helyekből s nagyításokból. Hogy a török vész megakasztotta a magyar állam fejlődését, elég régen tudjuk. De mi történt volna a török vész nélkül? Azt ilyen könnyen nem szabad eldöntenünk. Mert hiszen a török vész épen arra a korra esik, a mikor a középkori államokból modern államok fejlődnek. A mohácsi vész nemcsak azt jelenti, hogy a török erősebb volt, mint a magyar, hanem azt is, hogy a magyar állam nem bírt eléggé korán kibontakozni a középkorból. Szolimán azt az államot győzte le, melynek pénzügyei rendezetlenek voltak s mely az ő tüzérségével s gyalogságával szemben a régi nemesi fölkelésre támaszkodott. Az ily elmaradottság megboszúlta volna magát Szolimán nélkül is. Azután mivel bizonyítható az, hogy a magyar nemzetnek nagy faji «expansitása volt? A középkorban egyes hatalmas egyéniségek kiterjesztették a magyar állam határait, de a magyar faj még a szoroson vett magyar határon belül sem hódított a kellő mértékben. Ha Boszniában, Szerbiában, Bulgáriában, Ausztriában stb. vége volt a magyar uralomnak, vége volt ott a magyar életnek is. Mély nyomokat legalább nem hagyott azokon a vidékeken. És a történetíró vigyázzon a föltételes mondatokkal való következtetésekre. Vajon a magyar faj centrifugalis természetével megmaradhatott-e volna keleti nagyhatalomnak a mind erősebben központosított államok szomszédságában, még ha a török nem tör is be Európába?

Szintén ily délibábos világtörténeti merészséget követ el a szerző, midőn azt állítja, hogy a cinquecento csak Magyarország vérének árán jöhetett létre. Velencze ugyanis nem merte a törököt Róma ellen segíteni s így a török csak Magyarországon keresztül juthatott czéljához - Itália és Németország elfoglalásához. Tehát a cinquecentot ily módon Magyarországnak köszöni a világ. A török megpróbálkozott az olasz hódítással is a XV. században, az igaz, de hogy a cinquecento hazájában meggyökerezzék, annak két akadálya volt. Az egyik az, hogy a vállalat nehezebb volt, mint a minőnek látszott s a másik az, hogy a XV. és XVI. század fordulóján Ázsiában és Afrikában is sok dolga akadt a török hatalomnak a Szolimán pedig egyenesen Magyarország felé tört, Olaszország felé nem igen irányúlt törekvése. A mohácsi vésztől Buda elfoglalásáig elég ideje lett volna Szolimánnak a cinquecentót megakadályozni, mert ekkor mit sem kellett tartania Magyarországtól.

Sokat köszönhet Európa a magyar vitézségnek s a magyar

ellenállásnak a török vész idején, de erőszakoljuk a történeti kapcsolatot, ha a cinquecento megmentését is Magyarországnak tulajdonítjuk, nem is tekintve azt, hogy a török fegyverek aligha bírták volna elfojtani az olasz népnek akkor már hatalmasan fejlődő művészetét és irodalmát.

A történetkutató szigorú módszere s óvatos következtetései nem tetszenek a szerzőnek. Sokkal kényelmesebb dolognak tartja a nagy szavak vesszőparipáján való lovaglást. A mohácsi vészről azt mondja, hogy a magyar tölgyet, mielőtt elérte volna nagygyá növésének határát, s mielőtt teljes pompájában fejthette volna ki koronáját, a korai zivatar derékban ketté törte.» Eddig úgy tudtuk, hogy szegény Magyarország Mátyás halála után nem annyira fejlődő tölgyhöz, hanem odvasodó fához hasonlított. Nem, úgymond szerzőnk, «teljes politikai, társadalmi és katonai züllés volt ez, de még sem népdecadentia!»

Már most azt kérdjük, képzelhető-e társadalmi, politikai és katonai züllés népdecadentia nélkül? De a mi szerzőnk min. dent bebizonyít. Szerinte Massaro velenczei titkár jelentése legfényesebb bizonyíték arra, hogy a magyar nemzet a mohácsi vész előtt nem mutatta a decadentia, hanem csakis a politikai anarchia képét, Magyarország a velenczei titkár szerint népes, gazdag és hatalmas ország volt a mohácsi vész előtt s a magyar nemzet képes lett volna minden ellenségén diadalmaskodni, ha összetart és a közjó iránt érdeklődik.» Hiszen ép abban van a baj, hogy nem bírt összetartani, nem bírt a közjó iránt érdeklődni. Különben itt szerzőnk igen furcsán használja föl Massarót. Massaro rettentő képet fest a magyar nemzetről. Csak egy pár sort idézünk jellemrajzából: «A magyarok egyáltalán a világ legrosszabb nemzetsége, nem szeretnek s becsülnek egy népet sem, egymást sem szeretik, mindenki a maga hasznát nézi, s kifosztja a közjövedelmet, hihetetlenül nagy a gyűlölködés és a versenygés köztök... Hogy mindent összefoglaljak, a magyarok a világ söpredéke; és ha Isten nem nézné a király jóságát és ártatlanságát, bosszúálló keze már szétzúzta volna a magyarokat. Már most akár mit gondolunk az elfogúlt, de nem értelmetlen Massaro e jellemrajzáról, hivatkozhatunk-e reá annak bizonyításáúl, hogy a magyar a mohácsi vész előtt nem mutatta a decadentia képét? S ha meggondoljuk, hogy Massaro 1523-ban írva ép a nemzet romlottsága miatt gondolt egy nemsokára következő catastrophára, azt hisszük, hogy máskép kellene fölhasználnunk jelentését. Mert a hazafiság

D

-

nem követeli tőlünk, hogy eltakarjuk az igazságot. Pedig a szerző a történeti tények komoly vizsgálata helyett folyton arra törekszik, hogy minél szebb dolgokat mondjon a múltról. Noha úgy sejtjük, hogy ismeri az igazságot, de mintha félne kimondani azt. «Mohácsra nem azért jutottunk úgymond mert nem szerettük a hazát, hanem azért, mert ki voltunk fáradva s nem volt fegyelmünk. Úgy van, nem volt fegyelmünk. Már pedig az igazi hazaszeretet magába foglalja a fegyelem fogalmát; csak az szereti a hazát, a ki alá tudja rendelni e szeretetnek gőgjét, önző kapzsiságát s irigységét. Kifáradva pedig nem voltunk. A mohácsi mezőn a magyar nemesség bámulatos volt személyes vitézség s harczi kedv dolgában, sőt épen az volt a baj, hogy nagyon is türelmetlen volt. Ha lett volna annyi fegyelem az országban, mint a mennyi harczi kedv a csatamezőn, többen lettek volna Mohácsnál a magyarok s hamarább és jobb helyen szállhattak volna szemben a törökkel. Nagyon sokat kellene írnunk, ha a szerző minden történeti okoskodásának hibáját ki akarnók mutatni, eléggé jellemzik a már idézettek a szerző módszerét és írói czélját. Főthemája történeti elmélkedéseinek az, hogy Mátyás Magyarországhoz akarta kapcsolni az osztrák tartományokat. Szerinte Mátyás e politikájában ősi ok és ható törvény nyilatkozik. És ez a ható ok nem szűnik meg működni. Fejlődésünk törvénye kivánja, hogy Mátyás birodalmát fölújítsuk, vagyis hogy Ausztria ha nem is a miénk lesz, legalább érezze fönhatóságunkat.

Mátyás politikáját új tényekkel, vagy új fölfogással nem világítja meg a szerző. Ha csak azt nem vesszük egészen újnak, hogy Mátyásnak meg kellett volna elégednie az osztrák tartományokkal s nem kellett volna a német császárságot kívánnia. De hiszen Mátyás különösen azért akart úrrá lenni Ausztriában, hogy könnyebben elérhesse a császári méltóságot.

Császári méltóság nélkül nem hitte állandónak s utódjára átszállíthatónak a nyugoti hódítást.

Nem választhatjuk szét czéljait, a cseh és osztrák föld birtoka Mátyás vágyaiban összeforrott a császári méltóság birtokával. Bírálhatjuk e vágyakat együttvéve, de ha egy részöket dicsőítjük, más részöket hibáztatjuk, a helyes történeti módszer ellen vétünk. Vagy hihetjük-e azt, hogy a német birodalom fejedelmei megnyugodnak a magyarok ausztriai uralmában, ha Mátyás nem törekedett volna a császári méltóságra? Azt meg épen nem mondhatjuk,

hogy Mátyás nyugoti hódításában fejlődésünknek törvényét kell látnunk. Különös törvény az, mely egy ezredéves történetben alig egy évtizeden át érvényesült. Inkább azt kellene mondanunk, hogy a középkori és az újkori magyar történet tanusága szerint a tulajdonképeni Magyarország egymagában meg nem állhat. Reászorúl hódításra, vagy ha erre nem képes szövetségesre.

A középkorban nemcsak Ausztriában kereste e szövetségest. Ha nagyon erős volt a magyar, ő volt a szövetség ura. De ez nem mindig volt így, több századon át leigázott fél volt a szövetségben. Azonban az Isten különös kegyelméból támadt Magyarországnak egy államférfia a XIX. században, a ki oly kiegyezést kötött Ausztriával, mely fölújította Mátyás ideálját. A magyar faj 1867-ben a Habsburgok monarchiájában hegemoniát szerzett. Befolyása a külügyi politikára döntő volt; az egységes hadsereg, melynek költségét még csak felében sem fizette, az ő érdekeit szolgálta a határon belül s kívűl is. Tág tere nyílt a számbeli s culturai gyarapodásra, még tágabb s még kedvezőbb, mint Mátyás idejében. Azt vártuk volna, hogy a szerző Mátyás korának e fölújítását dicsőítni fogja szokott lelkesedésével. De nem így végződik könyve. Nem tagadja ugyan meg Deákot, hanem mégis váratlan következtetésekre jut kacskaringós utakon!

Vizsgálja a magyar nép lelkét s állapotát s azután különböző javaslatok alapján nagy jövőjéről elmélkedik. Körülbelül oly ábrándosan elmélkedik a magyar nép lelkéről s állapotáról, mint a hogy történetéről elmélkedett. Csak egy két példát. «A ma élő európai nemzetek közül csak a magyarról bizonyítható be, hogy soha egy pillanatig sem nyugodott bele, akár az idegen hódításba, akár saját királyának erőszakos rendszerébe. Szabad-e így beszélnünk? Szabad-e ennyire nagyítanunk a magyar szabadságszeretetét s ennyire kicsinyítenünk a többi nemzetét ? Bizony Mátyás király alatt megnyugodott a magyar nemzet nagy része a király erőszakos rendszerében. Sőt néha a király méltatlanságát is alázatos hízelgéssel fogadták magyar hívei. A franczia s az angol szabadságszeretet eléggé ismeretes a világtörténetben. A németekről sem mondhatjuk, hogy a népek szabadságáért soha vért nem ontottak». Nem hallotta volna a szerző Arminius nevét, az I. Napoleon ellen kitört mozgalmat s az 1848-iki év történetét?

Hasonlóan ábrándos néppsychologia az, mikor azt mondja a szerző, hogy Ausztria nem áll fölöttünk «culturailag». Az

osztrák németség bizony fölöttünk áll. Tudományos és művészeti élete sokkal jelentékenyebb, hirlapjai, iskolái s közigazgatása sokkal jobbak, mint a mieink. Azt mondja a szerzőnk, hogy a hajdan sárba fúló magyar alföldi városok «egynémelyikéből a cultura és gazdagság fényes központja keletkezett.» Bár úgy volna! De hasonlítsa csak össze a szerző Szabadkát s Vásárhelyt a nem oly nagy Innsbruckkal, vagy Salzburggal s kénytelen lesz elismerni, hogy messze elmaradtak a magyar cultura és gazdagság fényes központjai az osztrák városok mögött. Ily chauvin phrasisokkal nem rakhatjuk le a szebb jövő alapját, mert minden igazi haladásnak szükségképi kelléke az önismeret egyéneknél épen úgy, mint nemzeteknél.

Már pedig Beksics sokat foglalkozik a magyar jövőjével s ez igen sympathikus vonása munkásságának. Elismerésre méltó szorgalommal vizsgálja azt a kérdést, hogy mikép lehetne gyarapítani a magyar számbeli erejét. Figyelemre méltó, a mit a birtok elaprózásáról, az erdők ápolásáról, a kerti gazdaságról s az iparfejlesztésről mond. Elhiszszük, hogy ha minden ajánlata s reménye megvalósúlna, a 20 millió magyarság nem volna ábránd. De két kérdést nem vizsgál eléggé. Az egyik az, hogy vajon az intensivebb gazdagodás és számbeli gyarapodás elérhetők-e egyedül a kormány, vagy egyes vállalatok intézkedései útján? Nem kell-e tekintetbe vennünk a magyar faj sajátságait is? Nem kell-e gondolkodnunk azon, hogy miért nem használta föl a magyar nép ezt az áldott földet, «Isten maga telkét», jobban, mint a hogy fölhasználta? S ha itt megtaláltuk a hibát, nem kellene e azt vizsgálnunk, hogy a magyar nép munkakedve, élelmessége, takarékossága s családi crényei miképen volnának fejleszthetők?

A másik kérdés, a mit a szerző nem eléggé vizsgált, az, hogy vajon az a politikai áramlat, mely magával ragadta a magyar népet, biztosíthatja e jövőjét? Erről a súlyos kérdésről aránylag röviden és elég különösen szól szerzőnk. Ezeket mondja : «A decentralistikus iránynak... két módja van az érvényesűlésre. Az egyik a Deák-féle personál unió, a Deák-féle paritás a nem· zeti jelleg érvényrejutattása által a közösügyekben. Ennek a personál uniónak alapján állanak közjogi munkáim, a melyekben bizonyítom a nemzet souverain jogait. És bizonyítom, hogy e jogokat a közös ügyek nem rombolták le. A másik a tiszta personál unió... A tények a Deák-féle personál uniót helyezik