Oldalképek
PDF
[ocr errors]
[ocr errors][ocr errors]

hogy a szerént tegye, akár jó, ákar rosz intézeteit. Én ellene nem állhatok. De annyit mondhatok, hogy a mi gyermekeink szívébe sokkal erősebben meg van gyökerezve a' szerelem, sem mint tovább reménylhetném, hogy egymást elfelejtsék. Talám mind a ketten megtévedtünk. Én azt gondoltam, hogy Róza boIondá akarja tenni Lajost, a fijamnak némelly kifejezéseiből pedig azt gondoltam , hogy ő elfelejtette Ró-zát. Egyik sem igen történt-meg, és valami ollyannak kellett esni a két fiatal közt, a mit egyikünk sem tud, és a mi oka vólt talám minden tévedésnek. Elég az, hogy Róza szereti Lajost, valamint Lajos őtet, még pedig éppen olly forrón, mint ez előtt néhány esztendőkkel, Én szegény vagyok; semmit sem tehetek a fijamért; ez a második pont, melly szívemen fekszik. Ne higyje, Szomszéd Asszony, hogy most épen azért beszéllek így, mi

vel szegény vagyok; vagy ám higyje, ha úgy tetszik. A Kegyed Sógora, a Rektor, őnként ajánlotta Lajosomnak a Róza anyai vagyonját; 's Lajos lemondott arról, mivel meg van győződve a felől, hogy a férfinak kell a maga feleségét tartani. Es abban igaza van. Nem is hiszem , hogy arról le lehetne verni, és ha le lehetne is, én magam arra serkenteném, hogy azt ne cselekedje. Az én Lajosom nincs minden reménytől megfosztva, hogy a' világban bóldogulhasson. Én semmire se beszéllem: kövesse a maga szívét. Ennyiből áll, a mit részemről mondani akartam. A' mit Kegyed cselekedni fog, az nem az én dolgom. Én megmondám Kegyednek a magam gondolatját. De arra számot ne tartson, hogy e szerelmet el lehetne nyomni. Egy olly szerelem, a' mellynek illyen munkáji vagynak, nem halgat a módira. A Róza betegsége ennek a szerelemnek a mun

[ocr errors]

kája. A lakodalom előtt való estveLajos titkon beszélt ő vele. Fontol-ja-meg mind ezeket." Ekkor elbeszéllé, miként ment hozzájok. Róza tulajdonképen..„A pecsenyét nagy appetitussal ettem-meg. Bizonysága: vala az , az ő szép , ártatlan szívének. Én nem kivánok Lajosnak más feleséget, ha a legsanyarúbb munkák közt kellene is neki őtet eltar-tania."

Zéburgné meg vala lepve. Nem nézhetett folyvást Burkárdra, 's valamit dadogott-elő, a mi némünémü mentséghez liasonlított. Semmi-, re sem vala elhatározva.. Végre, midőn Burkárd menni akart, kezét: nyújtá- néki, és monda: „Burkárd Ur! mi mindég barátok vóltunk..

Majd meglátjuk... hogy lessz a do-

log. Úgy gondolom, nem fog az Úr rólam egészen elfelejtkezni ,, és vaPamint eddig, úgy ezentúl is meg fog látogatni. Megtanit az idő, mit cselekedjem."

« ElőzőTovább »