sát, hogy 1218-ban jött be Szent Lászlóra a reformatio! A magyarság református része (830) szép nagy templommal s jó tanítóval, jó iskolával (puska uciona) van meg; 97 az iskolába járó gyermek. A katholikus magyarság, mely leginkább a pusztákról telepedett be, de van köztök elmagyarosodott czigány is, nincsen gondozva. Pedig régi magyar sánczhely az mindenképen, nemcsak azért, mert a várhely nyomait ma is mutogatják a vének. Vasárnaponként a férfia szeret még, ha teheti, fekete magyarba öltözni. Csakhogy már nem sok teheti. Azelőtt 1500 holdon felül volt a magyar határ, de egyrészt elvittek a svábok, mert a szégyenlős magyar itt is idegennek adja el, hát-mögött, a házikót. A másrészt elvitte a többféle (liszt-) uzsora, tagosítási finták, és az, hogy fuvaros nép lévén — sokat jártak be Eszékre s ott sokat viszketett a szájok». (Néhány év óta hitelszövetkezet próbálkozik a segítéssel, eddig szép eredménynyel.) A szláv hatást még erősebben látom abban, hogy fölirásban «Kováč Pál»-t olvasok, több szláv szó forog a beszédben s különösen, hogy a magyar hangsuly egészen eltünik s ugyanazt a vontatott beszédet hallom, mint Székelyföld határán, a moldvai csángók között. (Észem egy römzsē (morzsa) kenyēret, meg egy kap (csöpp) vizēt.) Itt is, ott is, úgy tetszett nekem, mintha a környező idegen nyelv súlya nyomta volna le a magyar beszéd határozottságát. - Rétfalu, Haraszti és Szent László verőczemegyei maradvány falvaktól nem vághatjuk el Korodjot, noha Szerém vármegyébe esik. De alig van már egy puskalövésnyire s épen befejezi ezt a magyar gyarmat-csoportot. Legnagyobb falunk itt: ezer reformátussal. De voltak a XIX-ik század derekán 1300-an s csak úgy tódultak az akkori kis templomba; mióta 1869-ben elkészült az új egyház (sok Paprika nevű presbyter neve van a falán), azóta egyre jobban kong. Van magyar iskola is (igaz, hogy a hatvan discipulus közül igen kevesen voltak benne, mert kukoriczavetés ideje volt), sőt, ha jól tudom, a szerémi szolgabiró magyar beszédű községi jegyzőt is engedett, mégis a leromlásnak, elhanyagoltságnak, maga elhagyásnak keserves benyomását teszi Korodj. Ösisége, 1754 óta rendesen vezetett anyakönyve (akkor Oroszi Dániel volt a prédikátor s először latinul leltem írást), iskolája, nem tudják megkötni a süppedő talajt; legkevésbbé jó öreg papjok, a ki már negyven év óta ül itten, de belefáradhatott. A magyarságnak ebben az ősi fészkében alig tudtak újjal kimutatni 8-10 jó gazdát, azok is többnyire fertálytelkesek. Ellenben az erkölcsi lazaság úgy a lábukon lóg, hogy mindig lefelé huzza őket. Miért van az, hogy mikor itt ennyi vérünket együtt találjuk, nem erős szigeten érezzük magunkat, melyet a magyarságnak építettek, hanem zsombékok közt járunk, a hol észrevétlenül tünik el egy-egy maradék s a hol czölöpöt verünk le, az is megsülyed nagyhamar. Mert a magyar virtus miben tör ki rajtok? Abban, hogy képviselőválasztáskor, ámbár Pestről is megmagyarázták nekik a dolgok állását, a korodjiak voltak azok, kik a magyar-barát jelölttel szemközt a túlzó horvátra szavaztak le, mivelhogy az mégis ellenzéki. Igaz, hogy azért kormánypárti tollal vonultak föl a szavazáshoz. Verőcze zsupánság magyarságát, az ősi telepeken kívül, Eszékről széjjel nézve, sokféle változatban, sokféle elszóródottságban vehetjük észre. Pontos katasztert multról és jelenről egy olyan munkálat adhatna, mely a magyarság adatait kivonatolná azokból az Anmeldungs-Tabellékből, melyeket az absolut kormány az 1848-iki urbéri állapotra nézve 1854-ben az egész Horvát-Szlavonország területéről készített. Ezek a táblázatok tudtommal a zágrábi földtehermentesítési igazgatóságnál őriztetnek; ha ebből a fölvételből a magyar dülők és magyar birtokosok sorát kiszednék, akkor épen az a geologiai keresztmetszetünk lenne meg, a melynek hiánya most lépten-nyomon megbénítja a kutatót. Nemcsak a mai állapottal lenne mit összehasonlítanunk, hanem azt mutathatnók ki, hogy mily történeti rétegei és történeti jelentősége van a szlavoniai magyarságnak. Mig azonban el nem készül ez az országos kimutatás hiszen a munkálat megindítva sincsen addig csak az egyes régi szigeteket jelölhetjük ki, vagy az újabb telepek egy-egy nevezetességét mutathatjuk be. De egyikünk sem tud választ adni, mikor arra kellene megfelelni, hogy hova lettek az öszszekötő-vonalak, hol sülyedtek el? Csak természetes, hogy mikor a nép kialakulásának rajza még ennyire hátra van s viszont az egész vegyülés annyira kevert, a lerakodás minden tekintetben annyira szakgatott (mint a hogy láttuk): akkor a bevándorlás egyes hullámait is igen nehéz egymástól megkülönböztetni. Eddigi typusaink ekes bizonyságai ennek a sokszerűségnek s ezután sem várhatunk más valóságot. Hogy például Verőcze megye szemléjét befejezzük: egészen egyszerű esetek azok, mikor a Majláthuradalomban jó magyar gazdatiszteket találunk, vagy a belistyei gyártelep bevonzza a magyar munkásokat. (Az uradalom tulajdonosa bizonyosan segítséget adna egy magyar iskolának, ha ide terveznék.) Adolfhof (Pejachevics birtok), Erdészlak, Zorgerpuszta (azelőtt Laczháza), Csepin (ősi neve Csapa) mind mutat efféle beszivárgást, de már régebbi vándorlásokkal tarkítva. Más szint ad a képnek, a hol ilyen szórványokra lejárnak a magyarországi aratók («rissari»). Erduton már valószinűleg megvan a történelmi háttér is, s abba illeszkedtek bele a zombori magyarok, de már az övék sem mondható friss bevándorlásnak. (433 magyar). Külön áll Ernestinovo telepe, a hol a mieinknek erősen fölébe nő lassan a svábság (1043 magyar, 1452 német találtatott 1900-ban). Megint a kis Nabradján 15 házat tartanak a magyarok s Páljevinán felében vannak a horvátokkal, mint hallom, igen jó egyetértésben. De Eszéket nem is véve föl példának újra - mindig kevertebb és bonyolultabb lesz a sociologiai képlet, mennél közelebb jutunk Djakovár felé. Nemcsak a változatosság nő s új meg új sávok villannak bele a nép spectral-analysisébe, hanem mindig jobban és mindig gyorsabban forognak egymásba újra meg újra ugyanazok az elemek is. Csak kialakulóban lévő, készülő népnél látni ilyen változékony állhatatlanságot. A mint a djakovoi hatalmas székesegyház, melyet felírása szerint saját nemzete szeretetéért emelt Strossmayer püspök - a mint a nagy vörös tornyok végig tekintenek a szlavon térségen, mindenféle sodródását láthatják a nemzetiségeknek. Megtaláljuk a gáji magyart, ki már a Pozsegába települt somogyi kanásznak lejjebb hullott ivadéka; bejönnek a selezeiek, kik néha otthon még magyarul is olvastatják gyermekeiket, de túlról horvát gunyában, horvátos bajuszszal alig ismerjük meg a másik magyart, ki szívesebben beszél már horvátul, tizenhárom munkásával együtt. A drenjei szőlőkből idetérők (130 magyar családot számolnak ott a környéken) bácskai eredettel, inkább németet kevernek horváttal. Igaz, hogy az ivanovczei horvát kortes is megtanult magyarul, a drávántúli bevándorlók miatt, de teljes bizonyítékom van arra, hogy a magyar gyorsabban horvátosodik a svábnál, azon egyszerű okból, mert a hivatalnok a némettel anyanyelvén tud beszélni, de a magyarral csak horvátul. A szőlők magyar vinczellérei 5-6 év alatt eltüntek, talán politikai okok sem voltak ártatlanok ebben. De a Bácskából még egyre jönnek be más-más népelemek; közé ékelődnek a szerbnek, horvátnak, csehnek; hozzátelepednek a különkorú magyar szigetekhez; és foly ez egyre, mindenféle változatban. A megjöttek megint fölkerekednek, (épen most van rá példa a djakovói kerületben), hogy nyereséggel újabb földet vehessenek s más jövevények jussanak helyökbe. A kevergő alakulás habja Amerika felé is kifut. — Mato Vuksan kerületi főnök úr (kotarski predstojnik) szíves adatai szerint most 83 lehetnek kint (1903) s 38,179 koronát küldtek be. Egy friss néperjedésnek minden jele itt vans nem lenne-e már egyszer ideje, hogy azon gondolkozzunk: mily szerepet fog játszani ebben a mi magyarságunk? Djakovót nem szabad ezutánra sem elfelednünk. De megbővül e sajátságos kialakulás jelentősége és érdekessége leőttünk, ha Szerémmegyének televény földjén is számba veszszük a magyarságot. A székvárosban, Vukovárott hol a régi lábas házak legtöbbjén márványtábla jelenti a Paunovics-család tulajdonát a magyar vendégnek jóleső öröme a főispáni háznak (Hideghéty) és a királyi közjegyzőnek (Kelecsényi Zádor) igaz magyarsága. Ha az uradalmak ma a kidőlő magyar gazdatiszteket megint magyar családokkal pótolnák s nem hoznának helyökbe cseheket: akkor főispánunk és közjegyzőnk köré olyan vezető magyarság szövődött volna egybe, mely megbirná nagy feladatát. Megbirná azt is, hogy kihúzná mindenütt (városban, pénzintézetekben, újabban a németség körében) az ellenséges izgatás tüskéit s lelohasztaná a gyuladást; megbirná azt is, hogy e készülő társadalmat biztos, nyugodt kézzel vezetné keresztül mai erjedésén. De mi erről a segítségről megint elfelejtettünk gondoskodni. Így Vukovárott a magyarság egészen megszaggatott formatiót mutat: középső rétege hiányzik. A ki kereskedőül a városban telepedett meg a mint czégtáblája s beszéde mutatja már fiában elszerbesedett. (Például: Halász i Szini.) A ki a németekkel tartott a gyöngébb horvátokkal szemben, ma jórészt elvesztette ezt a támaszát, mert a papságnak sikerült a németek egy részét is velünk szembe állítani. Maradt, a ki maradt, legkivált a szőlőhegyekben, magyarnak; számuk a statistika szerint (1900) 770 lenne, de tudtommal csak felök érintkezik a városi magyarokkal. Ezek közt a százhatvan református a kis zsinagógát megvette 1000 forinton s most (1904) nyilt meg iskolájok igaz, hogy mindjárt meg is kellett védelmezni egy tettleges «nemzeti támadás » -tól. A szép szőlők új mívelése óta az ujvidéki vinczellérek még egyre vándorolnak be. A vukovári járásnak legkeservesebb látványossága Petrovczi falu. A statistika azt írja, hogy csak 14 magyart fogunk találni. Ma már csak tizennégyet. Odaérünk egyebet sem olvasunk, hallunk, csak tösgyökeres magyar neveket: Kerékgyártó, Kállay, Lábas, Dorogházy, papjok épen Szegedi. A kapu fölött: Gyura Barna, Málly. Csakhogy a Málly nevét már cyrill betűkkel írja; papjuk orthodox pap; a házak, duczok, kapubálványok szlávos színekkel kimázolva. Kettős kereszttel a bejáró fölött. Az iskola- orosz (ruthén) iskola; egy magyar nevű emberem sem ért meg, csak ha oroszul köszöntöm. Mi történt itten? A Bácskában eloroszosodott ez a magyar falu (mintegy 800 lélek) s akkor áttelepedtek ide. A fiatal, most alakuló Szlavonia kiforrásakor, akkor, mikor nekünk kellene az erjesztést irányítanunk: átültettünk a termékeny talajra orosz-ruthéneket, a kik magyarból lettek azzá... És a nemzetiségek ember-szőttese mindig tarkább lesz, a mint szétterül Szlavonián. Jankovczén háromezernégyszáz lakosból 715 magyart számoltak meg az 1900-diki népfelvételkor. Mivel katholikus s csak mindig horvát papot küldtek rájok megvetették végre is a lábukat s a falu ki akart térni. Különösképen szlavon neve van soknak, s mind haris. nyában és papucsban járnak; mégis nyelvöket, nyelvünket meg akarták őrizni. Régi szokás is köti őket hozzá, mert 1837 óta jöttek be öregapjaik - azelőtt svábok gazdálkodtak erre. Új érkezők is elkövetkeznek még mindig, hogy 600 forintért vegyenek egy «házat» földet (2000 öl2), ha hozzá juthatnak s az újak is, talán a közeli Duna is eszökben tartották az otthoni hazát. Azért nyugtalanul kérték a ma |