost (Budát és Pestet) lánczad köti öszve. Azonban, midőn egyedül mutatóul szolgál, azaz utána nem név, hanem másnemű szó következik, vagy pedig az utána jövő névhez szorosan nem tartozik, egész alakjában is kitétetik, pl. Ez nem illik. Ez rút dolog. Ez volt ott nem én. V. ö. EZ.

E, (3), indulatszó, mely boszuságot, haragot, visszataszítást fejez ki. E! ne bánts! E! lódúlj ! Máskép: Eh.

E, (4), indulatszó megszólitás végett, éles ë-vel; eléjön a Tatrosi codexben: E mit hallok te felőled? (Quid hoc audio de te). E mit gondoltok tü szüvetekben? Rokon vele hé!

E, (5), éles ë, tájejtéssel é vagy i, kérdő vagy kétkedő szócska, mely rendesen az ige után áll, s ahhoz irásban kapcsoló jegygyel köttetik. Eljősz-e? Engem szólítottál-e, vagy mást? Nem tudom, menjek-e, maradjak-e. Megtetted-e, amit parancsoltom? Akarod-e magadat megjobbítani? Megfelel a latin ne? an? num? utrum? szóknak. Midőn az illető ige csak alattomban értetik, más szó után is állhat. Nem tudom, nagy-e, kicsiny-e? Majd megtudod, széna-e vagy szalma. Nem birom elhatározni magamat, hová menjek lakni, Pestre-e, Budára-e? Egyébkor ma csupán ige után áll.

S meddig tart e szép remények élte?
Hajt-e virágot ennyi gazdag ág?
Fölérek-e a boldogság egébe,
Avvagy lehullok, látván fényhonát?!
Mi oly közel van, azt elérem-e,
Vagy elveszítvén, óh, túlélem-e?!
Hiador (Jámbor Pál).

Régiesen és tájdivatosan ma is hosszú é. „Ihatjátok-é a kelyhet, kit én iandó vagyok." „Nemde két verebek adatnak egy pénzen-é.“ „Esmerted a parancsolatokat-é." Tatrosi codex.

Megvan a hellen nyelvben is, de itt előre tétetik pl. 'n λɛyo; mondom-e? 'ý ovz ỏo̟é̟s; nem látod-e? Rokon vele a magyar he is, mely tájdivatosan szintén kérdésekben fordul elé, de csak a második személyhez intézve, pl. voltál ott he? nem látod he? Föltaláltatik az arab nyelvben is, vagy elül: e (vagy a) e Zejdün ïndeke Zejd nálad-e; vagy pedig mi? minő? értelemben hol elül, hol utól: é rádsol (mi ember?), kitáb é (minő könyv? Wahrmund arab nyelvtana). A törökben végül mi: gidermi (megy-e), de a segédigeragokat megelőzi : gider-mi-im (megyek-e) betű szerént megy-e én?), gider-mi-szin (mégysz-e?), gider-mi-iz