könnyült az által, hogy csak legszükségesebb küldeményeket kell vasárnap kézbesíteni.

A főtisztek fizetését is rendezte, illetőleg emelte Millerand. 1900-tól kezdve a rendes alkalmazott személyes fizetése évi 3600 frankra emelkedhetik, az eddigi 3300 frank helyett. Épen úgy a női alkalmazottak személyes fizetése is 2000 frank maximumig emelkedhetik, az eddigi 1800 frank maximum helyett. A pénztárnokok személyzetében az első osztályuak fizetése 4500 frankra emelkedhetik, eddig 4000 frank volt; a második osztályuaké 3000 frankra, az eddigi 2700 frank helyett. Ezen kivül még egy új fokozat létesült, a mennyiben a pénztárnokok fizetése még további 200-400 frankkal emelhető.

Társadalmi rendszerének egyik nagy alapelvéhez híven, a reformator minister a postai, a távirdai és a távbeszélői személyzetet szövetkezésre buzdította és ebbeli törekvéseiket elősegítette. A kölcsönös érdekek megbeszélése, a közös kivánságok megvitatása, még ha közbe-közbe az elégületlenség hangjai nyilatkoznak is, erkölcsi erőt ad az egyénnek és testületnek egyaránt; a közügynek is inkább válik javára, mint az elfojtott duzzogás, az elnyomott elégületlenség, melyet a fegyelem vaskeze tart elnyomva. 1899. évi deczember 27-ikén Millerand a postai, a távirdai és a telephoni munkások syndicatusát alapította. Gyakran érintkezett a munkásokkal, jó példát kívánva adni a magán munkaadóknak. Támogatásban részesítette Millerand az altiszti syndicatust is, mely szövetkezet 1900. év végén, az altisztek gazdasági érdekeinek előmozdítására alakult. 1901 márcziusában már 5500 tagja volt. 1900 végén Millerand erkölcsi támogatásával létesült a főtisztek általános szövetkezete; tizenkét hónap alatt 8000 tagot számlált. Ugyanez évben létesült a női pénztárnokok és alkalmazottak szövetkezete is.

A postai és a rokon jellegü alkalmazottak helyzetének megszilárdításánál Millerand socialista rendszerének egyik sarkkövét rakta le. De az igazat megvallva, a reform e téren nem sok nehézségbe ütközött. Egy az, hogy maga az intézmény, a nagy közönség legaprólékosabb igényeivel számolván, az államnak talán legnépszerűbb intézménye. A másik könynyítő körülmény meg az, hogy a közgazdaság elvei szerint, a postai és távirdai szolgálat nem önczél, hanem eszköz a

legnagyobb mérvű forgalom megteremtésére és legombolyítására. Tölök az állam nagy nyereséget nem vár és megelégszik azzal, ha önnön költségöket behozzák. Ez a nagyobb mérvű befektetéseket is könnyen elviselhetőkké teszi.

Millerandnak a tágabb értelemben vett munkásosztály érdekében tett intézkedései önmagokban hordják a magyarázatot, sok elméleti fejtegetésre nem szorítkoznak. Bátran néz szemébe socialista eszményének, de a megvalósításnál békülékeny irányt követve, óvakodik a szélsőségtől. A munkaidő tartamának megállapításában, ennek megrövidítésére törekszik, de távol áll a szélsők eszméjétől, a mennyiben a nyolcz órai munkaidő merev behozatalától tartózkodik. A dolgok természetes fejlődésére, a munkaszükséglet körülményeinek alakulására bízza a végleges formálódást. A munkát a belterjesség szempontjából fogva föl, az kényszert nem ismer és habár menyiségére külső körülmények gyakorolnak mérvadó befolyást, a szükségelt munkamennyiség teljesítése egyaránt a munkaadók és a munkások erkölcsi tényezőitől függ. Midőn tehát Millerand a munkaidő tartamának alakulását jórészt a természetes fejlődésre bizza, ebben helyes belátásról és bölcs önmérséklésről tanuskodik.

Ugyanez a mérsékeltség nyilatkozik a viszályok kiegyenlítésének ügyében is. Kényszer tulajdonképen csak az államtól kiadott munkálatokban van. Es, felfogás dolga, talán a — békés kiegyenlítés kényszerét mindennemű munkákra ki lehetett volna mondani. Csakhogy a socialista miniszternek valamennyi pártra, különösen a szélső táborok híveire kellett gondolnia és így nem akarhatott mindent, csakhogy valamit keresztülvihessen. Az államnak, mely valamennyi érdekkörök fölött áll, objectiv álláspontjáról könnyebb a méltányosság legszélsőbb határáig elmenni, könnyebb időleges előnyökről lemondani, mint más munkaadónak, különösen a magán vállalkozóknak, kiknek gyakran egész vagyonuk, életsorsuk forog a vállalat adta nyereségén. De a kényszer helyén sem volna ott, a hol a béke megalkotásáról van szó; mert valamint a békétlenséget a veszélyeztetett önérdek okozta elégületlenség szüli, melyet a szenvedélyek fellobbanó lángja táplál, úgy a békétlenséget valójában csak az önérdek biztossága fölötti megnyugvás és a szenvedélyek lelohadása oszlathatja el. Erre azonban a törvény kényszere nem képes; sőt ellenkezőleg a

kiméletlen kényszer még jobban felszítja a lángot és erőszakos kitörést eredményezhet. Nézetem szerint tehát Millerand helyesen cselekedett, a mikor munkaszüntetés esetére a békés kiegyenlítést általánosságban követendő elvül tűzte ugyan ki, de a kibékülést az érdekeltek szabad belátásától tette függővé és helyesen cselekedett abban is, hogy mint ultima rátiót a szüntetést törvényes eszköznek ismerte el.

A munkás osztályok megnyugvása eszményi czél, melyet azonban teljesen elérni soha sem lehet. A tenger sem nyugodt mindig, gyakran magasra csapkodó hullámok dúlják föl síma felületet; de örvényeiben gyakran áramlatok kavarognak akkor is, a mikor felülete sima és derüs. A munkás osztályok elégültségét és nyugalmát, a mily mértékben az az emberi lelkület mozgalmas és változékony természeténél fogva egyáltalában megszerezhető, két körülmény szerezheti meg. Az első az a helyes belátás, hogy a legjobb az, a mi elérhető. Erre a helyes belátásra, erre az érett álláspontra a munkás osztályok leginkább azzal emelkedhetnek, hogy nekik mennél több módot és alkalmat nyujtsanak saját ügyeik vezetésére személyes és közvetlen befolyást gyakorolni. Erre Millerand minden alkalommal törekedett, a mint a munkás osztályok bevonása a vezető tevékenység körébe socialista elméletének egyik sarkköve. A másik hatalmas eszköz a munkások elégültségére az, hogy megnyugtatva legyenek a jövendő esélyeivel szemben. Kétségtelen dolog, hogy a napról napra kereső munkások helyzetében önmagában véve nem sok a megnyugtató. Egyik gyógyszerül kivánta a socialista miniszter a nyugdíjazási rendszert létesíteni. A rendszer megvalósulásának sok a nehézsége nemcsak Francziországban, hanem másutt is; söt másutt, különösen szegényebb országokban és ott, a hol az ipar még nem általános fejlettségű, még aránytalanúl több a nehézsége. A nyugdijalapnak elvileg a munkaadók és a munkások járulékaiból kell alakulnia; ezt kivánja az intézmény erkölcsi természete, de különben is nem képzelhető olyan gazdag állam, mely akkora nagy és állandó terhet elbirna. De másfelől kétségtelen az is, hogy az intézmény az államnak nagymérvű támogatását nem nélkülözheti; minthogy az érdekeltek járulékai csak csekélyek lehetnek és a megkivántató óriás alapnak táplálására nyilván elégtelenek. A munkás osztályok nyugalma és ellátásuk munkaképtelenség idején

H

két oly dolog, melyek közt benső kapcsolat létezik, kölcsönösen támogatják és indokolják egymást. A közgazdaság tudománya már régóta elitéli a munkások nyugdíjazási rendszerét és irtózik az általános nyugdíj-államtól. De az élet nem törődik a dogmákká merevült elvekkel és különben is észlelhető, hogy, legalább Európában, minden érdekeltségi kör nyugdíjazási intézmény létesítésére törekszik. Lehetnek a nézetek bármily szétágazók, mégis mondhatni, hogy ez a munkások szempontjából is oly problema, mely nagy kérdőjel gyanánt kimered a jövőbe.

JOÓB LAJOS.

A MEZŐGAZDASÁGI MUNKÁS- ÉS CSELÉD

SEGÉLY-PÉNZTÁR.

(1900: XVI. 1902: XIV. törvényczikk.)

I.

A kilenczvenes évek végén mindinkább jelentkező agrársocialis mozgalmak egyik természetszerű következménye volt a törvényhozásnak és közigazgatásnak socialpolitikai tevékenysége. Dicséretére legyen mondva az akkori kormányzat vezető férfiainak, hogy e nagy és sok tekintetben új feladat megoldásában általában véve a helyzet magaslatán állottak. Érdemök annál nagyobb, mennél inkább úttörő volt az a működésük, melylyel egyrészt a törvényes jogrendet biztosítaniok és megvédeniök, másrészt pedig a munkásosztály jogos sérelmeit orvosolniok kellett. Mert hisz dőreség lett volna azt hinni, hogy az addig békében, helyesebben látszólagos megelégedésben élő munkások izgalma és nagyobb mérvű mozgolódása egyesegyedül a külső izgatásnak lettek volna eredményei, holott az elfogulatlanúl bírálni tudó előtt nyilvánvalónak kellett lennie annak, hogy a mozgalom egy hosszú fejlődésnek volt folyománya, illetve kitörése, melyet az izgatás kétségkívül szíthatott, de csak azért, mivel e mozgalomnak rugói megvoltak a munkásnép lelkületében. Sok tényleges vagy vélt sérelem miatti titkos elkeseredés jött ekkor napfényre és évek óta gyűjtött gyulékony anyag lobbant lángra akkor, a midőn a mélyebben gondolkozni nem tudók előtt a magyar munkásnép sorsa még mindig teljesen kielégítőnek, ha már nemis épen irigylés reméltónak látszott. A kormány férfiai jóformán tehát saját böles belátásukra és tapintatukra voltak utalva abban, hogy