Oldalképek
PDF
ePub

lyeknek egy egész század hódolt. A kapcsolat természetesen igen laza, de a személyes regény sorsára nézve igen jellemző. A mi pedig Sand George-ot illeti, ő már első regényeitől kezdve társadalmi eszmékkel kiséri személyes visszaemlékezéseit.

Ma már a személyes regény befejezte pályafutását s átengedte helyét a személytelen regénynek, mely nem más, mint erkölcsrajz. Az egyiknek a másikba való átmenetét a történeti regény közvetíti. A történeti regény gyökerei már 1830 előtt is meglehetősen szétágaztak, mert nem szabad felednünk, hogy Balzac tulajdonképen a Walter Scott regényeinek világánál találta meg azt az utat, melyet annyi ideig hasztalanul keresett s hogy a tör téneti regény a realista regényben folytatódik. 1829-ben kezdenek megjelenni Balzacnak azok a regényei, melyek együttvéve a Comédie humainet fogják kitenni. Ugyanabban az időben mutatja meg Stendhal a Rouge et le Noirban, miként lehet hasznát venni a psychologiának. S a psychologiát ő nemcsak arra használja, hogy a közönséget beavassa az emberi élet nyomorúságaiba, hanem hogy egy független életet élő typusban egy egész nemzedék lelki életének áttekintését nyújtsa.

Azt a szolgálatot, a mit Balzacnak a történeti regény tett, Sand Georgenak a társadalmi regény teljesítette. S ha a Meunier d'Angibault és a Compagnon du Tour de France ma tökéletesen olvashatatlanok is, de mégis eszközei voltak annak, hogy George Sand feledje saját szenvedéseit, rokonszenvével mások nyomora felé forduljon, s szellemi láthatárát tágabbá s egyuttal derültebbé tegye.

A személyes regénynek nagy sikere volt. Ám azok az okok, melyek e sikerét előidézték, ma hidegen hagynak bennünket. A személyes regény érdeke és actualitása - ugymond Doumicmegszűnt s mi már nem találunk lelki életünkben oly mozzanatokat, melyeket a személyes regények szerzői annyi gonddal rajzoltak.

A mellett azonban, hogy a regény fejlődésében fontos fejezetet jelent, előkészítette a modern regény útját is. Hogy mindig saját élményeiről beszélhessen s azoknak központjába önmagát állíthassa a regényírónak valószerűségre kellett törekednie s le kellett mondani a valószinűtlen helyzetek színrehozatalától, a mi azelőtt oly gyakori eset volt. Azonfölül a személyes regény állandóvá tette a lelki élet elemzését, melytől az előtt majdnem minden regényíró idegenkedett s a regény keretébe belevonta az

erkölcsi világrend nagy kérdéseit és a társadalmi eszmék megvitását is.

Most a személyes regény holt műfaj, de jöhet idő, mikor a lyraiság láza ismét kitör az embereken s akkor lehet, hogy a személyes regény is új életre ébred. S ha a jövőben néhanéha - bár elszigetelten fel fog lépni, mindíg azoknak műfaja lesz, a kik ha csak egyszer-kétszer is szükségét érzik annak, hogy bizalmas önvallomással forduljanak a közönséghez. S az önvallomások érdekességét bizonyára mindig csak fokozza az, hogy a regényszerűség fátyolával vannak eltakarva.

[ocr errors]

Merlant a személyes regények sorát Fromentin Dominiquejével zárja le, mely e műfajnak kétségkivül legobjectivebb s legmérsékeltebb alkotása, de épen annyira elszigetelt is.

m. b.

Le Capitole Romain, Antique et Modern. Par E. Rodocanachi. Paris; Hachette et Cie, 1904. Recent Excavations in the Roman Forum, 1898-1904. By M. Burton-Brown. London; Mur

ray, 1904.

Az újabb római ásatások az érdeklődők figyelmét szinte szokatlan mértékben terelték a Forumra s annak antik és középkori épületeire. Történetírók, archaelogusok, sőt amateurök is elkövették azt a hibát, hogy Rómának más nagy érdekű részeit egyoldalúan mellőzték, a Capitolium történetével meg épen keveset foglalkoztak, úgy hogy azt az utazók ma már csak muzeuma s a róla nyiló szép kilátás kedvéért látogatják, és nem gondolnak azokra a nagy történeti érdekekre, melyek századok óta hozzá fűződnek. Ezt azonban szinte természetesnek fogjuk találni, ha a Capitoliumon levő épületek jelen állapotát tekintetbe veszszük. Míg a Forum épületei megőrizték antik jellemöket, addig a Capitoliumon mély nyomokat hagyott hátra a renaissance-kori építészet s ez már maga is kizár minden a XVI-ik századnál korábbi kapcsolatot a történelemmel. Pedig a Capitolium történelmi s művészeti érdekben egyaránt versenyez a Forummal, nemcsak azért, mert a régi Rómának vallási és katonai központja volt, hanem mert igen sokat megőrizett törhetetlen méltóságából a középkor s a mai napok folyamán. Van tehát tér egy oly mű számára, mint a Rodocanachié, ki e föl

adatra való rátermettségét már előbb bebizonyította a régi Rómának és a középkori Itáliának erkölcseiről és politikai fejlődéséről, különösen pedig a Cola di Rienziről írt műveivel.

E műve több okból érdemel figyelmet. Három részre oszlik, melyek közül az első az ó-kor, a második a középkor s a harmadik az újkor Capitoliumával foglalkozik. Az első rész kiváló franczia építészek s különösen a Rómában élő Homo közreműködésével készült. Kétségkívül nagy szolgálatot fog tenni azoknak, a kik a római topographia iránt érdeklődnek. Rodocanachi bőven ismerteti az összes ásatások eredményeit, sőt egész sereg modern és nem modern tekintélyre hivatkozik, a kik a felszínre került emlékek megfejtésére vagy értékelésére befolyással voltak A mennyire művének terjedelme és szelleme engedi, szól az Arx s a Capitolium azonosítására vonatkozó régi vitáról is. Tudjuk azonban, hogy ennél még sokkal szenvedélyesebb vitákra szolgáltatott alkalmat a Jupiter Optimus Maximus óriás alapépítményeinek kiásása 1876-ban a Palazzo Caffarelli mellett, melyeknek alapján az archæologusoknak sikerült legalább megközelítően visszaállítaniok az egész épület tervrajzát és alakját. A Capitolium dombjának egyéb ó-kori emlékeit is igen szépen és melegen jellemzi a szerző, s néhány friss adatával érdekesen egészül ki az adatoknak az a hatalmas tömege, melyet Hülson Bilder aus der Geschichte des Kapitols czímű művében fölhalmozott. A Forummal ellentétben a Capitolium története nem szűnik meg a nyugat-római birodalom bukásával, hanem Róma municipalis életének központjává lesz.

-

az

Mindenesetre érdekes jelenség, hogy az a domb, melyen Rómának első czitadellája emelkedett s a mely először nyitott asylumot kétes multú és kétes erkölcsű menekülteknek, a középkor elején mint az administratio székhelye kezd új életet. Ezt talán az a szerep vonta maga után, melyet újjászületése előtt játszott. Ide jöttek ugyanis a rómaiak jó tanácsot kérni Junótól s Jupiter oltalma alatt itt őrizték legalább részben állami kincseket. S választhatott volna-e Róma városa alkalmasabb helyet a levéltár s a történetíró hivatal számára, mint a dombnak két kimagasló pontja közt levő területet? A Capitoliumon volt a Tabularium is, mely ma a római köztársaság kevés fönmaradt emléke közt a legértékesebbek egyike. A köztársaság idején ugyanis itt tartották üléseiket a helyi administratióval megbízott tisztviselők.

A történelmi érdekek szálai közt azonban az volt a legerősebb és legkevésbbé elszakítható, mely a római senatust a Capitoliumhoz fűzte. Rodocanachi pontról pontra mutatja ki — s természetesen fogyó arányban azokat a különböző phasisokat, melyeken át a senatus valamikor az egész világ ura számban és tekintélyben megfogyatkozva, a középkorban már csak egyetlen senatortól volt képviselve. Ennek hatásköre eleinte igen kétes volt. A szokás folytonossága és a mult idők lelke azonban a Capitoliumot s főként a Palazzo del Senatorét oly természetű tekintélylyel ruházta föl, mely mintegy emelte annak a politikai élet terén betöltött hivatását. Legendák keringtek nemcsak Itáliában, hanem még a messze Északon is azokról a műkincsekről, melyeket a Capitolium tartalmazott. A könyvnek igen eleven része az, hol a szerző e műemlékeket tárgyalja.

Ám a classikus épületeket Genserich vandáljai fosztották ki 455-ben, a régi márványokat pedig bőven használták föl új épít. kezési anyagul a keresztyén építészek. Így veszett el a Juno Moneta templomának még a helye is, bár maga a templom kétségkívül valahol az Aracœli temploma mellett emelkedett. Az Aracoeli hajójában levő néhány oszlop a Juno Moneta templomából került oda.

A XV-ik század elején a Capitoliumon lassanként valódi őserdő nőtt, kivéve a klastrom és a Palazzo környékét; de a Palazzo olyan siralmas állapotban volt, hogy Flavio Biondo szerint egy régi római polgár megcsömörlött volna tőle. Azokban a zavaros időkben, melyek a Nagy Szent Gergely pápa kora s a pápáknak a babyloni fogságból való visszatérése közé esnek, a Capitolium újra gyülekező és tanácskozó helye volt Róma lakóinak. A Palazzo szétmálló téglafalaival és négy egyenlőtlen tornyával egyrészt a senatorok tanácstermét foglalta magában, másrészt pedig kisebb termeiben a város előkelő idegen vendégeinek adott szállást. A megrögzött gonosztevők kivégzése végett ren. desen a Palazzo mögött szokták fölállítani az akasztófát; a Palazzo előtti tér pedig arról nevezetes, hogy itt kezdte meg dicsőséges pályáját s itt esett áldozatul a gyalázatnak Cola di Rienzi. Petrarcát is itt koronázták meg a költészet hervadhatatlan babéraival.

Még vonzóbbá válik azonban a könyv ott, hol a szerző a szabad római népnek a pápaság által való fokozatos fölszivásáról s egyes bőkezű pápáknak a Capitolium szépítésére vonatkozó

terveiről ad számot. Róma a XV-ik századon túl eső korokra nézve a legtöbb tervrajzzal dicsekedhetik Európa összes városai közt. Ezek alapján pontosan megállapíthatjuk a régi romoknak s az újabb épületeknek viszontagságait. Olyan kisebb könyvben, mint a Rodocanachié, bajos dolog eredeti rajzokat közölni. Ő tehát ügyesen kiválogatta a legjobbakat Martin Heemskerck és Hieronymus Kock rajzaiból, továbbá Lafrei és du Pérac metszeteiből s ezeket közölte könyvében. Ha nem mindig megbízhatók is e rajzok és metszetek, melyek főként a nyomdai sokszorosítás útján sokat veszítettek eredetiségökből, az emlékező tehetséget mindenesetre kellemesen támogatják s Rodochanachi művének értékét is emelik.

Kisebb térre szorult össze már a capitoliumi muzeum kialakulásának vázlata. A Rugitella del granótól és Melfi érsek márványaitól igen hosszú út vezet a százados gyarapodás bőségig; a műemlékek mint tudjuk különböző korokban épült termekben vannak elhelyezve, melyekhez különböző történeti emlékek kapcsolódnak.

-

Végül a szerző idézeteket közöl de Brossenak és néhány XVIII-ik századbeli névtelen francziának leveleiből. Ezek az idézetek nemcsak azért érdekesek, mert fogalmat nyújtanak a mu zeum akkori állapotáról és állományáról, hanem azért is, mert bemutatják a régi utazók utazásbeli kitartását és finom művészi érzékét a miben a mai globe-trotting touristákat jóval fölülmulták. A fejezet néhány érdekes adattal zárul a híres óráról, Lotóról, a külállamok képviselőinek fogadásáról: s mindez csak fokozza a Capitolium történetének százados báját.

[ocr errors]

Rodocanachinak tehát aránylag igen szűk téren igen nagy anyagot sikerült földolgoznia. Műve kétségkívül kimerítő történetét tartalmazza a Capitoliumnak s a vele kapcsolatos eseményeknek, sőt a Capitolium történetében mint valami gyújtópontban az egész Róma története összpontosul.

Legyen szabad egy-két fogyatkozást is megjelölnünk. A SS. Sergius és Bacchus templomának fekvése nem kétes, mint a hogy Rodocanachi a 17-ik lapon állítja. Apsisa a Vespasianus templomának még meglévő három oszlopa mellett állott, mint Heemskerck rajzaiból is látjuk. Szembeötlő továbbá a szerző közönye Róma multjának más nemzetiségű kutatói iránt, a kiknek nevét rendszerint hibásan közli: Asbit ír, e helyett: Ashbi és Christophore Hewestont, e helyett: Christopher Hewetson.

« ElőzőTovább »