Úr! Kegyed minket meg nem menthet, hanem megmentheti Ellberget, az pedig több, mint én és az atyám. Az atyámnak van miből élni; a miatt

juk szíveinket, én pedig dolgozni

fogok, kedves Barátom. Van erőm, van bátorságom, 's Istennek hála, van az Úr Atyjától eggy kunyhóm,

jámbor szívnek nagyobb díszére „ vagy a bizodalom ? Én Férfi vagyok, Mári, tudok tűrni, tudok bánatban: emésztődni és halgatni; de Mári, minek halgatnék akkor, mikor a beszéd meg győzhet legalább a felől, hogy Maga nem fejeskedik, s hogy jussa van engemet arra kárhoztatni, hogy letegyek éltem legszebb reményéről? Gondolja-e, hogy késztetni fogom, ha olly okokat hallok, mellyek eltiltanak a reményléstől ? Szóljon ádes jó Márim! Én. Magát nem csak szeretem, hanem becsűlöm is. Szóljon! Barátjával beszéli."

Mári futva tekinte reá. „Jól van," elkezdé lassú hangon, és mind a' mellett még most is tartózkodva: „tehát – szóllok. De akkor, akkor osztán kérem az Urat, halgasson örökre.“ – „Mondta-e Lajosnak, hogy engemet szeret?" – „Igen is, mondtam." –„'S valóság-e az?" – Mári mélyen lesüté szemeit. „Igen is, Müller; valóság!" – „Fel van-e