miként is kellene a mozgalom tovaterjedésének gátat vetni, a mihez okvetlenül a mozgalom indító okainak felismerése volt szükséges. Az azóta elmúlt évek és az ezek alatt szerzett tapasztalatok kellőképen tanúskodnak az akkor követett politika helyessége mellett s habár ma sem állíthatja senki, hogy az eddigi törvényhozási és kormányzati intézkedések bármily irányban is a végleges megoldást jelentenék, tény azonban, hogy ez intézkedések a magok összességökben a helyes irány megjelölését jelentik s mint ilyenek a jövőben is figyelmet érdemelnek, valahányszor az agrársocialis kérdések újabb jelenségeivel találkoznánk. Az eddigi törvényhozási intézkedések között különös figyelmet érdemel az, a mely a munkások segélyezését és anyagi támogatását arra az időpontra biztosítja, a melyben a munkás időleges vagy végleges keresetképtelenség miatt megélhetésében látszik veszélyeztetve. A mezőgazdasági munkások biztositása az 1900: XVI. törvényczikk megalkotása előtt teljesen ismeretlen fogalom volt és míg az 1891 XIV., illetve 1893: XXVIII. törvényczikk gondoskodott az ipari és gyári munkások és alkalmazottak segélyezéséről és baleset elleni biztosításáról, addig a mezőgazdasági munkások sorsa a legbizonytalanabb volt, illetve egyes egyedül a véletlentől függött és különösen időelötti keresetképtelenség vagy huzamosabb betegség esetén gyakran a munkás és családja nyomorával volt egyértelmű. A mily nagy és kiváló jelentőségű volt a mezőgazdasági munkások biztosításának megoldása, épen oly nehéz és nagy körültekintést igénylő feladat is volt. Számolni kellett első sorban szűkös anyagi erőinkkel, melyek egy oly irányú alkotást, mint például a Német Birodalomban van, «ab ovo» kizártak. De számolni kellett továbbá magokkal a biztosítandókkal is, még pedig nemcsak abban az irányban, hogy keresetök mai fogyatékossága mellett az önbiztosítás anyagi áldozataira még a legszerényebb mértékben is gyakran képtelenek lehetnek, hanem a bizalmatlanság és tartózkodás miatt is, melyekkel mint a magyar köznép egyik jellegzetes sajátjával lépten-nyomon találkozhatunk. Az 1900: XVI. törvényezikk, illetve az 1902: XIV. törvényezikkel elért eredmények különösen az említett nehézségeket tekintve, ép ezért kielégítőknek mondhatók, mert noha még távol vagyunk is attól, hogy a mezőgazdasági munkások és cselédek bizto

sítása általánosnak volna mondható, de a körülmény, hogy e biztosítás ma már az ország valamennyi részébe eljutott, továbbá, hogy egyes vidékeken a biztosított munkások száma már is jelentékeny, azt a reményt ébreszti bennünk, hogy az elvetett mag kellő ápolás esetén mindenütt csiraképesnek fog bizonyúlni s hogy ez által az 1900: XVI. törvényezikk szerénynek látszó kezdeménye egy nagy jelentőségű és fontosságú socialpolitikai activ kiindulási pontjaként fog jelentkezni.

Mielőtt a pénztárral eddig elért eredményeink ismertetésére áttérnénk, szükségesnek véljük, hogy néhány szóval megemlékezzünk a pénztár szervezetéről is, illetve a pénztár általános igazgatásáról. A pénztár igazgatása erősen központosított, a mennyiben a pénztár vidéki szervei — nevezetesen az úgynevezett «helyi bizottságok » részint alakulatuknál, részint nagyon is korlátolt hatásköröknél fogva nem látszanak arra alkalmasaknak, hogy a pénztár igazgatásában hatékonyabb részt vegyenek s így a pénztár egész igazgatását a Budapesten székelő központi igazgatóság látja el. Nem tagadjuk, hogy részünkről az igazgatásnak e nemét több tekintetből kifogásoljuk, de ha egyébért nem is, azért azonban mindenesetre, hogy a túlságos központosítás miatt az intézmény nem tudott a néplélek közvetlen közelségébe férközni, s hogy falu helyen az intézmény a nagyközönség túlnyomó része előtt ma is épen oly ismeretlen, mint volt évekkel ezelőtt. E tekintetben a tagok növekedő létszáma sem lehet czáfolat, mert hisz e tagok számában az önként jelentkezők vajmi csekély százalékot képviselnek, s e jelentkezés ma még inkább annak kifejezője, hogy egyes vidékeken a hatóságok több buzgalommal karolták föl a pénztár intézményét, mint egyebütt, mi által a taggyűjtés is aránylag kedvezőbb eredménynyel végződött. És nem véletlenül használtuk e kifejezést, hogy «taggyűjtés», mert tényleg gyűjteni, toborozni kell a pénztár tagjait, a mi pedig fölöslegessé válnék, mihelyt a nép szélesebb rétegeiben a pénztár intézménye valódi népszerűségnek örvendhetne. Ez azonban egyelőre kizártnak látszik nemcsak azért, mivel a pénztár jótékony hatása csak bizonyos idő múltával juthat teljes kifejezésre, de ismételten azért is, mivel a Budapesten igazgatott pénztár X. Y. község mindennapi életén kívül esik s így

a vidék túlnyomó részére nézve ma is egy teljesen idegen fogalom. E hiányt nem pótolhatták a pénztár úgynevezett népszerűsítésére czélzó felhívások, ismertetések, helylyelközzel, sőt reclamszerű ajánlatok sem, ellenkezőleg a nép skeptikus hajlamai sok helyütt visszautasíttatták a reclamot és megmosolyogtatták a pesti urak erőlködését, a mint iparkodtak lehetően népies nyelven a tösgyökeres magyar néphez szólani. Több ilyen füzet fordult meg a mi kezeink között is, és bizony egy perczig sem kételkedhettünk abban, hogy a füzetke István vagy János bácsija igazi István vagy János bácsit vajmi ritkán láthatott, nem csoda tehát, hogy X. Y. község Pistái és Jancsijai sem hallgattak valami túlságosan a füzetkék mesterkélt hangú buzdítására. Nézetünk szerint helyesebb lett volna a pénztárnak vidéki szerveit is megteremteni és a merev központosítás helyett a biztosítottakkal közvetlenebb érintkezésbe hozható kerületi rendszert itt is életbe léptetni, mely esetben a központ mint ellenőrző föhatóság sok olyan aprólékos ügy elintézésétől lett volna megkímélhető, mely ma hatáskörébe tartozik, noha ez ügyek központi elintézése felette nehézkes és késedelmes is. Pedig ha valahol, úgy e pénztár igazgatásában volna indokolt és szükséges a gyors és a formaságok békóitól lehetően mentesített elintézési mód, a mivel a pénztár népszerűsége semmi által sem veszélyeztetik annyira, mintha a tagok jogos igényeinek kielégítése halasztást kénytelen szenvedni, a mi pedig a központi ügyvezetés minden jóakarata és szorgalma mellett is elkerülhetetlen lesz ott, hol ez igény bejelentésétől a segély folyósításáig különböző hatósági közegek közreműködése a közvetlenül érdekelt tagot a segélyt megállapító és folyósító pénztártól elválasztja. Dicséretére legyen mondva a jelenlegi ügyvezetés lelkiismeretes buzgalmának, hogy a törvény e nehézkessége mellett is a tagok igényeinek kielégítése körül nagyobb panasz csak ritkán fordult elő, s hogy az igazgatóság méltányos eljárása a legtöbb esetben lehetővé tette a bejelentett panaszok hatékony orvoslását. De ott, hol az ország minden részében elszórt tagok ügyes-bajos dolgát Budapestről kell elintézni, ott hol a vidéki (községi) közigazgatás minden fogyatékosságát közbecső intézkedésekkel a központból kell pótolgatni, ott gyors intézkedést várni nem is lehet, mivel ennek feltételei magából

a rendszerből jóformán teljesen hiányzanak. Kétségtelennek véljük ezért, hogy a pénztár mai szervezete előbb vagy utóbb javításra fog szorulni, s hogy a központosítás túlzott mértékét itt is fel fogja váltani a szabad mozgásnak és terjedő életerőnek inkább megfelelő decentralisativ, illetve hatékonyabb önkormányzat. A törvény szervezeti részének ezen nézetünk szerint határozott fogyatkozását érintvén, térjünk át a törvény lényegének, azaz socialpolitikai jelentőségének méltatására.

II.

Az 1900. évi XVI. törvényezikk az önsegélyezés elvén épült föl, azaz hogy a munkások belépését teljesen szabad belátásukra bízta, és a járulékok kényszerű voltát csupán a cselédet tartó gazdákra terjesztette ki, még pedig évenként és cselédenként 1 korona 20 fillérben. A törvény életbeléptetése után meglehetősen lassan gyarapodtak a jelentkező tagok, úgy hogy az igazgatóság meglehetősen tágan értelmezte a törvény 2. §-át, mely szerint a pénztárnak tagja lehet «minden gazdasággal foglalkozó egyén, ki a belépéskor 14. életévét betöltötte, de a 35. évet még nem haladta túl. Igy a törvény tulajdonképeni rendeltetése ellenére lehetővé tette, hogy a pénztár tagjai sorába olyanok is fölvétessenek, kik mint a községi honoratiorok, bár mellékesen foglalkoznak is gazdasággal, mégis semminemű kapcsolatban nem állanak azzal a társadalmi osztálylyal, melynek érdekében a törvény meghozatott. Igaz, hogy e belépéseknek helylyel-közzel megvolt az a közvetett eredménye, hogy jó például szolgálván a munkások beiratkozására, serkentettek és így a pénztár intézményének népszerűsítésével socialpolitikai czélt szolgáltak. Mindazonáltal csak helyeselni tudjuk, hogy e kezdetleges gyakorlattól az igazgatóság azóta már jórészt visszatért, úgy hogy a pénztár munkás» jellege már a tagok fölvételénél is mindinkább kidomborodik. A mi a munkások beiratkozását illeti a törvény életbelépte óta a lefolyt négy év alatt mégis örvendetes emelkedés tapasztalható, habár az összes igazolványos munkások számát tekintve, a beiratkozott munkások száma ma is csak egy csekély százaléknak felel meg.

Ugyanis I. csoportbeli azaz évi 10 korona 40 fillér járulékkal terhelt tagja volt a pénztárnak: 1901. év végén 5695, 1902. év végén 12,105, 1903. év végén 15.348, 1904. év végén 18,192; II. csoportbeli azaz évi 5 korona 72 fillér járulékkal terhelt tagja pedig 386, 1762, 2626, illetve 3493. Jellemző, hogy a munkások aránytalanúl jobban pártolják az I. csoportot, mint a II. csoportot, miből azon következtetés is vonható, hogy a munkások nagyobbmérvű beiratkozásának nem annyira a tagsági teher aránylagos magas volta, mintsem inkább a már érintett egyéb körülmények voltak az okai. És ezért nem is kételkedünk abban, hogy mihelyt a pénztár előnyei a szélesebb körben ismert segélyek nyújtása és folyósítása utján a köztudatba átmennek, azon perczben tetemesen gyarapodni fognak az önként jelentkezők is, kik a munkaképes kort terhelő évi 10 korona 40 fillér járulékkal szívesen fogják megváltani a pénztár által nyújtott tetemes előnyöket. Ez előnyök több rendbeliek; a mennyiben a munkást nemcsak a baleset, hanem a rokkantság és aggság esetére is biztosítják, söt temetési (halálozási) segély nyújtásával a pénztár bizonyos mérvig a biztosított hátramaradottjairól is gondoskodik. Baleset alkalmából a sérültet a pénztár orvosa a pénztár terhére gyógykezeli, szintúgy a pénztár fizeti meg, illetve téríti meg a gyógyszerek, kötszerek és műszerek árát is. Ha pedig a baleset miatt a tag egy hétnél hosszabb időre oly mértékben válik munkaképtelenné, hogy egy helybeli gazdasági munkás rendes keresetének a felerészét sem tudja megkeresni, részére a pénztár legföljebb 60 napi időre naponként 1 korona segélyt ad. Ezen 60 napi idő elteltével, a mennyiben a munkás munkaképessége még mindíg nem állott volna helyre, a munkás rokkantnak tekintetik és rokkantságának tartama alatt havi 10 korona rokkantsági segélyben részesül.

Ha végül a tag a baleset következtében meghal, úgy hátramaradott családjának a pénztár egyszersmindenkorra 400 korona segélyt ád, illetve, ha a halál házastárs vagy gyermek hátrahagyása nelkül következik be, úgy a pénztár 100 korona temetési segélyt ád. Baleseti segélyre a tagnak joga belépésével kezdődik, azaz e segélyre való igény nincs a tagság bizonyos számú éveihez kötve, sőt e segély teljes

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

6