Oldalképek
PDF

jártak-keltek a messziről érkezett fiatal emberek és reszketve tünődtek sorsukon. Sok volt a versenyző, de csak kevés az üres hely. Mind sandán és bizalmatlanul néztek egymásra s nem igen ismerkedtek egymással. De Andrej több társával megismerkedett, a kik megkérdezték tőle: «Honnan jön? A reálból vagy a gymnasiumból?» A reálisták azt hitték, hogy előjoguk van az intézetbe való belépésnél. A gymnasisták számára ott az egyetem, a melytől ők meg vannak fosztva. S határozottan rossz szemmel néztek az olyanokra, akik gymnasisták voltak. «Mit is keresnek ezek az intézetben? – tünődtek magokban! – csak elveszik az utat mások elől. Öt facultas áll rendelkezésökre, mi szükségök van tehát a technologiai intézetre. » Így okoskodtak a reálisták; a gymnasisták meg úgy gondolkodtak, hogy ők nem okai annak, hogy szüleik gymnasiumba járatták őket, noha a positiv és alkalmazott tudományokhoz van kedvök. Némelyek gondokba voltak merülve, mások valósággal le voltak sújtva. Egyikök titkon bevallotta, hogy egyszerre három intézetben is készül vizsgálatot tenni. «Valamelyikbe csak bejutok. » Voltak olyanok is, akik az egyetemen már végigjárták a mathematikai szakot. Ezek egyszerűen magokkal hozták oklevelöket, s ennek révén fölvették őket. Tőlök nem kivántak vizsgálatot. Andrej is irígység tárgyává lett. Persze neki is kellett vizsgálatot tennie, de azzal a két évvel, a mit az egyetemen töltött, előnyben van, itt pedig mindaz, a kinek csak valami kis előnye is volt, közös ellenség számba ment. Andrej fölismerte ezt a hangulatot, s kellemetlen volt ott ődöngnie leendő társai közt. Még megtudják, hogy egy gyárnak ösztöndíjasa, s ekkor esküdt ellenségeivé lesznek. Csaknem valamennyien szegények voltak, valamennyien számítottak ösztöndíjra, s íme egy olyan kapta meg, a ki még vizsgálatot sem tett. Miért is van az, hogy az emberek soha sem örülnek más ember sikerének, csak irigykednek rá és boszankodnak. Egyáltalában az élet mind jobban és jobban meggyőzte őt arról, hogy az emberben sokkal több a gonosz, mint a jó érzés. Nemsokára megélénkültek a folyosók. Egyes termekben megjelentek a tanárok. A jelöltek is bementek és alávetették magokat a vizsgálatnak. Sokan sápadt arczczal, lesújtott kifejezéssel és kétségbeesett szemekkel jöttek ki. Ezek olyanok voltak, a kik nem kaptak megfelelő osztályzatot. A vizsgálatot csak a legkitünőbb osztályzatokkal lehetett letenni. Andrej nyugodt volt. Az ő tudásához csakugyan semmi kétség sem fért. Nagy önbizalommal ment neki, és ez az önbizalom kifejezésre jutott feleleteiben is, a melyek tisztaságukkal és pontosságukkal eltértek a többiekétől. Három óra felé járt az idő, mikor az intézetből kilépett, a tanárok könyveiben a legkitünőbb osztályzatokat hagyván maga után. Egyenesen a gyárba ment. Tudta, hogy az igazgató ilyenkor az irodában van, s esetleg nagyon el lehet foglalva, de sebaj. Most van rá ürügye, hogy bemenjen hozzá. Íme, ott van a gyárban. Furcsa benyomást tettek rá most ezek az óriás műhelyek, a mint mellettök elhaladt. Még nem is olyan régen némi borzadálylyal nézett föl reájok, mint valamire, a mi reá nézve teljesen megközelíthetetlen, és zavartan hallgatta a gépek zúgását, a pőrölyök zuhogását. Azután lassanként hozzászokott mindehhez és kezdte magát otthonosan érezni benne, most pedig már valósággal otthon volt ebben a környezetben. Most mindezek az épületek, és mindaz, ami a gyárudvarban van, rendelkezésére fog állani. Mindenfelé úgy fog járni, mintha a magáéban járna, s mindenen ki fogja probálni új ismereteit. És azután, azután ... De itt megállott a képzelete. Az, a mi azután következik, olyan nagyszabásúnak igérkezett, hogy szinte elállott a lélekzete tőle. Csak azt érezte, hogy azután véglegesen meghódítja ezt a gyárat, és gazdává lesz ott, a hova csak nem régen mint idegen tette be a lábát. Bement az irodába és megkérdezte, ott van-e az igazgató. Azt mondták, hogy igen és így Andrej minden bejelentés nélkül bement hozzá. Kopogott az ajtón, s nyomban fölhangzott a megszokott igazgatói fölkiáltás: «tessék besétálni. » – Áá, Szareptov! Mi az, hogy hétfőn nem keresett föl engem? – kiáltott föl Antonovics Christián. Nem akartam ok nélkül az idejét rabolni, – felelt Andrej. – Most is csak azért jöttem, hogy bejelentsem, hogy az imént tettem le a fölvételi vizsgálatot. Mindenből a legjobb osztályzatot kaptam.

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905. 28

– Erről meg voltam győződve. Tehát, most – diák? – Igen, az vagyok. – Akkor még föl kell vennie a pénztárnál a ruhára valót. Azt hiszem száz rúbel jár ki. – Még ez is? – kérdezte Andrej őszinte csodálkozással. – Igen. Tudja, ez már így szokott lenni, – mondotta az igazgató mosolyogva – ha jól megy valakinek a dolga, mindenben jól megy. Tehát menjen el a pénztárhoz, ott már tudják az ön ösztöndíjassá történt kineveztetését. De ne hígye ám, hogy ez talán valami rettenetes nagy vagyon. Tetőtől talpig föl kell öltözködnie s még téli kabátot is kell vásárolnia. Még jó, ha elég lesz. Most azután kérem, jőjön el hozzánk a gyárba, melynek minden titka föltárul előtte. És ne feledkezzék meg az ön szigorú igazgatójáról sem. Ebéd idején ... Mindig nagyon fogok örvendeni. Tudja-e, Szareptov, mit bámulok én önben? – folytatta az igazgató. – Azt, hogy önben orosz létére is megvan az, a mi szerintem az oroszokból hiányzik. Én már huszonöt esztendeje vagyok itt és szeretem ezt az országot. Sok megfigyelést tettem és sokat gondolkoztam. Az oroszok nagyon tehetségesek. Sőt azt mondhatnám, hogy túlságosan. A tehetség szanaszét hever nálunk az útszélen, mint valami haszontalan és kidobott holmi. Csak egy hiányzik belőlök, az önbizalom, s ennek következéseképen a czéltudatos törekvésben való kitartás. Innen van az, hogy oly könnyen helyet engednek maguk közt a más nemzetbelieknek. Itt van mindjárt egy példa: hogy van az, hogy én, a ki nem vagyok orosz, hanem norvég . . . – Ön norvég, Antonovics Christián? – vágott közbe Andrej. – Igen, norvég vagyok. Tehát én, a ki nem vagyok orosz, hanem norvég, én állok ennek a gyárnak élén, akkor, a mikor annyi a tehetséges és nagytudományú orosz mérnök is. Az igazat bevallva, egyedül azért, mert én rendületlenül törekedtem erre. Közülök is sokan törekedtek, de látva, hogy a küzdelem nehéz, félreálltak s beérték kevesebbel is, én pedig nem értem be. Kitüztem magamnak ezt a czélt és egyenesen megindultam feléje, pedig nehéz volt az utam, Szareptov, nagyon nehéz, ezerszer is elbuktam, zuzodásokat szenvedtem, de megint csak fölkeltem, és olykor súlyos sebekkel borítva, mentem előre. Sebaj, hajthatatlanul és kitartóan mentem előre... És íme, elértem. És önben is megvan a bizalom önmaga iránt, és az a kitartás a haladásban, és ez az, a min én csodálkozom. – Én nem vagyok tiszta orosz, Antonovics Christian, – mondotta Andrej. – Hogy-hogy? – kérdezte az igazgató csodálkozva. – Nem, svéd vér is van bennem. Már beszéltem önnek származásomról, mely a legnagyobb mértékben demokratikus: anyám svéd szakácsnő volt, apám pedig orosz szakács. – Lám, tehát innen van. No ez csak azt mutatja, hogy ez jó vegyülék, szerencsés összetétel. Így hát mi mind a ketten skandinávok vagyunk. Igazán csodálatos véletlen. Az igazgató egyszerre földerült. Már huszonöt éve nem volt hazájában, és bizonyára minden tekintetben, úgy a nézeteiben, mint az erkölcsi fölfogásában régen orosz ember lett belőle. De azért mégis megszólalt benne a vér, s abban a véletlen támogatásban, a melyben egy olyan fiatalembert részesített, a ki legalább részben honfitársának bizonyult, a sors ujjmutatását látta. – De úgy-e bár, ön itt született? – kérdezte. – Igen, Pétervárott születtem. – Tehát nem is látta a mi csodás félszigetünket. De én emlékszem, jól emlékszem hatalmas szirtjeire, csodálatosan kanyargó partjaira, üde zöldjére ... Hiszen én ott nőttem föl és ott nevelkedtem ... De mindkettőnket, Szareptov, Oroszország táplált és nevelt, s azért neki kell szolgálatokat tennünk. A mint látja, én minden erőmből azon vagyok, legyen hát ön is rajtát. Valamiképen csak le kell rónunk hálánkat iránta. Ezt azért mondom, mert ön most a helyes és az egyenes úton van, de azért, kedves Szareptov, kivánjuk ennek a csodálatos tehetségekben gazdag, gyönyörü országnak, kivánjuk neki, hogy fiai tegyenek szert kitartásra, a magok erejében való bizalomra, s a czéltudatos törekvésre, mert ezé a titokzatos országé, – s ezt, Szareptov, a legmélyebb meggyőződéssel mondom, – ezé a titokzatos országé a jövő. Az igazgató egészen elérzékenyült, megfogta Andrej kezét és erősen megszorította. Andrej maga sem sejtette, hogy ennyi hév és ennyi érzés lakozik benne.

Mikor búcsúzott Antonovics Christiántól, ez visszatartotta. – Jőjön el hozzám egyszer egy ünnepnapon, Szareptov. A napokban hazajön a családom, s okvetetlenül meg akarom önt vele ismertetni. Az akarom, hogy a házamnak állandó vendége legyen. Andrej megköszönte és elment. Bement a pénztárhoz, fölvette a ruhapénzt, azután a lakása mellett elmenve besietett a városba. Már ismert egy olyan üzletet, a hol diákruhákat árulnak, s így egyenesen oda ment. Minthogy az ösztöndíjat, mint a pénztárnok mondta, csak szeptember végén folyosíthatják neki, nem akarta kiadni minden pénzét, s a téli kabát vásárlását későbbre halasztotta. Annál is inkább, mert noha már szeptember volt, az idő még jó hosszú időre nyáriasnak igérkezett. Azután elment haza és közölte házigazdájával, hogy lakásából kiköltözik. Most már módjában volt tágas és világos szobát bérelni, s minthogy szeretett volna mindezekkel a dolgokkal mielőbb végezni, tüstént nekiindult új lakást keresni. Csakhogy ez nem bizonyult valami könnyű dolognak. Aznap nem talált semmi alkalmasat. Útközben valahol megebédelt, s akkor került csak haza, mikor már besötétedett, s nagyon fáradtnak érezvén magát, tüstént lefeküdt, s egy végtelenül boldog ember álmába szenderült.

PATAPENKo N. J. után, oroszból

9 AMBRozovICs DEzső.

« ElőzőTovább »