Oldalképek
PDF
ePub

összes rendes tagok száma csak 488-at, Csongrádmegyében 441-et, a terjedelmes Jásznagykunszolnokmegyében pedig 674-et tesz és így tovább. Elég jó az eredmény továbbá Somogy megyében (1235 taggal), Pestvármegyében (1201 taggal), Bács-Bodrogmegyében (1937 taggal) és Komárom megyében (722 taggal), viszont legkedvezőtlenebb Ugocsában (6 taggal), Ungban (11 taggal), Árvamegyében (28 taggal), Besztercze-Naszódmegyében (24 taggal), Bereg megyében (50 taggal), Hunyadmegyében (53 taggal), Sárosmegyében (53 taggal), Mosonmegyében (98 taggal), Hajdúmegyében (86 taggal), különösen pedig nagyságukat, részben pedig culturalis fejlettségöket tekintve Biharmegyében (264 taggal), Aradmegyében (242 taggal), illetve Borsodmegyében (167 taggal), Esztergommegyében (104 taggal), Gömörmegyében (139 taggal), Heves megyében (140 taggal). E közölt adatok fölötte tanúlságosak, különösen abból a szempontból, ha a pénztár intézményének fejlődőképességére az eddig elért legkedvezöbb eredményből akarunk következtetést vonni. Mert ha a Csanádmegyében elért eredmény néhány év mulva megszünnék föltünővé lenni, azaz ha az intézmény a vármegyék túlnyomó részében is hasonlóképen elterjedne, akkor a törvényhozástól kitűzött czél legalább is megközelíttetnék és a mezőgazdasági munkások egy tekintélyes számának biztosításával a socialpolitika terén egy jelentős lépéssel előbbre jutnánk. Pedig a Csanádmegyében elért eredmény biztosítható lenne mindenütt, hol a társadalom felsőbb és vagyonosabb elemei, igy első sorban a vármegye közönsége és a községek is kellő áldozatkészséggel lehetővé tennék a tagok belépését, illetve a belépés megkönnyítésével megküzdenének azzal a visszatartással, melylyel a munkásnép széles rétegeinél ma még általában találkozunk. E tekintetben Csanádmegye sem lehet kivétel s ha itt is néhány, többékevésbbé látogatott fölolvasásra szorítkoztak volna, ha a propaganda itt is az ismertető füzetek szétosztásában merült volna ki, bizonyára itt sem lenne nagyobb az eredmény, mint például Csongrád- vagy Békés megyékben. Mert az elért eredmény titka egyedül annak fölismerésében rejlik, hogy mindaddig, a míg a pénztár áldásai és jótékony hatása közvetlen tapasztalat útján széles körben föl-, illetve elismertek nem lesznek, addig az önként jelentkezők száma min

denkor csekély lesz. A pénztár intézménye népszerűvé csak a gyakorlati megismerés útján lehet, a mi pedig szükségképen hosszabb időt kiván. Addig pedig egyedül a jobbmódúak közvetlen támogatása nyújthat kellő támpontot a tagok nagyobb számú fölvételére, még pedig az által, ha a tagok után díjakat részben vagy egészben saját áldozatkészségéből fedezi. Csupán ez által érhető el, hogy egy megye valamennyi községében, úgy mint Csanádban, legyen a pénztárnak néhány tagja, ki annak idején a leghivatottabb, a legbuzdítóbb példa lesz arra, hogy a pénztár tagjai sorába a község munkásai nagyobb számban, önkéntes elhatározással, mert kellő belátással, beiratkozzanak. Mihelyt az 1900 : XVI. törvényczikk életbe lépett, Csanádmegye községei utasíttattak, hogy az 1898: II. törvényezikkel szervezett községi munkássegély-alapok jövedelmeinek fölhasználásával a munkások biztosítását a tagdíjfizetések részleges átvállalásával lehetőleg megkönnyítsék és előmozdítsák. Megjegyzendő, hogy Csanád megyében a munkássegély-alapok a községek részéről a munkások számához, illetve a községek anyagi erejéhez mérten évi hozzájárulásban kezdettől fogva részesültek, még pedig átlagosan 1% pótadó mérvének megfelelően. Ily formán tehát a községek rendelkeztek már oly alapok felett, a melyek rokontermészetöknél fogva mintegy hivatottaknak látszottak arra, hogy a munkások biztosítását fölkarolják, illetve, hogy e biztosításban lássák a segélyezésnek egyik legczéltudatosabb módját. Nehogy pedig a segélyalapok ily irányú támogatását kizáróan egyesek élvezzék, gondoskodás történt, hogy a segélyalapot kezelő bizottság e segélyek nyújtásánál félévenként esetről esetre oly formán határozzon, hogy az esedékes tagdíj részletfizetését a pénztár csupán azon tagjainál vállalja át, kik e segélyért külön folyamodva, arra való igényöket kellőképen igazolni is tudják. Ez intézkedés a megye legtöbb községében czélravezetőnek bizonyult, a mennyiben az 1901-ik év tavaszán a megye egyik községében a helyi bizottság 50 tag beiratkozásával már meg volt alakítható, a többi községben pedig 10-15 rendes tag jelentkezett, mi által a segélypénztár intézménye már a törvény alkotását követő első félévben is, a megye területén szélesebb körben ismertté vált. Az első kisérlet kedvező eredményének beha

tása alatt azután a vármegye közönsége volt az, a melynek nemeslelkű áldozatkészsége lehetővé tette, hogy a segélypénztár intézménye a megyében biztos alapokra helyeztessék akként, hogy a bizottság élve az önmegadóztatás jogával, 1902-ben elhatározta, hogy a segélypénztár támogatására 1903. évtől kezdve évi 12% megyei pótadót vet ki. A megye bizottságának e határozata számokban kifejezve annyit jelentett, hogy a megye közönsége évi 7500 koronával járul a tagdíjak fedezéséhez, azaz hogy a tagdíjakat körülbelül 720 rendes L. csoportbeli tag után a vármegye közönsége magára vállalja. A megyének ehhez a határozatához képest e pótadó évi összege a községek segélyalapjai között aránylagosan szétosztatván, minden községben bizonyos számú tag a nyert adomány erejéig a pénztár rendes tagjai sorába fölvétetett. Ez adományösszeg fölhasználásánál már el kellett térni a községi segély alapoktól nyújtott segélyezés módjától, a mennyiben ez évi összeg erejéig bizonyos számú munkást irtak be a megye adományának terhére, még pedig névszerint. Kétségtelen, hogy e beiratás az illetőkre nézve igen nagy kedvezmény s hogy bármily pártatlanúl történjék is e kiváltságoltak kijelölése, már maga a kiváltság természete az, mely a szoros értelemben vett osztó igazsággal némiképen mindig ellenkezik. Viszont azonban, ha tekintetbe veszszük a nemes végczélt, melyet a megye áldozatkészsége szolgál, s mely a pénztár áldásos intézményének lehető széles körben való megismerhetése, e fogyatkozást bátran mellőzhetjük, és a megye intézkedését a maga egészében csak helyesnek és üdvösnek, és czélravezetőnek jelezhetjük. Ha mindjárt némi kiváltság árán is, de Csanádvármegye valamennyi községében már nem idegen fogalom többé a rokkant, vagy elaggott munkások biztosítása, nem idegen tehát többé a gondoskodás sem, melylyel az állam, és a társadalom jobbmódú elemei a munkásosztály irányában tartoznak.

E gondoskodás pedig méltónak nagy kötelességeihez addig nem lesz mondható, míg egy becsületes és szorgalmas munkálkodásban eltöltött élet után, a keresetképtelenné vált munkás fenyegető nyomorában egyedül az útszéli alamizsnára van utalva. Hogy e nagy socialpolitikai kötelességet fölismerte, ez nagy dicsérete az 1900: XVI. törvényezikk

nek. Ámde a törvény intézkedéseibe lelket csupán a társadalom arra hivatott elemei önthetnek, ha fölismerve az útmutatást, melyet számukra a törvény nyújt, ennek alapján a törvény végczélját megközelíteni segítenek. Az 1900: XVI. törvényezikk az önkéntes önbiztosítás elvén épült föl és lehetően szükre mérte a társadalom kényszer-hozzájárulásainak mértékét. De a midőn ezt tette, úgy egyuttal tág teret is biztosított az emberbaráti kötelességek önkéntes megnyilvánulásának, hogy ép ezzel emelje a törvény erkölcsi jelentőségét. És a törvény életbelépte óta eltelt négy esztendő elegendő volt, hogy immár positiv eredmények birtokában egyenesen ráutaljunk arra, hogy a munkásbiztosításról szóló törvény sikeres végrehajtása érdekében mit kell a társadalomnak tennie.

Társadalmunknak a megyei élet önkormányzatában egy gen becses szerve van arra nézve, hogy a socialpolitikai czélokat a gyakorlati lehetőségek határain belül szolgálja és előmozdítsa. S bár távol áll tőlünk, hogy a megyei élet politikai jelentőségét ez által bármi tekintetben is kicsinyíteni akarnók, mégsem hallgathatjuk el azt a meggyőződésünket, hogy az untalanig vitt politisalás nem teheti a modern önkormányzat legfőbb feladatát, hogy ellenkezőleg az alkotmány egykori védőbástyáinak a jelenben elismerést és jelentőséget első sorban is azon közhasznú tevékenykedésök biztosíthat, melyet távol a pártpolitika ádáz küzdelmeitől, az emberiség általános nagy érdekei szolgálatában folytatnak. Ennek fölismerése az önkormányzat minden igaz barátját mielőbb a komoly, socialpolitikai tevékenykedésre fogja bizonyára serkenteni. S ha ez így lesz, akkor az elérendő eredmények a megyei élet újjászületését is létrehozni fogják.

NÁVAY LAJOS.

A MAGA EMBERSÉGÉBŐL.

Hetedik közlemény.*)

MÁSODIK RÉSZ.

I.

Az idő fáradhatatlan munkás. Ezer meg ezer láthatatlan szerszám éjjel-nappal végzi a maga munkáját az emberi lelkekben. Szekerczék, kalapácsok, fürészek, gyaluk és a legfinomabb orvosi műszerek... S észre sem veszed, a mint a természettől megteremtett durva anyagból előáll a kifaragott, kicsiszolt, kisimított finom lélek. Viszont alig múlik el egy hónap vagy egy év, ... s kiirt belőle minden tartalmat, s a szegény lélek, mely csak az imént még tele volt reménynyel, elszánt törekvésekkel és esztelen tervekkel, ott áll pusztán és üresen. És ezt a munkát senki sem látja; senki sem hallja a kalapács és a szekercze ütéseit, a fürész zsákogását s a fúró sipoló zaját. És senki sem tudja, hogyan és miért változnak meg a lelkek, s miért lesznek az emberek ellenségeivé önmagoknak, a mint voltak azelőtt.

A falusi élet most Szareptov Mihailra nézve talán életének leggyötrelmesebb időszaka volt. Pedig tömérdek szórakozás kinálkozott körülötte s bizonyos fokig csábította is őt. Minden este zene Pavlovszkban, ladikázás a parkban, lovaglás... mindez rendelkezésére állott, de nem kellett neki.

Czarszkojéban három iskolatársa is lakott, a kik vele

*) Az előbbi közleményeket lásd a Budapesti Szemle 1905. évi 337., 338., 339., 340., 341. és 342. számában.

« ElőzőTovább »