Ajándékozd nekik éltedet, mellynek magad hasznát nem veheted.

Ezen egészen új képzeletek, mellyek Lajosnak az élet eránt való hidegségével, és az ó jóltenni szeretésével olly igen hármonírozni láttattak, újra felébresztették az ő ingerelhető szivének lenyomott munkásságát. Felszedte magát; melankóliája enthuziázmussá, bánatja néminémű joltévő kétségbeséssé változott. Igy ád az inségnek feleslege új erőket a hordozásra, és az utol só teher, melly a' szerencsétlent semmivé tenni fenyegeti, kezdete az ó új, váratlan boldogságának. Ki számolhatja-fel szivének erőjit? úgy nézte ő a maga életét, mint a' melly egyedül a' Szerencsétlent illeti, a' mellyre senki egyéb számot nem tarthat; 's igy esett neki a' legva dabb telhetetlenséggel a' Berghórn intézeteinek, kifürkészte, gáncsolta a' legkissebb hibát is, és igy tágitott szivének kedvetlenségén.

Ezen idő tájban jelent-meg az új Prefektus Szellhof. Nehány he tek mulva a' Berghórn' jószágaira költözködött. Belépe a' Berghorn" szobájába, 's elhalványodék midőn Lajost megpillantotta. Lajos nézé őtet eggy pillantatig, megismeré, és karjai közzé röpűle.,,Szellhof, kedves édes Szellhofom! oh hálá, hálá Istennek! Ezt még csak ohajtani sem mertem, 's ime most eggyszerre bételjesedett! Te vagy-e itt? te vagy-e karjaim között? Hála Istennek!" Az öröm' zavarodásában nem látá ő, melly háborodva förgott Szellhof az ő karjai között, mint eggy ángolna, 's mint kiáltott: ,,Hálá Istennek!" a nélkül hogy szemeit Lajosra függesztené. Még inkább megháborodék Szellhof, midőn megtudta, miképen vólt itt Lajos; midőn látá, miként társalkodik Lajos a' nagyságos Urral; 's midőn hallá, hogy Lajos mostanában még itt fog maradni. Lajos dörgő szózattal

ébresztette-fel szunnyadozó lelkisméretét, 's Szibiriába kivánta volna magát, vagy Lajost oda a hol a bors terem,

Az öreg Berghórn megölelé mind kettőjöket, és szivből örűle, hogy a Sors őket már az előtt barátokká tette, melly által ohajtása teljese. dett-bé. Lajos Szellhoffal a kertbe siete. Itt egészen neki ereszté magát Lajos az örömnek, hogy régi barátját ismét feltalálta. Elbeszéllé néki a' boldogtalan sorsát, eggybėhasonlitá azt a Szellhof sorsával és felkiálta:,,Oh te boldog ember! kivált ha megmérhetnéd, melly boldog vagy! Mári, a' te Márid, Szellhof, olly asszony, a' kit koronákkal sem lehet megváltani, és itt, itt, éppen itt lessz a maga helyén! Ha semmi Gondviselést nem hinnék is, még is itt azt vallanám: hogy annak az újja adá néked Márit. Mert mit csinálnátok te és Berghórn, Mári nélkül? rongyokból állitanátok-fel

a' jóltévőség' épületét, melly hijjával lenne a' te Márid' tiszta szivének és magas szellemének! Oh Szellhof! melly boldog lészesz te! mint fogok én boldogságodon örülni! mint fogja Mári ifjúságunk' álmait valókká tenni azon szép álmakat, mellyeket, olly nehéz valóknak képzelni!" Szellhof zavarodva halgatott, zavarodva azért, mert legalább ennyit nem várt vala. ,,Tartozol kezeddel Márinak!" ezt várta; de „adj hálát Istennek Máriért !" ez igen sok vólt. Hogy hozhatta volna már elő Lajosnak Henriettét?

Szellhof némán maradt 's alig szóllt. Mennél többet beszélt néki Lajos Máriról, annál némább lett. Azonkivül még olly szép képet feste néki azon boldogságról, mellyet a Mári' birtokában találand, olly gyönyörű leirást tett róla, karakteréről, szeretetre méltó voltáról, hogy Szellhofnak még az a' gondolat is jövé a' fejébe, hogy tán hirtelenkedett

is Jettivel. Állapotja folyvást szorongatóbb lett. Ott üle szemközt Lajossal, 's nem meré szemeit felvetni. Eszközökről gondolkozék, mellyek által kivonja magát azon zavarodásból, mellybe őtet a' Lajos' jelenléte ejtette, és nem látott semmit. Vége volt mindennek; mert már két nap mulva el akara jönni Jetti, hogy kedvesét és jövendőbeli lakhelyét meglátogassa. Mihelyt szerét teheté, oda hagyá Lajost, haza méne, eggymásba ölté karjait, 's szobájában, melly az előtt két órával néki a boldogság lakhelyének látszott, úgy jára fel 's alá, mint eggy tömlöczben, azonban mind a mellett is inkább aggódott azon, mint fog ki ütni a' dolog, mint magán a' cselekedeten'; inkább félt a' Lajos' szemrehányásaitól, 's az Öreg' bizodalmának elvesztésétől, mint a' Mári' könnyeitől; inkább a' gyalázattól mint a' vétektől. De ez többnyire igy szokott lenni az emberek között!