ÉLETTANÁSZ, (élet-tanász) ösz. fn. Tudós, ki az állati és növényi élet vizsgálásával foglalkodik, ki az élettanhoz ért. (Physiologus). V. ö. ÉLETTAN. ÉLETTANI, (élet-tani) ösz. mn. Élettant illető, arra vonatkozó. Élettani ismeretek, értekezések.

ÉLETTÁRS, (élet-társ) ösz. fn. Személy, ki mással vagy másokkal szoros viszonyban együtt él. Szorosb ért. házastárs.

ÉLETTARTAM, (élet-tartam) ösz. fn. Az élet nek hosszabbra vagy rövidebbre nyúló ideje.

ÉLETTELEN, (él-et-te-len) ösz. mn. Kiben v. miben élet nincs, vagy olyan, mintha az életerő kiveszett volna belőle, izgékonyság, érzés, virgonczság nélkül való. Átv. ért. puszta, elhagyott, csendes. Élettelen vidék, város.

Rövidítve életlen-t nem lehet mondani, mert ez mást jelent.

ÉLETTELENSÉG, (él-et-te-len-ség) ösz. fn. Élet nélküli állapot, midőn valaki olyan, mintha az életerő kifogyott volna belőle; élénkség, virgonczság

hiánya.

ÉLETVESZTÉS, (élet-vesztés) ösz. fn. Halál, halálos büntetés, halálfenyegetés. Életvesztés alatt megtiltani valamit.

ÉLETVIDÁM, ÉLETVIDOR, (élet-vidám v. -vidor) ösz. mn. Aki vagy ami életének örül, életében kedvét találja.

ÉLETVISZONY, (élet-viszony) ösz. fn. Az élettel öszvefüggő körülmény, a társas életben elékerülő egymásra hatás, és visszahatás. Változó, különféle, kényes életviszonyok.

ÉLETVÍZ, (élet-víz) ösz. fa. Életre ébresztő, gyógyerejű víz, (nem: pálinka). Matthiol életvize. (Aqua vitae Matthioli).

ÉLÉZ, (él-éz) áth. m. éléz-tem, -tél, —étt, par. -2, 1. ÉLÉSÍT.

ÉLÉZÉS, (él-éz-és) fn. tt. élézés-t, tb. —ėk, l. ÉLESÍTÉS.

ÉLETTELJES, (élet-teljes) ösz. mn. Kiben az életerők nagy bőségben díszlenek, s az életművek egész épségökben möködnek. Életteljes ifjú. Máskép:

vezni vágyakozás.

vagy él

godra, te élhetetlen!

ÉLHETETLENSÉG, ÉLHETLENSÉG, (él-hetet-len-ség) fn. tt. élhetetlenség-et. Ügyetlenség, gyávaság, restség, midőn valaki magán segíteni nem képes, s még ennivalót sem bír szerezni.

ÉLHETETLENÜL, ÉLHETLENÜL, (él-hetet-len-ül) ih. Gyáván, ügyetlenül, magán segíteni nem tudólag, nyomorultan, ügyefogyottan.

ÉLJÉN, (él-j-én) tb. éljenek. Tulajdonkép az él ige parancsoló vagy óhajtó módjának harmadik személye. Általa valaki iránti tetszésünket jelentjük ki, különösen, midőn hevenyében valamely kedves tette, vagy megjelenése által meglepetünk. Nyilvános gyülésekben, mutatványoknál, áldomásoknál, lakomákban, üdvözlések alkalmával stb. közönséges hasz

nálatú.

„Éljen a magyar szabadság! Éljen a magyar vitéz,

Aki e dicső hazáért

S a királyért halni kész!

Éljenek szeretteink, e

Drága honnak szentei, Kik a köz jóért buzognak,

Bajza.

Mint a nap tűzfényei.“ ÉLJÉNÉZ, (él-j-én-éz) önh. m. éljénéz-tem,

ÉLETVESZÉLYES, (élet-veszélyes) ösz. mn. Életveszélylyel járó, halállal fenyegető. V. ö. ÉLETVESZEDELEM. Életveszélyes utazás, hajózás, vál

lalat.

vagy éljen-eket kiált, rivalg. Használtatik áthatólag (tárgyesettel) is. Éljenezni vagy megéljenezni valakit, azaz, éljen kiáltással megtisztelni, üdvözleni.

par.

"Egy pontra gyűlt az élet foglalatja, Az ösztönzaj csak élvre lobbadoz."

Kisf. K.

ÉMÉLYÉDÉS, ÉMÖLYÖDÉS, (ém-ély-ed-és v. ém-öly-öd-és) fn. tt. émélyedés-t, tb. -ek. A gyomornak azon nyavalyás állapota, midőn valamely étel italtól megundorodik, különösen valamely túlédes, vagy szokatlan édességü étel-italt megutál.

ÉMÉLYÉDIK, ÉMÖLYÖDIK, (ém-ély-ėd-ik v. ém-öly-öd-ik) k. m. émélyed-tem, -tél, -ett. Gyomorról mondják, midőn kelletlen, különösen túlédes, vagy szokatlan édességű étel-italtól undorodást kap, s hányásra erőködik. Fölémelyedik. Némely ember gyomra a nyers fügétől fölémelyedik.

ÉMÉLYÉG, ÉMÖLYÖG, (ém-ély-ég v. ém-ölyög) önh. m. émélyég-tem v. émélygéttem, -tél v.

ÉLVEZÉS, (él-v-ez-és) fn. tt. élvezés-t, tb. — ék. Élvnek, vagyis folytonos érzéki kéjnek, gyönyörnek találása valamiben, kéjjel, gyönyörrel élés. V. ö. ÉLVEZ.

ÉLVEZET, (él-v-ez-et) fn. tt. élvezet-ét. Az érzékekre ható azon kedves benyomás, melyet az élvek, azaz kéj és gyönyör éldelései okoznak.

ÉLVEZETDÚS, (élvezet-dús) ösz. mn. Élvezettel, azaz kéj-, gyönyörérzettel teljes, gazdag, ami igen sok élvezetet nyujt. Élvezetdús hangverseny.

ÉLVEZETÉS, (él-v-ez-et-ės) mn. tt. élvezetés-t v. —et, tb. —ek. L. ÉLVEZETDÚS.

gyomor valamely kelletlen étel-italtól, különösen édestől kevereg, háborog, undorodik, hányásra készül. ÉMÉLYGÉS, ÉMÖLYGÉS, (ém-ély-g-és) fn. tt. émelygés-t, tb. -ěk. Undorodás, gyomorháborodás, hányásrakészülés. V. ö. ÉMÉLYÉG.

ÉMÉLYGŐ, ÉMÖLYGÖ, (ém-ély-g-ö). Ami émelyeg, undorodó. Emelygő gyomor.

ÉMÉLYGOS, ÉMÖLYGÖS, (ém-ély-g-ös) mn. tt. émelygös-t v. et, tb. ek. 1) Ami könnyen émelygést, azaz undorodást, csömört okoz. Émelygős izü gyümölcs, étel, ital. 2) Ami könnyen émely eg, émelygésre hajlandó. Émelygős gyomor.

ÉMĖLYÍT, ÉMĖLYIT, ÉMÖLYÍT, (ém-ly-ít) áth. m. émelyített, htn. -ni v. -eni. Undorít, csömört okoz, fölkeveri, háborítja a gyomrot, hányásra erőtet.

ÉLVOSZTÓ, (élv-osztó) ösz. mn. Ami élvet, vagyis kéjt, gyönyört szerez; az érzékekre igen kedvesen ható.

SZAT.

ÉLVVÁGY, (élv-vágy) lásd: ÉLVHAJHÁ

-ÉLY, névképző személy, veszély, terebély, s némely újabb alkotású eszély, ünnepély, egély stb. főnevekben. L.-ÁLY.

ÉM, elvont gyök. Jelentései: 1) bizonyos undor a gyomorban, miként émely, émelyedik, émelyeg, émelyget stb. származékai mutatják; 2) ébrenlét, ezekben: émik, émett. Általános értelemben egyezni látszik az em gyökkel, melyből t. i. emel, emelkedik stb. származnak, mert mind gyomor-émelygés annyi mint a gyomor emelkedése (valamely undorodás miatt), mind émik, émett, emelkedett (éber) állapotot jelent, vétessék ez akár csak a szemekről, akár az egész testről.

S

ÉMÉLY, ÉMÖLY, (ém-ély v. ém-öly) fn. tt. émély-t, tb. —ėk. Apró kelevény, daganat, csomó, leginkább a borjúk hátán, mely nyáron kifakad, kukacz bujik ki belőle. Ez értelméből látható, hogy az émely a csömörrel is rokon, mennyiben t. i. mindenik csomósodás, daganat által jelenkezik.

ÉMÉTT, (ém-ett) mn. tt. émett-et. A kiavult émik igéből, am. éber, nem alvó; virrasztó. Székelyesen személyragozva is: émett-em, émett-ed. V. ö. -ATTA.

ÉMÈTTEN, (ém-ett-en) ih. Ébren, virrasztva, nem alva. Émėtten láttam, nem álmomban. Émetten is, álmomban is. (Faludi). V. ö. ÉM, ÉMIK.

ÉMÉTTSÉG, (ém-ett-ség) fn. tt. émettség-et. Éberség, éberállapot, ébrenlét. V. ö. ÉM, ÉMIK.

ÉMIK, (ém-ik) kiavult ige, am. virraszt, ébren van, nem alszik. Ebből maradtak fenn a szinte kevessé divatozó émett, émetten szók.

—ÉN, névképző, mint : teh-én, pereszl-én. Vastaghangon: -án; 1. -ÁN.

ÉN, (1) régiesen EN, első személyt jelentő névmás, mely a ragozásokat nem a rendszerénti alakban látszik fölvenni. Tárgyeset: engem v. engemet; tb. mi, (erdélyiesen: mü), teljesen : mink; többes tárgyesete : minket v. bennünket. Személyragozva, egy birtoku egyes alanyeset: enyém (en-é-em), többes: miénk — mi-é-nk), v. mienk, több birtoku egyes: enyéim és (enyémek) többes: miéink v. mieink és miénkek. E személyragos állapotban egyéb nevekhez hasonló módon szinte fölveszi a névragokat, például: enyémé, enyém

:

nek, enyémet, enyémre, enyémről; mienké, mienkének, mienkét stb. A többi eseteket is a névragokkal és névutókkal szinte személyragok által képezi, u. m. bennem (vagy nyomatossággal én bennem) = bennem, így bennünk; nálam — nál-am, nálunk; belém bele-em, belénk; rám, ránk; hozzám = hoz-jáam, hozzánk : belőlem, belőlünk; rólam, rólunk; tőlem, tőlünk; nekem, nekünk; értem, értünk; velem, velünk; alattam, alattunk; elöttem, elöttünk; utánam, után nunk stb. Ezek elé, közé, hegyé, fölé kétképen személyragoztatnak, u. m. szabályosan elém, elénk; közé, közénk; hegyém, hegyénk; fölém, fölénk; vagy helyettök az elő, köz, hegy, föl nevek vétetvén alapul, először személyragot, azután be ragot (= ve, ugyanaz mint ho-va, to-va szókban) vesznek fel: előmbe, előnkbe; (közömbe nincs), közünkbe; hegyembe, hegyünkbe; fölembe (ritka használatú), fölünkbe. Az így személyesített névragoknak és névutóknak néha, mint érintők, nagyobb nyomatosságért elébe tétetik maga a személyes névmás is, p. o. én velem, mi velünk; én alattam, mi alattunk. Néha s különösen magam szó előtt —n, -én toldalékhangot veszen föl, még pedig kettőz tetve is, ú. m. en-én v. en-n v. en-n-en, mely toldalék ugyan az ez-en, ily-en s mély hangon az-on, oly-an stb. szó an, on, en toldalékával. V. ö. —AN, (3), és Személynévmás. Szókötési szabályaira nézve v. ö. Névmás, Személynévmás.

Közelebbi rokonságok az arab ene v. ená, héber áni v. anókhi, szanszkrit aham, török ben, dsagataj, tatár, persa men, szirjen me, finn minä stb.

Пly nevezetes és működéseiben roppant befolyású szónál (milyenek általában a személyes névmások) kétségen kivül mindenkit érdekel valószinű eredetéről némely jelentékenyebb véleményeket hallani.

Egyik nézet például Pott kitünő nyelvbuváré azt tartja az árja nyelvekben, hogy az a hang-tól, illetőleg beszédtől vagy beszélőtől vette nevét, például az arja nyelvekben, legalább a nevező esetekben eléforduló torokhang (ego, ¿yo, ich, góth ik, szanszkrit ah-am stb.) megegyezik az ugyanezen nyelvekben hasonló hang-ban eléjövő s a beszélésre vonatkozó szókkal, pl. a szanszkritban ah (am. mond), latinban ajo, görögben xéo, tehát a felhozott névmások a beszélő személyt jelentenék (hic qui loquor). Ezekhez hasonló szó a magyarban: íge, melylyel teljesen azonos a mongol uge, sínai íng (= felel) stb. A magyarban továbbá az en s mély hangon an szórész, előtéttel igen sok szavainkban eléjön, mint cs-en-g, cs-endít, z-en-g, s-en-e, p-en-g, p-en-dít, sőt magában a h-an-g szóban is stb. V. ö. ÉN, (3) elvont gyök.

A másik nézet Bopp szintén igen kitünő nyelvtudósé. E nézet azt tartja, hogy mind az aham mind a több ént jelentő aszmé szókban csak a puszta a önhangzó az első személy jellemzetes eleme, s ez nem más mint a szanszkrit mutató névmás (demonstrativum) törzse a (mely megfelel a magyar e vagy ez-nek) figyelmet érdemel, hogy a hindu dramákban az én gyakran ajan deanasz (: ezen személy) kifejezéssel

íratik körül. Bopp szerént a ha szórész (aham-ban) oly részecske, mely mint a görög yɛ, (dóriai) ya a névmásokhoz szeret (különös) jelentés nélkül függeszkedni. (Ily függelékes g van a magyar itten-eg, ottan-ag tájdivatos szókban is). Végül az m szerinte csak toldalékhang, mint tva-m (= te) szóban is. A többes aszmé (= mink) szót pedig Bopp úgy fejtegeti, hogy a szmé valamint jusmé, (= ti, tik) szóban a smé a harmadik személy képviselője, tehát a-szmé am. én (és) ők, és ju-smé am. te (és) ők. Benfey jeles nyelvtudós szerént aham-ban az első a hihetőleg ma helyett áll, mely magát a ragozott (obliquus) esetekben tartotta fenn. (T. i. Benfey csak így gondolja kimagyarázhatónak az ezen esetekben eléforduló m-et, pl. a latinban mi-hi, me a me, me-cum stb., de Bopp az m ben is mutató névmást sejdít, t. i. a zend ima szóban is két névmástörzs van i ez és ma közelre mutató). Benfey is megvallja, hogy „a görög -uɛ, e-μov, e-poì, έ-piv szókban az előhang nem henye pótlék, hanem azon névmási törzs, mely a szanszkritban: a (= ez) és a névmási fogalom erősbitésére szolgál.“ V. ö. Előbeszéd 152, 153. lapokon.

Mi a magyar én eredetére nézve is inkább Bopp nézetéhez járulunk, sőt a számos más nyelvekben létező eltéréseket is, (például az arabban ene v. ená = én, és ente te, tehát az en közös, mint a magyarban is en-en, te-n-en stb. szókban; továbbá az arabban, héberben a második személy ragja gyakran k, a szirjénben n, török és tatár nyelvekben gyakran n [orrhang]; a magyarban pedig mindkettő, az utóbbi m alakban, első személy ragja), csak az ő elve szerént fejthetjük meg.

:

Az e (sajátlag éles ë) hang a magyar köz nyelvben minden legkisebb kétségen kivül nemcsak puszta hang, hanem valóságos szó, pl. ezekben itt van e; ide jöjj e, és több számtalan mondatokban (ellentétben az a szóval, pl. ott van a, oda menj a), és ugyanaz gyöke más névmásoknak is, t. i. e-z, e-m-ez szóknak, s jelent mindenütt közelre mutatást, valamint a vele legközelebb rokon i is, i-ly, i-de, im-így stb. szókban (némely szójárásokban, s a régieknél is ingemengem). Én, vagy régiesen en, tehát vagy am. em törzs (eme, emez) szókban, vagy e-en az e mutató szócskából és en toldalékból (mint ez-en, ily-en szóknál) összetéve, vagy épen ezen szóból összébbhúzva, mely alakban szépen megegyeznék hangokban is a zend azem (= én) szóval. Az első és fő elem mindenütt a közelre mutató e vagy i. S az arab és héber nyelvekben eléforduló i mint első személy ragja a legősibb, legelemibb, nem pedig csonkulat volna. Sínai nyelven pedig én csak í és jú. (Schott Vilmos sinai szókönyve). V. ö. Előbeszéd. 154. lapon.

Ami a többest illeti a teljes mink-ben a ka rendes többes k jellemhangja, mint ti-k és ő-k szókban is, a min szórész pedig az én kettőztetéséből származott, mint ti-tek-et szóban is ti-tek; mink tehát — én-én-k v. en-en-k, v. in-in-kn-in-km-in-k. A

ragozásokban eléforduló en-k, un-k, un-k, régiesen em-ük vagy m-ük is már közvetlenül inkább az első személyragból eredett, például a halotti beszédben eléjön: is-em-ük — ős-öm-ük, ur-om-k — ur-am-k.

Engem (engemet) pedig vagy az ennem (ennemet) módosulata, (valamint bennünket is hihetőleg am. minnünket), vagy Révay szerént én-t tárgyeset az em személyragot is fölvevén, lön en-t-em, s a t-nek g-vé változtával, a mi nem példa nélküli en-g em, mely tulzásból ismét fölvette a tragot: en-g-em-et, mint ö-t-et alak is. V. ö. Előbeszéd. 163. 1.

ÉN, (2), fn. tt. én-t. Bölcsészeti szélesb ért. am. saját maga a bölcselkedő, mint emberi lény, ellentétül minden egyéb kivüle létező lényeknek. Énem éned, éne, azaz én lényem, te lényed, ő lénye. Szorosb és elvont ért. szellemi lény, eredeti, tiszta általánosságban, s egyénileg véve. Az ént megkülönböztetni a nem éntől. Énen kezdeni a bölcselkedést. Én gondolkodom, tehát vagyok.

ÉN, (3), elvont gyök, él ének szóban és származékaiban. Feltaláltatik számtalan, mind magyar, mind idegen szókban, (amott többnyire g kiséretében) mint hallhatót jelentő lényeges gyökértag; ilyenek a magyar cseng, leng, peng, pendit, pendül, reng, zene, zeng; s alhangoknál: csang, dana, hang, kong, lant, tanít, tanúl, bong, dong, zong, zsong stb., a latin cano, sono, sonus, tonus, tinnio, a hellen tóvos, porn, 900véo, német singen, Sang, szanszkrit tan (zeng), van, bhan (bong), kan, kvan (hangzik, cseng), perzsa áhang (hang, ének), dán isztan (tanulni, tanítni), chán den (énekelni, olvasni); sínai jung és míng (énekelni). A héberben y (ánáh) énekelni, s a finnben ääni szintén am. a latin sonus, vox stb.

ÉNEK, (én-ek) fn. tt. ének-ét. 1) Hangok kellemes változása, majd magasabban, majd mélyebben lebegése, melyek öszvesen valamely egészet képeznek. Ilyen a madarak éneke, melyek különféle hanglejtéssel zengenek. 2) Különösen, az emberre vonatkozólag, zenészi ért. az emberi hangoknak bizonyos szabályok, időmérték, hangsuly és nyugok szerénti kellemes lejtése. Egyházi ének, világi ének, színpadi ének. Ájtatos-, gyászének. Szép, kellemes, fulsértő, visító, rekedt hangú ének. 3) Maga azon szöveg, versezet, költői mű, mely énekelve adatik elő. Ide tartoznak jelesen a komoly tárgyu, magasabb érzelmeket kifejező, istenies, vallásos versezetek, lantos költemények. Minden éneknek van nótája. (Km.) Hosszú, mint a szent Iván éneke. (Km.) Az új éneket örömest éneklik. (Km.) Bibliai ért. bizonyos kitünő szépségü-, magas röptü hálaénekek. Ilyenek: Mózses éneke. Debbora éneke. Habakuk éneke. Énekek éneke stb. Némileg

ellentétben áll dal szóval. V. ö. DAL.

ÉNEKBESZÉD, (ének-beszéd) ösz. fn. Némely zeneművekben, különösen a daljátékokban (opera) előkerülő igen egyszerü éneklésmód, mely az ének és beszéd között némileg közép helyet foglal. (Recitativ).

ÉNEKDARAB, (ének-darab) ösz. fn. Hangszerzemény, mely et egy vagy többen énekelnek el.

ÉNEKDEGÉL, (én-ek-deg él) 1. ÉNEKĖLGETÉNEKEL, (én-ek-el) önh. m. énekel-t v. éneklett, htn. -ni v. —eni. Éneket zeng vagy mond. V. ö. ÉNEK. Énekel a madár. Énekel templomban a nép. Nem egyiránt énekel az éhező a jól lakottal. (Km.). Használják tárgyesettel is átható ért. Bucsúztatót, szerelmet, éneket énekelni. Elénekelni a bőjti énekeket. Régen elénekelte azt Sz. Dávid. (Km.) Megénekelni valamely jeles embert, eseményt, ünnepélyt. Kiénekelni a halottat. Énekeljetek az Úrnak új éneket. (149. Zsolt.) Vagy mint midőn a nép Templomban énekel, Engem nagy ünnepek Érzelme foglal el.“

Tavaszi dal (Erdélyi Jánostól). ÉNEKÉLGET, (én-ek-él-get) önh. és gyakor. m. énekelget-tem, tél, -ett, par. énekelgess. Ismételve, folytonosan, tartósan énekel. Énekelgetnek az utazó búcsúsok. Vonz áthatólag tárgyesetet is. Reggel és estve ajtatos éneket énekelgetni.

ÉNEKÉLHETŐ, (én-ek-el-het-ő) mn. tt. énekelhető-t. Amit el lehet vagy szabad énekelni.

ÉNEKĖS, (1), (én-ek-ės) mn. tt. énekės-t v. -et, tb. -ek. 1) Örömest éneklő, énekelni szerető. Énekes leány, énekes madárka. 2) Magában éneket vagy énekeket foglaló. Énekes könyv. Énekes mester, ki orgona nélkül énekel, máskép: könyökös mester. Énekes mise, melyben a pap vagy nép énekel.

ÉNEKĖS, (2), (1. föntebb), fn. tt. énekés-t, tb. -ék. Személy, ki énekel vagy kinek különös hivatása, kötelessége az éneklés. Templomi énekes. Szinházi énekesek. Jó, híres énekes. Mély vagy magas, tiszta vagy rekedt hangu énekes.

ÉNEKESNŐ, (énekés-nő) ösz. fn. Nőszemély, ki énekel, vagy kinek különös hivatása énekelni. Szinházi énekesnő.

ÉNEKÉSZ, (én-ek-ész) fn. tt. énekész-t, tb. —ék. Müvészi ért. vett énekes, azaz személy, ki az éneklést a zenészet szabályai szerént tanulta, és hivatásból gyakorolja. Udvari, egyházi énekész.

ÉNEKÉSZET, (én-ek-ész-et) fn. tt. énekészet-ét. Müvészet, melynek tárgya a zene szabályai szerént gyakorlott éneklés.

ÉNEKKAR, (ének-kar) ösz. fn. Együtt éneklő személyek kara. Templomi, színházi énekkar. Férfi, nöi énekkar.

ÉNEKISKOLA, (ének-iskola) ösz. fn. Zenedei intézet vagy tanoda, melyben a növendékek szabályszerüleg énekelni tanulnak.

ÉNEKKULCS, (ének-kulcs) ösz. fn. Az énekdarab elején álló sajátságos jegy, melyből az ének öszves hangjegyeinek magasságát vagy mélységét megtudni. (Clavis).

ÉNEKLECZKE, (ének-leczke) ösz. fn. Egyes eléadás az énekiskolában.