Oldalképek
PDF
ePub

Lebediának voltaképeni fekvését szerzőnk szerint nem leszünk képesek megállapítani mindaddig míg az ottani Xeduás folyót, ὁ καὶ ἐπονομαζόμενος-t nem leszünk képesek teljes biztonsággal azonosítani. A Činhul-lal való azonosítás, mely a Molotnia két forrás-ágának (Quellflüsse) egyike, Lem igen találó, és magában véve a Jeja is épen oly joggal volna figyelembe vehető.

A szerző elmond sok szép dolgot, de találgatásaiban ő is eltéved, mint eltévedt előtte már sok más író, «phantasiereiche Leute mint írja die der Versuchung natürlich nicht widerstehen können..

[ocr errors]

Még csak egy kiállítási hibát akarok megemlíteni, mely fölötte megnehezíti a munka forgatását, tudniillik azt, hogy minden lap homlokán nem az illető fejezetnek, hanem az egész munkának a czíme van adva. Minthogy ez utóbbi minden ívnek első lapján is előfordúl, a szokott helyen alúl, csakis a könyvnyomtató a megmondhatója annak, hogy e berendezésnek mi lehet a czélja.

K. L.

Le roman personnel de Rousseau à Fromentin. Par Joachim Merlant, Paris, Hachette et Cie, 1905.

[ocr errors]

E mű a személyes regény történetét tárgyalja. A személyes regényről Brunetière azt tanítja, hogy az tulajdonképen lyrai költemény, mert az író leplezve vagy leplezetlenül, de a mikor csak teheti, mindig önmagát állítja előtérbe. Összevegyül a regény főszemélyével s akár személyes élményeit mondja el, akár pedig mint Eötvös a Karthausiban saját erkölcsi fejlődésének igazolására valamely költött cselekvénynyel lép fel, mindig ő: az író van színpadon. Beszél magáról, a mennyit csak tud, vallomásokat tesz, a mennyi csak jól esik neki, s a regény többi személyeinek nincs egyéb feladatuk, mint hogy őt magyarázzák. A világot a maga hangulatán keresztül nézi s érzelmeinek itélőszéke előtt itéli meg. S így a személyes regény voltaképen még több, mint lyrai, mert legtöbbször a regényformának czukros vizébe rejtett napló vagy önéletrajz, melyet azonban a regényíró nem az olvasónak, hanem önmagának szánt orvosságul. Vele könnyít magán.

A személyes regény jogosságát tehát ugyanazzal a mértékkel kell mérnünk, mint minden személyes természetű műnek: önélet

[ocr errors]

rajznak, naplónak, útleirásnak, levélgyűjteménynek jogosságát. Önéletrajzot, naplót, útirajzot vagy levelet mindenkinek joga van írni ilyen kedvtelést a könnyen író francziák könynyen megengedhettek magoknak de irodalmi művekké ezek csak akkor lesznek, ha szerzőik személyéhez egyéb érdekek is fűződnek, mint saját bajaik vagy sikereik, szenvedéseik vagy örömeik.

A szerelem köz-sorsa mindnyájunknak, de a szerelemnek, ha lyrai költeményekben nyilatkozik, egyéni árnyalatokkal kell bírnia.

Annál nagyobb érdeklődéssel olvassuk azonban egy SaintSimon, Rousseau vagy Chateaubriand vallomásait, a kiknek lelki élete szétfeszítette a szürke általánosság kereteit, noha ők sem tudtak menekülni a személyes természetű irodalmi műveknek attól a hibájától, mely ezeknek elmaradhatatlan járulékuk volt mindig és lesz is mindaddig, míg ilyen műveket írni fognak: az őszinteség hiányától. Saint-Simon mindenkit megcsipdesett, hogy ekként minden gyanu ellen vértezve legyen s Rousseau sem olyannak rajzolta magát, a milyen valóban volt, hanem a milyennek szerette volna, hogy az utókor lássa őt, illetőleg a milyennek képzelte magát, vagy udvariasabban szólva a milyen lenni szeretett volna. Chateaubriand meg épen a legnagyobb szépítő művésze korának s az önéletrajzi irodalomnak. Ezért Sainte-Beuve finom malitiája azzal vádolja őt, hogy csak arra tudott emlékezni, a mi neki hosszú élete alatt kellemes volt. Kellemetlen emlékeit képtelen volt visszaidézni emlékezetébe, már nem is megszokásból, hanem mert ez neki aggkorában természetévé vált.

Ha tehát már az önéletrajz sem őszinte, annál kevésbbé lehet őszinte a személyes regény, melynek regény voltánál fogva joga is van ahhoz, hogy ne legyen őszinte. S valóban, mi ezt sokkal könynyebben megbocsátjuk a regénynek, mint az őszinteség túlmagas fokát. Hisz épen az őszinteség túltengése a legnagyobb hiba csaknem minden személyes regényben.

Merlant könyvének többféle fogyatkozása van. A tárgyalt regényekben állandóan philosophiai mélységeket keres még ott is, a hol csak bőbeszédűséggel és ömlengéssel van dolga, s az irodalmi vonatkozásokat szándékosan mellőzi.

A személyes regény első nyomait a XVII-ik században keresi, pedig az a XIX-ik század első két tizedének műfaja volt.

Igaz ugyan, hogy a XVII-ik század derekán s a XVIII-ik század első felében be-benyomul egy-két személyes vonás a regénybe, de ez általában megmaradt az élet tükrének, más emberek értelmi és érzelmi élete rajzának s csak az a regényíró tudott tökéletes alkotást nyujtani, a ki tökéletesen függetleníteni tudta magát művétől.

Az író, ha megjelen is a Gil Blasban, Manon Lescautban, Vie de Marianneban s a Paysan parvenuban, csak egy-egy pillanatig marad felszinen s aztán újra eltűnik a főcselekvény mögött.

Személytelen jellemét a regény Rousseauval veszíti el. De a Nouvelle Héloïse még nem önéletrajz, mint Merlant gondolja. Röpirat az egyén s az érzelmi élet jogai mellett, de Rousseaunak csak az eszméi vannak benne s nem egyuttal élményei is. A Nouvelle Héloïse nem személyes, hanem egyéni. Az egyéniség, mely annyi ideig háttérben volt, kitört a lelkekből s formát keresett magának. S találhatott volna e alkalmasabb formát, mint a regényt, melyről századok óta mindenütt az a fölfogás uralkodott, hogy minden belefér?

Az első regényalakú confessio Chateaubriand Renėje volt. Ez már személyes mű. Chateaubriand maga is azt akarta, hogy Renében őt lássák. Egy Staëlnéhoz intézett leveléből kitűnik, hogy szülőföldjét, a Bretagnet amerikai útjából való visszatérése után 1801-ben látogatta meg először azóta, mióta onnan elszakadt.

[ocr errors]

« Utaztam írja messidor 5-én meglátogattam az atyai házat (le toit paternel); a forradalom átviharzott rajta s ez önnek mindent megmagyaráz. Még atyám hamvait is kidobálták sirjából..

Ebben az évben irta a Renét s ezért oly élénk, közvetlen és elragadó benne az a részlet, mely a Bretagneról szól. René azonban fordítva cselekszik, mint Chateaubriand: ő előbb látogatja meg szülőföldjét s csak azután megy bánatával Amerika földjére. Önéletrajzában, a Sirontúli emlékiratokban tehát Chateaubriand úgy igazítja helyre e kis ellenmondást, hogy a toit paternel látogatását 1801-ről ő is amerikai útja elé teszi.

Kár, hogy ilyen és ehhez hasonló irodalmi adatokat nem használt föl a szerző s csak a regényhősök világnézetének ismertetésére törekszik. E részt azonban túlságosan engedékeny s erkölcsi szempontjai egyáltalában nincsenek.

A különczködés mindenféle formában hiba s a kipróbált erkölcsi igazságoktól való eltérés veszélylyel jár. Merlantnak ki kellett volna mutatni, hogy a személyes regények hősei bár miféle czimen is, de majdnem mindig lelki betegek. Rendesen a gögnek s az önmagokban való fölfuvalkodottságnak áldozatai. Staëlné Delphineje minden különvéleménynyel szembe száll; túlságosan bízik önmagában, a maga erkölcsi értékében s itélete biztosságában és fölszabadítja magát mindazon szabályok alól, melyeket évszázadok munkájával állapított meg az emberiség közlelkiismerete. Corinne habozás nélkül fölveszi a femme supérieure czímét s azt hiszi, hogy e tulajdonságával messze kimagaslik embertársai és társnői közül. Sand-Lélia mindennél inkább bámulja saját tehetségét; Obermann (Sénancourtól) meg épen a Nietzsche surhommeja még jóval Nietzsche előtt. Nietzsche összes tanai megvannak a személyes regényekben s ő azokat a görög élet helyett e forrásokból is meríthette volna. René pedig, bár egyszer elkeseredésében tehetetlen gyermeknek nevezi magát, Chactastól utóbb kikényszeríti a nagy lélek jelzőt, s Adolphe, ha emlegeti is gyengeségét, ezt mindig azzal a kikötéssel teszi, hogy gyengeségei oly természetűek, a milyenekkel csak kevés ember dicsekedhetik.

A gőg tehát az a betegség, mely ez önmagokkal eltelt emberek lelki életén rágódik.

Ám e betegség néha egyéb alakot is ölt.

Werther például - öngyilkosságot követ el és pedig nem épen azért, mert nem birhatja szerelme tárgyát, hanem mert ő is oly túlérzékeny, mint René és a többi regényhősök.

Az ember ugyanis vagy beleún a szerelembe, vagy kétségbe esik annak a nőnek elvesztése miatt, a kit szeretett, de pusztán szerelemből nem igen leszünk öngyilkosok. Azok a szerelmesek, a kik megölik magokat, már születésök óta szivökben hordták és táplálták azt az életcsömört, melynek öngyilkosság alakjában való nyilatkozására a szerelmi csalódás csak közelebbi alkalmul szolgált.

Obermann egy olyan ember önvallomása, a ki nemcsak lelkileg, hanem testileg is beteg. E testi betegség a maga természetes rendje szerint habozásban, bizonytalanságban nyilatkozik; Obermann képtelen arra, hogy valamely biztos irányú gondolatot termeljen és érvényesítse egyéniségét, mely szüntelen szétmállik vagy kisiklik akaratának ellenőrzése alól.

Obermann határozatlanságával egy egész nemzedék kegyébe

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

30

jutott. E nemzedék vezére és szóvivője egy ifjú orvosnövendék : Sainte-Beuve volt.

Később ő lett a lyraiságnak legnagyobb ellensége, de lelkének egy-két húrja titokban még visszarezgett ifjúkorába, s ez közvetve mutatkozott is abban az ellenszenvben, melyben a nyiltan is bevallott impersonnalité előharczosa: Flaubert iránt viseltetett.

A személyes regény mellett folytatott küzdelem azonban nem kizáróan a regény lyraisága, hanem általában az irodalom és művészet lyraisága mellett is folyt. S valóban, mihelyt a franczia lyra megalakul, e küzdelem czélját veszti és 1820-túl kezdve egyre kisebb hullámokat vet. A személyes regény, úgy látszik, takarodót fú, mert a lyrai költészettel és a hatalmas erővel bontakozó történeti regénynyel szemben már nem tudja megállni a helyét.

Ha meg akarunk győződni arról, hogy a személyes regény mennyivel inkább lyrai, mint romantikus, sőt mennyivel inkább lyrai költemény - bár hosszú és néha unalmas prózában írva — mint regény csak azt kell néznünk, milyenné válik egy és ugyanazon tárgy a lyrai költészet s a személyes regény eszközeivel földolgozva. Lamartine Lacja és Crucifixe mellett ott a Raphaël, ámde ki adná oda a Lacot vagy Crucifixet a Raphaëlért? Vagy ki cserélné föl Musset Ejtszakáit a Confession d'un enfant du sièclelel?

Az 1830-iki forradalom után abban az általános lázban, mely mindenkit hatalmába ejtett, a lyra újra elhagyja azt a területet, a melyre már egyszer visszavonult és nemcsak a regénybe, hanem a drámába is behatol. A személyes regény, melyet most részint bizalmas regénynek, részint byroni regénynek hívnak, néhány évig újra népszerűségnek örvend.

Mindazonáltal fejlődésének ez utolsó lépcsőjén már nem bízik annyira a maga erejében, mint valaha, s nem szorítkozik csupán a szerző személyes közléseire, hanem a bizalmasság ürügye alatt olyan elemeket is fölhasznál, melyeknek érdeke sokszor igen távol esik a szerző személyétől. Sainte-Beuve a Voluptében a maga megfigyeléséből már messze terjedő társadalmi következményeket von le. A Confession d'un enfant du siècle szerzője pedig már nem merte művének tárgyát olyannak föltüntetni, mint a melynek értéke és jelentősége csak a maga életére terjed ki, hanem azt oly befolyások eredménye gyanánt mutatja be, me

« ElőzőTovább »