hez és a kazánokhoz, beszélgetett a vezetőkkel és megvizsgálta munkájokat.

Andrej ott maradt a kazánnál, a melyen a próbát tették. Mikor elhangzott a kalapács utolsó ütése, gyorsan odament az igazgatóhoz és jelentette neki.

Az igazgató órájára nézett.

Huszonegy percz, mondotta :- egészen pontosan. Most sziveskedjenek dolgozni Szareptov úr módszere szerint, kiáltott oda a munkásoknak.

E közben alig észrevehető mosoly jelent meg ajkán. A munkások már előzőleg megismerkedtek Andrej módszerével, s elkezdtek kalapálni egy másik szeget, a melynek a helye az előbbi mellett volt kijelölve. A műhelyvezető, a kinek szintén tetszett Andrej ötlete, már mindent előkészített. Az igazgató megint órájára nézett s elkezdett más dolgokkal foglalkozni.

A munkások iparkodtak. Andrej mindenképen azon volt, hogy elleplezze izgatottságát, a melylyel a munkát figyelemmel kisérte, és úgy találta, hogy a munkások úgy dolgoznak, a mint kell. S ime az utolsó ütés figyelmessé tette őt, hogy ez a munka is be volt fejezve. Körülnézett. Az igazgató ott állt mellette, s előbbi mosolyával nézett rá; az óra már ott volt a kezében.

Tizenkét percz, - mondotta az igazgató.

Épen kilencz perczczel kevesebb, - mondotta Andrej lángoló szemekkel.

Ez igen nagy különbség, - szólt a műhelyvezető. Igaz, kétségkívül nagy különbség, mondotta az igazgató, de ajkairól egy pillanatra sem tünt el az a gúnyos mosoly. Mit szól hozzá Ivanovics Vaszilij? — szólt a fiatal mérnökhöz fordulva.

A fiatal mérnöknek még nem voltak szilárd műszaki meggyőződései, s azért azt felelte, a mit az imént a műhelyvezetőtől, és magától az igazgatótól hallott.

Nagy különbség, kétségkívül.

De ki kell próbálni, -- mondotta az igazgató.

Hogy-hogy kipróbálni?

hitte, hogy ez volt a próba.

kérdezte Andrej, a ki azt

- Kipróbálni úgy, a mint az egyszerű arithmetikai kérdéseket ki szoktuk próbálni: az összeadást a kivonás által, és

viszont. Szét kell szedni, és megnézni, mi lesz akkor az eredmény?

Szétszedni ?

No persze. A nélkül csak fél kisérlet volna az egész. Csakugyan, igaza van, igazgató úr, mondotta Andrej, a ki egyszerre belátta, hogy csakugyan így van.

A műhelyvezető intézkedett, hogy a munkások hozzálássanak a szétszedéshez. Ehhez le kellett szállniok a kazán tetejéről és be kellett bujniok a kazánba.

Ez a munka sokkal gyorsabban ment, mint az előbbi, mert mind a két szegen egyszerre dolgoztak. Tíz percz mulva mind a két szeg ott volt a műhelyvezető kezében.

Most majd meglássuk, mi a különbség, mondotta az igazgató.

Andrej csak nézett, s már is egészen tisztán látta, hogy van különbség, - még pedig nagyon jelentékeny, és szabad szemmel is teljesen észrevehető. De azért az igazgató mégis kötelességének tartotta a dolgot megmagyarázni. Kezébe vette a régi módszer szerint levert szeget és így szólt:

-Ime ezt a szeget egyenes ütésekkel verték be, s épen azért teljesen egyenes; még mindig olyan szeg, a milyennek lennie kell; tüstént be lehet verni újra, s pompásan meg fog felelni hivatásának. Míg ez a szeg - kezébe vette a másik szeget: - ferde ütésekkel veretett be, s azért a közepén elgörbült, következésképen nagyobbmérvű nyomásnak nem képes ellentállani, bármely pillanatban eltörhetik, s akkor a kazán használhatatlanná lesz, nemde, Szareptov úr?

hangon.

Úgy van, igazgató úr, felelt Andrej erősen remegő

Andrejnek sáppadt volt az arcza és össze voltak ránczolva szemöldökei. Egyszeriben belátta, hogy roppant ostoba hibát követett el, s boszús volt nem azért, hogy az ötlet mit sem érőnek bizonyult, hanem azért, hogy olyan könnyelmű és könnyenhívő volt. Szégyelte magát az igazgató előtt, a kit ide bolondított egy olyan kísérletre, mely nevetségesnek bizonyult.

Az igazgató is észrevette, milyen lelki állapotba jutott Andrej, s kezét a vállára téve így szólt:

- Ne csüggedjen, Szareptov úr. Nem tesz az semmit, hogy most az egyszer bakot lőtt. Az mindenesetre nagyon szép, hogy önben megvan a törekvés előremenni: most már csak az kell, hogy ez a törekvés tudásra támaszkodjék. A dilettantismusnak talán mindenütt helye lehet, csak a műszaki téren nem. Ezen a téren a dilettantismus mindennél veszedelmesebb, mert sokszor badarságokra vezet. Én előre tudtam, hogy ez lesz a vége. Hiszen olyan tiszta a dolog. A kalapács meghajtása nem történhetik nyomtalanul. Az igaz, hogy gyorsítja a szeg mozgását, de valahol hasonló elhajlásban kell kifejezésre jutnia. A mint láttuk is. No de mindegy, Szareptov úr, nagyon szép, hogy önben megvan a kutató szellem. Ez már maga is nagy dolog.

A műhelyvezető nagy zavarban volt, a fiatal mérnök pedig úgy állt ott, mintha nem is az igazgató, hanem ő leplezte volna le a hibát.

Az igazgató a műhelyből kilépvén, kissé félrevonult a mérnöktől és a műhelyvezetőtől és így szólt Andrejhez: Jőjön el hozzám ebéd idején, Szareptov, kieszeltem valamit az ön számára.

Andrej nagy, kérdő szemekkel nézett rá. Látta arczán, hogy az, a mit kieszelt, kedvező lesz rá nézve, de nem mert kérdezősködni, csak egyszerűen meghajtotta magát.

Az igazgató elment. Andrej visszafordult és szemközt találkozott a műhelyvezetővel, a ki hidegen nézett rá. -No lássa, mondotta a műhelyvezető engem is belekevert ebbe a historiába. Sohasem hittem az ilyen újításokban, csak most az egyszer ...

Mester úr, mondotta Andrej komolyan, de azért szelíden ha nem volnának hibák, úgy azok a nagy fölfedezések sem volnának, a melyekre oly büszke a technika. Egy fölfedezésre egy millió hiba jut.

Lehet, hogy úgy van, de azért kellemetlen, hogy idefárasztotta az igazgatót és üres szószátyárnak bizonyúlt. Én magam is szóltam neki a dologról. Ezentúl majd nem fog hinni nekem.

- De hiszen az igazgató legkevésbbé sem haragszik mondotta Andrej.

-

- Honnan tudja, haragszik-e vagy sem? Az ő arcza olyan, hogy az ember nem ismeri ki magát rajta.

Andrej el akarta mondani, hogy bizonyítéka is van rá, hogy az igazgató nem haragszik, még pedig az, hogy ebéd idejére hivta őt magához; de nem volt benne biztos, vajon kellemes lesz-e ez az igazgatónak. Volt a gyárban egy tekintélyes párt, mely lépésről lépésre figyelemmel kísért mindent, a mi csak történt. Matvjejevics Iván az utóbbi időben nagyon haragos volt és «adatokat gyűjtött», mert nyiltan hadat akart üzenni Antonovics Christiánnak. Azt, hogy magához hívta ezt a fiatal embert, a ki furcsa alkalmaztatásával már amúgy is magára vonta a figyelmet, s még hozzá magához hívta akkor, a mikor sikertelen ötletével alkalmatlanságot szerzett az igazgatónak és a mérnöknek, esetleg részrehajlásnak, komázásnak magyarázhatnák. És Andrej nem szólt semmit.

Észrevette, hogy még a munkások is, a kik felfödözése miatt nagy véleménynyel voltak róla, most szinte gúnyosan néztek rajta végig. Egyáltalában az a félóra, mely még az ebédig hátra volt, nagyon kellemetlenül telt el a kazánkovácsműhely magas boltívei alatt.

Andrej türelmetlenül várta a füttyszót, mely a munkásokat elszéleszti ebédre. Most mindenben ellenségeskedést, és főképen kárörömet látott a fölött, hogy kudarczot vallott. Már néhány nappal azután, hogy felfödözésének híre ment, úgy a műhelyvezető, mint a munkások is szokatlan figyelemmel kezdték őt körülvenni. Mind váltig erősítgették, hogy valami nagy felfödözést csinált, melynek következtében biztos az előléptetése. Senki sem tartotta kizártnak, hogy ebből a fiatal emberből még valami lehet, s azért már előre meghódoltak előtte, a magok részére akarván őt hódítani.

De egyszerre kiderült a hiba, s valamennyien szégyelték magokat időelőtti meghunyászkodásukért, nem tudták ezt neki megbocsátani, s rossz szemmel kezdtek rá nézni.

Ha nem lett volna az igazgató jóindulatú viselkedése, a ki vállára tette kezét s szeliden és jóakarattal beszélt vele, a mi minden bizonynyal valamennyiöknek föltünt, úgy ezek a ferde pillantások leplezetlen gúnyba mentek volna át, s Andrejnek még súlyosabb perczeket kellett volna átélnie. De az igazgató viselkedése féken tartotta őket. Mindegyikök

nek eszébe jutott, hogy ez a fiatal ember mégis csak kedves embere az igazgatónak, s hogy mindezek ellenére is előremehet s ez visszatartotta őket.

De ezenkívül Andrejnek érdemei is voltak. A minap, mikor Matvjejevics Iván megbántotta a munkásokat, ő, a kiről mindnyájan tudták, hogy az egész dologban legkevésbbé sincs érdekelve, valamennyiöknél haragosabb kifejezést adott fölháborodásának. S ugyancsak ő volt az, a ki valamennyiök tudtával és beleegyezésével elment az igazgatóhoz, és fölnyitotta szemeit. Erre senki más nem mert volna vállalkozni. Valamennyien féltek az igazgatótól és féltették a bőrüket. Erről szintén nem volt szabad megfeledkezniök.

Annál kinosabbak voltak Andrejre nézve ezek a szúrós pillantások olyan emberek részéről, a kiknek semmi rosszat sem tett, s a kikkel szemben mindössze az volt a bűne, hogy a képzelt győzőből legyőzötté lett. Ez óvatosságra intette őt, nagyon jó leczke volt neki.

Őszintén megörült annak a füttynek, mely az ebéd órájának elkövetkezését jelentette. A kazánkovácsműhely munkásai el kezdtek sietni, ledobták kötényeiket, mások kabátot húztak az ingükre és egymás után kimentek a műhelyből. Az összes műhelyekből özönlött ki a nép, mely a kapuban egészen összetorlódott.

Andrej egyedül maradt a műhelyben. Rendesen a műhelyvezető szokott legutóljára elmenni, de most Andrej maradt utolsónak.

Nem, én idebenn maradok, felelt Andrej itt ebédelek egy ismerősömnél.

Sok alkalmazott lakott a gyárban s így ez a felelet teljesen elfogadható volt. Andrejnek lehettek ismerősei és a műhelyvezető hitt neki. Kiment.

S mikor a műhelyekben és az udvaron csönd lett, Andrej is kiment s elkezdte nézni az iroda ajtaját, lesvén, mikor távozik onnét az igazgató. Végre megjelent Antonovics Christián egyedül és elindult lakása felé. Andrej bevárta, mig eltünik a kapu alatt, azután maga is elindult arrafelé.

Már az ebédlőben találta az igazgatót egy tányér leves mellett.