Oldalképek
PDF
ePub

Aá, Szareptov, no ez szép, hogy nem késett el. Ma

nagyon sietek. Szabadságot adok magamnak.

Szombat volt, a mikor az igazgató rendesen falura utazott, a hol családja lakott. Csak hétfőn korán reggel szokott visszatérni. Rendszerint csak este szokott elutazni, de ma úgy látszik megengedte magának, hogy valamivel hamarabb eltávozzék a gyárból.

ma a

Lássa kezdte magyarázni az igazgató: feleségem születésnapja van, s azért akarok korábban menni. Üljön le.

Andrej leült. Már neki is terítve volt. Az igazgató nyilván már előbb intézkedett. Az inas behozta neki a levest. Nos hát, milyen hangulatban van? kérdezte az

igazgató.

[ocr errors]

Nem épen a legjobban, igazgató úr, felelt Andrej.
Miért? A kudarcz miatt?

Részben igen, a kudarcz miatt, de nem abban az értelemben, a mint ön gondolja.

reám!

Hát ugyan milyen értelemben ?

Rossz szemmel néznek rám. Mindenki gúnyosan néz

Hjah, ez elkerülhetetlen. Ez teljesen elkerülhetetlen. A tömeg mindig ilyen. Csak hősöket és legyőzötteket ismer. A hősök előtt meghunyászkodik, a legyőzötteket lábbal tiporja. Bocsánatot kell kérnem öntől, Antonovics Christian, hogy meggondolatlanságommal terhére voltam...

Azt épen nem lehet mondani, hogy ez meggondolatlanság volt, mondotta az igazgató, - ön nyilván sokat gondolkozott rajta.

Bizony, sokat gondolkoztam.

Azt hitte, hogy minden oldalról meggondolta a kérdést s megfontolta a legapróbb részleteket is... És ön csakugyan meg is fontolt mindent, a mi rendelkezésére állott, csakhogy nem állott a rendelkezésére minden, sőt nagyon is kevés. Tudja, ez épen olyan, mintha valaki egy könyvesboltban rábukkanna egy szép és okos könyvre, megszeretné és vakon rá bizakodnék, s bármit mondanának is, bárminő új fölfedezéseket csinálnának is a tudósok, ő mindig csak belenézne könyvébe, s ha benne találná azt, a miről beszélnek, akkor azt mondaná: igen, ez igaz, ez így van. Ha pedig

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

27

a könyvben nincsen szó róla, akkor azt mondja: nem, ez nem igaz, ez lehetetlen, mert hiszen az én könyvemben nincsen benne. Így támadnak a dilettánsok. A mint láthatja, én nagy ellensége vagyok a dilettantismusnak. A dilettans tud valamit, amolyan közhelyeket. De nem tudja azt és üresnek látja azt, a mitől a valóságban minden függ; nincs készültsége, nincsenek meg az elemi ismeretei. De önnek, Szareptov, semmi oka sincs az elkeseredésre; ha érdekli önt az én nézetem, úgy meg kell mondanom önnek, hogy ez a kisérlet nemcsak hogy nem győz meg engem az ön használhatatlanságáról, sőt ellenkezőleg, megerősít engem abban a fölfogásomban, hogy önnek jó feje van. Hiszen minálunk olyan ritkaság az olyan ember, a ki az igazságot keresi. Nálunk senki sem keresi az igazságot. Itt van mindjárt az a fiatal mérnök, a kit ma látott. Jelen volt azon a kisérleten, de még csak meg sem próbálta megérteni, hogy miről is van tulajdonképen szó. Az egész dolgot így fogta fel: meghívtak, hogy legyek jelen, nos, hát jelen vagyok, de láttam szeméből, hogy épenséggel nem törődik vele, hogy mi történik körülötte. Így gondolkozott magában: itt van az igazgató, ha ő azt mondja, hogy jól van, én is azt mondom. Mi közöm hozzá? Pedig neki megvannak az ismeretei, tudományosan képzett ember, még pedig annyira, hogy ha csak egy keveset akart volna gondolkozni, tüstént rájött volna, hogy ön eltévesztette a dolgot, s hogy másként nem is lehet, még pedig a technika legelemibb törvényeinek alapján. De ön kutat. Ez fontos dolog. Önnek tehát, Szareptov, tudományos készültséget kell szereznie, szilárd és alapos tudományos készültséget, önnek föltétlenül föl kell szerelnie magát alaos, megfelelő, és a mi a fő, rendszeres tudománynyal.

Hiszen folyton csak erről álmodozom, igazgató úr.
Csakhogy nem helyes utat választott erre.

- Hogyan? Itt, a hol lépten-nyomon láthatom a technika törvényeinek a gyakorlati alkalmazását, itt nem tehetnék szert kellő készültségre ? - kérdezte Andrej őszinte csodálkozással.

Egyszerre félelem és elkeseredés volt kiérezhető hangjából. Megvillant fejében az az aggasztó gondolat, hogy az igazgató, a ki jó ember és hajlandósággal is van iránta, nem akarja őt egyenesen elküldeni, hanem tapintatosan értésére

akarja adni, hogy rossz utat választott. Más szavakkal azt akarja, hogy Andrej maga vonja le azt a következtetést, hogy továbbra is itt maradnia a gyárban, ez a helytelen út.

Következésképen mennie kell.

[ocr errors]

- Igen, igen, igen, mondotta Antonovics Christian nagyon komolyan. Itt ön teljesen elegendő készültséget szerezhet magának arra, hogy műhelyvezető legyen. A műhelyvezető mindent tud, a mi az ő műhelyében történik és úgy tudja, a mint az meg van állapítva. De nem ismeri mindennek a tudományos alapját. Ismeri a gyakorlatot, de az elméletet már nem éri föl észszel. A legcsekélyebb változás, a legkisebb újítás, egyetlen lépés előres tüstént elveszti a fejét. Akkor azután egész készültségével együtt nem ér egy fakovát sem. Ime, ezért olyan conservativek valamenynyien a technikában, ezért ragaszkodnak annyira a régi szokásokhoz. Ugyanaz a műhelyvezető, a ki, mondjuk, a kazánkovács műhely élén áll, valósággal nullává lesz a hengerelő műhelyben. Ott minden új és ismeretlen lesz előtte. De a tudományosan képzett ember sehol sem jön zavarba. A műszaki téren semmi sem lesz előtte új és ismeretlen, mert ismeri az alaptörvényeket, s mindenre tudja alkalmazni ezeket a törvényeket. Megértette az én gondolatmenetemet?

Igen, értem. De hát hogyan és mi módon lehet megszerezni ezt a készültséget?

Ennek csak egy útja van. A technika törvényeinek rendszeres tanulmányozása, kezdve a legelemiebbektől a legszövevényesebbekig.

De hol? Kinél?

Hogyan, hol és kinél? Vannak nekünk erre kitünő szakintézeteink. Be kell lépnie a technologiai intézetbe. Ön mathematikus, nem lesznek nehézségei. A fölvételi vizsgálaton nyilván leveri összes pályázó társait és föl fogják venni. Andrej figyelmesen nézett igazgatójára, iparkodván megérteni, vajon csakugyan komolyan beszél-e?

Antonovics Christian, ön talán nem tudja, hogy nekem egyáltalában semmim sincs, és hogy az egyetemet is részben azért hagytam ott, hogy ne kelljen semmit elfogadnom nevelő apámtól, s hogy ne kelljen függnöm senkitől? Ezt én tudom. De nem tesz semmit.

Hogy-hogy, nem tesz semmit?

Nem tesz semmit. Teljesen értem önnek azt a kivánságát, hogy ne függjön senkitől, de semmit sem látok abban, hogy attól az ügytől függjön, a melynek magát szentelni akarja.

Ezt nem értem.

Nagyon egyszerű a dolog. Csak azt az egyet kell biztosan tudni, hogy ön komolyan és mélyen akarja a technikai tudományokat tanulmányozni, s hogy ennek akarja-e szentelni magát.

[ocr errors]

Hogy akarom-e? Antonovics Christian, szomjazom utána! Nem adtam-e már ennek bizonyságát is ön elött?

Igen, azt hiszem, hogy adta. Nos tehát, Szareptov úr, engedje meg, hogy fölajánljam önnek, hogy legyen a mi ösztöndíjasunk.

Ösztöndíjas? Kié?

Természetesen a gyár ösztöndíjasa. Ön tanulni fog s ugyanakkor itt a gyárban is lesz, minden időben rendelkezésére fognak állni az összes osztályok és műhelyek, s így meg lesz adva önnek a mód arra, hogy elméleti ismereteit a gyakorlatban is érvényesíthesse.

De hát lehetséges ez, Antonovics Christian?

Ha egyszer mondom. Addig, a míg tanul, havonként ötven rúbelt kap tőlünk. Ez tökéletesen elég, sőt az ön szerény igényei mellett nagyon is sok. És majd ha elvégzi a tanfolyamot, akkor alkalmazást kap nálunk a gyárban... Antonovics Christian...

Andrej letette a kést meg a villát, és úgy érezte, hogy a hirtelen örömtől szinte elállott a lélekzete.

Antonovics Christian... De hiszen ez... ez nagyon jó... ez nagyon jó volna... Erről én nem is álmodtam. No igen, ön erről nem is álmodott, de azért ezt meg lehet csinálni, mondotta Antonovics Christian nyugodtan. Úgy is épen mostanában szabadult föl nálunk egy ösztöndíjas hely. Ebben az évben fejezte be tanulmányait egy mérnök, a kit egyik vidéki gyárunkban alkalmaztunk. Ezt az ösztöndíjat tehát megkaphatja.

-

Tartok töle, Antonovics Christian, hogy mai kudarczom... Már talán beszélnek róla...

-

De hát mitől fél tulajdonképen ?

Hogy nem adják oda nekem az ösztöndíjat.

Kicsoda? Ez kizárólag én tőlem függ.

Öntől? No akkor...

Akkor egyszerűen elfogadhatja. Csak arra kérem, jól vessen számot magával. Vajon csakugyan meg van-e önben a legkomolyabb hajlandóság arra, hogy magát a mi szakunknak szentelje. Mert ha ön most elfogadja az ösztöndíjat s azután egy év, kettő múlva meggondolja a dolgot és ott hagyja az iskolát, ez nekem nagyon kellemetlen volna.

Nem, nem, Antonovics Christian, hiszen valósággal égek a vágytól, hogy tanulhassak. Véghetetlenül hálás vagyok önnek azért, s rá fogok szolgálni bizalmára. Ezt bizton tudom...

[ocr errors]
[ocr errors]

Én hiszek önnek. Az ön szava nekem elég. Hallod-e, szólt oda az igazgató az inasnak, menj a telephonhoz, hívd oda Markovot és kérd ide hozzám. Azt is mondd meg neki, hogy hozza magával azt az irást, a melyről ma reggel szólottam neki.

Az inas kiment.

-

Lássa,

folytatta az igazgató, én már ma reggel gondoltam önre s intézkedtem, hogy elkészítsék a szükséges iratot. Még nem írtam alá, mert nem volt meg az ön beleegyezése, de most aláírom. Tüstént ösztöndíjasunkká lesz.

Andrej ott ült az asztalnál, gépiesen ette a puddingot s azt a mély örömet érezte, mely nem jut kifejezésre hangos, lelkes szavakban, hanem csak ott csillog a szemekben. Épen akkor, a mikor kudarczot vallott és el volt készülve a legrosszabbra, villant fel előtte hirtelen egy ilyen fényes csillag 8 egész jövőjét, összes terveit és ábrándjait, a melyek mindezideig csak tántoríthatatlan önbizalmára és erejére támaszkodtak, bevilágította sugaraival és olyan közel hozta hozzá, mintha már valóra váltak volna. Fejében még nem voltak határozott gondolatok és képek, de úgy homályosan már lerajzolódott előtte, hogy ez milyen fordulatot fog előidézni az emberekhez való viszonyában, elképzelte Viktorovna Jevpraxia bámuló arczát, Mihajlovics Arkadij kételkedését s Katya és Marfusa örömét. Életének minden fordulatánál ezek voltak azok, a kik legelőbb eszébe jutottak. Elég sok időt élt át velök együtt és lelki erejéből elég sokat osztott szét közöttök.

A belső ujjongástól erősen vert a szíve és Antonovics

« ElőzőTovább »