Jellemzi a socialis reformator óvatos és körültekintő gondolkodását.

X.

Millerand a munkások nyugdíjazásáról törvényjavaslatot terjesztett be, mely mélyreható reformokat tartalmaz és a munkások aggodalmait eltudja oszlatni, a nélkül, hogy különösen legyezné kényelmöket.*) Kiinduló pontját az az elv teszi, hogy minden fizetéses franczia egyén, kivéve a házi szolgákat és a 4000 franknál többel bíró alkalmazottakat, 65 éves korában számot tarthat öregségi ellátásra, nyugdíjra (retraite de vieillesse), vagy előbb is. esetleg rokkantsági járadékra (rente d'invalidité). A nyugdij az alkalmazók és az alkalmazottak egyenlő és kötelező járulékaiból alakúl. A járulékok három categoriára oszlanak: az első, naponként 5 cent, ha a bér 2 frankot nem ér el; a második 10 cent, ha a bér 2 és 5 franc közt váltakozik és a harmadik 15 cent, ha a bér 5 franknyi vagy ezen felül van. Mindenki 65 éves korában élvezi a nevére irott járulékok hozadékát és az állam a számlájára történt fizetések 3%-aért kezeskedik. A munkás nem akarja járadékát támogatásképen, hanem biztosítási összegképen; ez követelése, melylyel a szegénység bizonyítása nincs összekötve. A rendes állapot ez és erkölcsileg emelő jellege van. Ettől eltér a munkások két categoriája. Az egyik categoriába tartoznak azok, kik a törvény életbe léptekor 65 évesek vagy azon túl vannak; a másik categoriába azok, kik a törvény életbe léptekor 35 és 65 év között állván, nem volt elég idejök, hogy számbavehető járulékokat fizethessenek. Az első categoriába tartozók kapnak évenként 100 franknyi maximumot, 50 franknyi minimumot. Ez a nyugdíjasok száma és a pénzalap nagysága szerint váltakozik. Az alaphoz az állam évenként 15 millióval járul és a munkaadók minden külföldi munkás után naponként 25 centet fizetnek. Ezeken kívűl a birságok is táplálják a munkaalapot. A második categoriába tartozó munkások, tudniillik a kik 35-65 év között vannak, mihelyt a 65. életévet elérik, föltéve, hogy ha mint az első categoriába tartozó munkások, 30 munkaévet igazolnak és ha 250 járulé

*) A törvényjavaslat czíme: Le projet de loi sur les retraites ouvrières.

kot fizettek, még ha ezt egyetlen egy évben fizették is, koruk szerint 100-180 francnyi nyugdíjat követelhetnek.

Az állam pénzügyi hozzájárulása abban áll, hogy a teljesített fizetések 3%-áért kezeskedik és a rokkantsági járadékért is. A rokkantsági járadék az, melyet a kás baleset bekövetkezte okából 65. éve előtt kap, miután 2000 munkanapot, vagyis nyolcz munkaévet átlag betöltött. A megye és község egyaránt hivatva vannak az állammal együtt részt venni a rokkantsági járadék biztosításában, olyformán, hogy az állam a szükséglet 75%-át, a megye 15%-át, a község 10%-át nyujtja. A megyének és a községnek részvételét az is indokolja, hogy a munkaképtelenségi bizonyítványok kiállítása körűl visszaélések ne történjenek. A rokkantsági járadék 100 frankig terjedhet; ha csak a munkás személyes járulékai vagy egyéb jövedelmei révén nem bír magának 200 franknyi járadékot biztosítani. Kiszámították, hogy a törvény alá körülbelöl 9.500,000 hatvanöt éves egyén esik és ezen a koron felüli egyén van körülbelől 500,000. Ez átlagos létszámon alapszik az egész rendszer.

Sokan nehezteltek, hogy a törvényjavaslat nem terjeszkedik ki részletesen a munkások minden categoriájára, hogy a nyugdíjat a munkaidő teljesítésének bizonyos tartamára szorítja, hogy továbbá a számítás alapjai sokban bizonytalanok és ingadozók és hogy a személyekre vonatkozó statistikai adatok sem mindig megbízhatók. Ez ellenvetések bizonyára a törvényjavaslat egyes hézagaira utalnak, de nem lenne indokolt azért semmit sem tenni, ha mindent tenni nem lehet. A törvényjavaslat bizonyos önmérsékletet tanusít, a mikor a túlnagy járadékok nyujtásától óvakodik és a létező, habár hiányos adatokhoz simul, a mikor a létező statistikai adatokra van fölépítve.

Ezen általános ellenvetéseken kívül három különös észrevételt hangoztattak a javaslat ellenzői. Az első az, hogy az állam nem fogja elbírni a terhet; erre Millerand azzal válaszolt, hogy kimutatta az iparnak és forgalomnak roppant haladását Francziaországban. A második ellenvetés az, hogy oly roppant tőkék nehezen lesznek elhelyezhetők; erre Millerand azt válaszolta, hogy a caisse nationale következetesen és mintegy automatice helyettesíteni fogja a fölmutatóra szóló járadékczímleteket. A harmadik ellenvetés, hogy a termelés korára

milliárdok lesznek lekötve; ennek czáfolatát a második ellenvetésre adott válasz tartalmazza magában, minthogy a milyen arányban a felmutatóra szóló czímletek eltűnnek, olyan arányban fognak a tőkék a kereskedelem és ipar számára rendelkezésre állani.

A törvényjavaslat tárgyalása közben a kamara szükségesnek látta még egy enquête-et összehivatni. Millerand ezt nem ellenezte és a helyett, hogy a javaslat tárgyalását tovább erőltette volna, arra az esélyre is, hogy elfogadását hátráltatja, és a kormány, valamint a bizottság ellenvetései ellenére is, enquête-et hivott össze a munkaadó, a munkás, az ipari, a kereskedelmi és a mezőgazdasági szövetkezetek tagjaiból. Millerand a kamarának kijelentette, hogy a törvényjavaslatot az enquête tárgyalásai után sürgős tárgyalás végett ujból előterjeszti. A gyors letárgyalás óhaja keresztülvillant az enquête közleményei 2400 lapján végig. Az enquête eredményeként a minister a képviselőházi bizottság 1901. évi deczember 17-iki ülésén kijelentette, hogy habár a törvényjavaslat általános és lényeges intézkedéseit fönn tartja is, három iránybeli módosítást és kiegészítést tart lényegesnek; ezek:

1. a munkás, mihelyt járulékai a nyugdíj minimumát elérik, a járulékok többletét neki tetsző használatra fordíthatja;

2. a közigazgatási ellenőrzés nehézségeinek enyhítése végett, az egyéni kártyákat helyettesíteni lehet központosított egyéni számlákra szóló bélyeges jegyekkel; és

3. a kölcsönös segélyző társaságokon kívül szaporítani kell az engedélyezett társaságok számát, melyek munkások nyugdíjazásával foglalkoznak. Ilyenek: a patronalis és a syndicalis pénztárak, a kölcsönös biztosító társaságok, életbiztosító szövetkezetek stb. Ezek a társaságok is foglalkozhatnak munkások ellátási, nyugdijazási ügyeivel, föltéve, hogy oly ellenőrzés alatt állnak, a milyent a törvényjavaslat a munkások balesetei tárgyában megállapít.

Az enquête tárgyalásai nyomán módosítás mutatkozott szükségesnek abban az irányban is, hogy a járulékok megállapításában nem a munkanap veendő alapúl, hanem a közóhajnak megfelelőleg, a befizetések kamatozása. A kamatláb munkásokra és munkaadókra egyaránt 2% lenne. Módosítás lenne az is, hogy a munkásnak nyolcz évi befizetés helyett már két évi befizetés után lesz joga rokkantsági járadékra;

ez a járadék 100 franknyi maximumra emelkedhetik. Megemlítendő az is, hogy kiegészítő pénzalap alkotását tartották szükségesnek az enquête-en, nehogy a nyugdíjak járadéka csökkenjen a teljesítések apadásából keletkezhető hiány miatt; ezt a pénzalapot táplálnák a munkaadóktól külföldi munkásokért teljesített fizetések és a szabadalmi adóra kivetendő pótlékos taksa. A kisegítő alap jövőben a kis nyugdijak szaporítására és jelenleg a 15 milliónyi dotatióval együtt a 65 éven felüli munkások nyugdijának fedezésére szolgálna.

Ha végül még megemlítem, hogy a törvényjavaslat részben a mezőgazdasági munkásokra is kiterjed, a mennyiben a mezőgazdasági munkások közül csak az állandón alkalmazottak vannak a kötelező rendszernek alávetve, míg a többiek csak facultative vesznek részt benne, ezzel kimerítettem volna a tervezett nyugdijazási rendszernek fő elveit.

A javaslat nem vált törvénynyé, minthogy Milleranddal az egész kormány néhány héttel az utolsó bizottsági ülés után visszavonult. De, úgy látszik, hogy a törvényjavaslat amúgy sem volt még érett az elfogadásra. Az alapját tevő pénzügyi terv egészséges elveken alapszik ugyan, de szinte élére van állítva, a mennyiben valamennyi tényező kedvező összemüködését teszi föl. A rendszer statistikai alapja ingadozó, a mint az nem is lehet másképen a javaslat alá eső egyének nagy száma mellett, kiknek tömegei térben és időben folytonos hullámzásnak vannak alávetve. Az átlagos számítás biztos alapot nem nyujthat. Az ilyen nagyszabású törvényjavaslat részletei hosszabb idejű tapasztalatokon nyugvó számvetést, elvei több felőli megvitatást kivánnak. Az ilyes reformokra a folyton váltakozó pártviszonyokon alapuló parlamentarismus sem igen alkalmas. Nagy reformokra vagy hosszabb tartamú, megszilárdult párturalom szükséges vagy központosított erő, mely, rövid tartama mellett is, ellenállhatatlan lendülettel hat keresztül. De azért nem mondhatni, hogy Millerand fáradozása e téren. is kárba veszett volna a kérdés föl van állítva, egyes részletei tisztázva is vannak és összeségökben oly anyagot képviselnek, mely alkalom adtán, kedvezőbb pártviszonyok közt, hihetőleg emberére fog találni.

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

5

XI.

Millerand a kamarának 1900. évi július elsei ülésén egy interpellatióra válaszolva kijelentette, hogy administratiójának vezéreszméje mindent tenni ahhoz, hogy előidézze, megkönnyítse a syndicatusok és a munkabörzék törvényes szervezkedését. A munkások emancipatiója, mondá, a munkások önnön munkája. A kormánynak csak az lehet föladata, hogy a munkások jóakaratának segítségére jöjjön és hogy a syndicatusoknak, valamint a munkásszövetkezeteknek új mozzanatokat adjon és táplálja tevékenységöket. A kormány kövessen el mindent, hogy a munkások csoportokká alakuljanak és hogy a szövetkezéssel hatalmok és felelősségök tudatára jussanak.

A munkások Millerand tevékenysége következtében szerepet játszanak a munka felügyeletére, a munkafelügyelők osztályozásának bizottságában, a felső munkatanácsban, a munka megyei bizottságaiban és a munka tanácsaiban, szóval mindenütt, a hol törvényes és szükséges, hogy a munkás fölvilágosítólag és befolyásosan működjék.

Az 1884. évi márczius 24-iki törvény a szaksyndicatusoknak igen szük hatáskört ad, a syndicatusok unióinak még szűkebbet. A törvénynek az is hiánya, hogy a szakszerű érdekek tanulmányozása és védelme szempontjából, a syndicatussá alakulás joga nincs eléggé biztosítva a munkaadók ellenző törekvéseivel szemben, a kik hajlandók voltak a syndicatusok használatát a munkásokra veszélyessé tenni azáltal, hogy a syndicált munkások elbocsátásával vagy azok mellőzésével fenyegetődztek. E kettős hiányon akart Millerand segíteni azzal a törvényjavaslattal, melyet 1899. évi november 14-ikén a kamara elé terjesztett. Az 1884. évi márczius 21-iki törvény az első állomást jelentette a szakszerű csoportozatok szabad társulásának alkalmazásában. Az új törvényjavaslat ennél tovább ment: czélja a syndicatusok alkalmazását, hatáskörét kiterjeszteni és a törvénynek oly sanctiót adni, melyet a tapasztalás törvényesnek és szükségesnek vél. A törvényjavaslat nem vet határt a szaksyndicatusok hatáskörének. Elismeri jogukat, hogy akár terhes, akár ingyenes czímen, ingó vagy ingatlan tulajdont szerezzenek.