kálkodást nem ismerő közös elzárás helyett új börtönrendszerek (a magánelzárási és a hallgató-rendszer) fejlődtek ki. E külföldi mozgalmak oka nemcsak az emberszerető iránynak erősebb kifejlődése volt. Annak fölismerése is irányította azokat, hogy az «ancien régime» igazságszolgáltatása önző hatalmi érdekeknek szolgált és büntetési eszközei nem csupán czélszerűtlenek, hanem az egész társadalomra veszélyesek is voltak.

Ugyanez időben a Magyarországon hatályban volt büntetőjog nemcsak mai mérték szerint mérve, hanem a külföldön már akkor végbement, illetőleg folyamatban volt átalakulással is egybehasonlítva, teljesen igazságtalan, helytelen és czélszerűtlen volt; a szabadságvesztés-büntetésnek akkori végrehajtása pedig a legélesebb birálatra méltó. A megyei és városi börtönök szégyenletesen nyomorúságos állapotban voltak és a henyeségben eltöltött közös elzárást a büntettesek rendszeres iskolájává tették.

Nem a szakjogászok, hanem Széchenyi, Deák, Kossuth, Szemere Bertalan, br. Eötvös József, Szalay László és néhány más, szerényebb körben működött és kisebb hatású úttörő érdeme, hogy midőn hazánkat felrázták abból a dermedtségből, melyben tudomást sem vett a külföld haladásáról, egyúttal a magyar közvélemény figyelmét akkori büntető igazságszolgáltatásunk és börtönügyi viszonyaink tarthatatlan voltára is ráirányították.

Széchenyi már a Stádiumban (1831.) tárgyalja a büntetőjognak és a büntetési rendszernek több kérdését.

Deák a ki 1829-ben, mint Zala vármegyének tiszti ügyésze, törvénykezési cselekménynyel, védőbeszéddel kezdte közpályáját és a ki közvetlen tapasztalásból ismerte akkori törvénykezésünknek és igazságügyi igazgatásunknak összes fogyatkozásait, 1833 tavaszán a pozsonyi diætán első beszédeivel mindjárt támadta büntetési rendszerünknek némely helytelen rendelkezéseit; az 1840. évi V. törvényczikk által kiküldött országos választmányban, valamint az 18431844-iki országgyülésen pedig az akkori főrendi és alsótábla számos kitünő tagjával együtt dolgozott az egész magyar büntetőjog gyökeres átalakításának nagy munkáján.

Szemere Bertalan külföldi utazásáról írt könyvében íveken át tárgyalja az angol, franczia, német büntetőjogot és

börtönügyi viszonyokat, majd értekezést ír a Borsodban építendő javító-fogházról (1838.), később akadémiai pályadíjat nyer a büntetésről írt könyvével (1841.).

Br. Eötvös József két könyvet is ír a fogházjavításról. Szalay László a Budapesti Szemlében (1840.), később a Publicistikai dolgozatokban közzétett, ma is becses tanulmányaival szakszerűleg előkészíti a büntetőjogi codificatiót.

Kossuth Pesti Hirlapja oly éles támadásokat intéz akkori büntetőtörvénykezésünk és a büntetés-végrehajtás fogyatkozásai ellen, hogy Széchenyi - a forradalmi jellegűnek tekintett izgatás gyújtó hatásától félve és «túlzott philanthropia» miatt panaszkodva, a Kelet Népében szembeszáll e támadásokkal, mire Kossuth és br. Eötvös József külön-külön röpiratban válaszolnak neki.

Az akkor előtérben állott büntetőtörvénykezési kérdések napirenden voltak a vármegyék tanácskozó termében is és felkeltették a közvélemény nagy részének érdeklődését, mert kapcsolatban álltak a megvalósulásra váró nagy alkotmányjogi és politikai reformokkal, főleg a rendi alkotmánynyal kapcsolatos törvénykezésnek a törvényelőtti egyenlőség elvére fektetett átalakításával.

A halhatatlan úttörőknek maradandó érdeme az, hogy egyéniségök egész súlyával, nagy népszerűségük nimbusával melléje állottak azoknak a helyes reformoknak, melyek keresztülvitelében az akkori conservativek a magyar alkotmánynak végső veszedelmét látták.

Bizonyos, hogy igazságszolgáltatási kérdések hazánkban se azóta nem keltettek, se ezután nem fognak többé felidézni akkora érdeklődést, mint a mult század negyedik évtizedében. Természetes, hogy hatvan év mulva a tudományt és törvényhozást nagy részben más kérdések foglalkoztatják, mint Széchenyi és Deák korában.

Nem valószínű ugyan, de kivánatos volna, hogy abból az érdeklődésből, melyet hat évtized előtt hazánkban is szélesebb körökben tanúsítottak e kérdések iránt, napjainkban is maradjon fenn valami.

II. A börtönügyi tudomány (science pénitentiaire) fejlődése és keretei.

A tudományok történetében egyike az érdekesebb tüneteknek a tanszakok jellegének változása, kereteiknek átala

kulása, a mi gyakran a tudományos művelés új irányainak hatása alatt, a tanszak haladásának természetes következménye gyanánt áll be. Ilyen átalakulásnak jellemző példája az a fejlődés, melyet a folyó évi szeptember 3-ikán Budapesten megnyitandó «Congrès pénitentiaire international » nak hivatalos nyelvén, a franczia nyelven, «sciences pénitentiaires» gyüjtőnév alatt egybefoglalt tanszak feltüntet. Az alábbi fejtegetésekből ki fog tünni, hogy a most említett fönevek mellett használt «pénitentiaire» jelző sokkal többet, illetőleg egészen mást jelent, mint a mit a magyar jogi műnyelven a «börtönügyi» szóval megjelölni szoktunk. A franczia műszót tehát vagy egyáltalán nem lehet egyetlen magyar jelzővel visszaadnunk, vagy pedig arra sokkal tágabb értelmű szót kell választanunk, mint a minő eddig a hazai munkákban szokásos volt.

1. Évezredeken át a büntető itélkezésben nem tekintve a compositionalis rendszer idejében fizetett váltságösszeget, melynek fele a sértettnek, fele a birónak vagy a büntető hatalom birtokosának jutott az igazi büntetés csak a kínzás volt s a megfélemlítés vagy elrettentés czélját szolgálta. Csak a XVI. században kezdték egyes államokban, az elitélteket valóságos letartóztató intézetekben okszerűen foglalkoztatni. (London mellett Bridwell-ben 1555-ben, Hollandiában pedig 1595-ben építették az első börtönöket, melyekre ezt a mai értelemben vett elnevezést alkalmazni lehet.)

Még a haladásban elöljáró nyugateurópai államokban és Észak-Amerikában is csak a XVIII. század végén *) kezdtek a börtönök építésével és berendezésével, illetőleg a szabadságvesztés-büntetés okszerű és emberies végrehajtásának kérdésével irodalmilag foglalkozni.

A börtönügyi irodalom első dolgozatai inkább leíró jellegűek, később következtek a mélyen szántó tudományos fejtegetések. Az utóbbi csoportba tartozó munkák és elhangzott vitatkozások főtárgya több évtizeden át az akkor hatályban volt börtönrendszereknek, tudniillik a szabadságvesztésbüntetés végrehajtása alapvető elveinek kifejtése volt. Könyvtárt írtak össze arról: vajon az elitéltet teljesen el

*) Úttörő volt Howard Jánosnak a börtönügyi reformot meg. indító könyve: The state of the prisons in England and Wales (1777).

szigetelő magánelzárás (északamerikai vagy philadelphiai rendszer), jobb-e vagy a közös munkáltatás hallgatási kötelezettséggel (auburni rendszer); később vajon a mérsékelt angliai magánrendszernek vagy a fokozatos, illetőleg az ir-rendszernek (melyek az elitéltet a magánelzárásból két, illetőleg három fokozaton *) át szoktatják a teljes szabadsághoz) van-e fölénye a másik fölött? A rendszereknek ez a küzdelme volt egyik alapvető kérdés az 1843-iki büntetőjogi codificatiónál is. A többség az akkor ismert amerikai magánelzárás mellett foglalt állást; br. Eötvös József és mások a hallgató-rendszert pártolták.

sem

Időközben több új börtönrendszer keletkezett, s egyik vagy másik fölényének kérdése ma sincs végleg eldöntve. Azt hiszem, bizonyítottnak kell azonban venni azt, hogy a szabadságvesztésbüntetéstől még a legmegfelelőbb intézetek és a legkifogástalanabb végrehajtás mellett szabad csodatevő, minden romlott embert megjavító hatást várni; továbbá, hogy a büntetés sikerét magában véve egyik rendszer sem biztosítja, hanem a rendszernél fontosabb a végrehajtással megbízott bürtönügyi hivatalnokok és közegek arravalósága, képzettsége, odaadása. lankadatlan kitartása; a végrehajtásnál pedig a helyes osztályozásra s ennek keretén belül az elitéltek szerfölött különböző egyéniségét figyelembe vevő individualisáló elbánásra kell súlyt helyezni.

Kétség nélkül helyesen történt, hogy a fejlődés későbbi szakában az irodalom az egész büntetési rendszert kezdte tárgyalni és ezzel kapcsolatban a tanszak határai is szerfölött tágultak.

Napjainkban ismeretes a szakférfiak előtt, hogy az a küzdelem, melyet a criminalitás növekedésével szemben az államnak és a társadalomnak saját biztonsága érdekében

*) 1. Magánelzárás; 2. nappal közös munkáltatás, éjjeli elkülönítéssel; 3. föltételes szabadságra bocsátás. (Úgynevezett progressivrendszer.)

1. és 2. mint föntebb; 3. közvetítő intézetbe helyezés; 4. föltételes szabadságra bocsátás. (Ir- vagy Crofton-féle rendszer.)

A magyar büntető törvénykönyv az egy éven alóli fogháznál a közös elzárást (a mi épen a büntetések legnagyobb százalékát kitevő rövid tartamú fogháznál a legrosszabb megoldás), a hosszabb fogház-, börtön- és fegyházbüntetésnél pedig részben az ir-, részben a progressiv-rendszert fogadta el.

folytatni kell, csak akkor lehet sikeres, ha a tudomány segélyével megállapítja a büntetendő cselekményeket előidéző egyéni, társadalmi, különösen gazdasági és egyéb tényezőket; foglalkozik a büntettesek egyéniségével, különösen a hivatásos büntettes osztályok (például sokszoros visszaesők, üzletszerű orgazdák) életviszonyaival, szokásaival és azok nyilvántartására, üzelmeik megfékezésére a hatóságoknak és rendőri közegeknek módot ad; meghatározza a bűncselekmények tényezőinek leküzdésére, illetőleg a criminalitás megelőzésére alkalmas eszközöket és a megtorlásnak megfelelő eszközeit és (különösen a visszaesések lehető megakadályozása végett) az elitélteknek a büntetés kiállása után tanúsított magatartására is figyelmet fordít.

A mai értelemben vett «science pénitentiaire» tehát nemcsak a büntetés-végrehajtás részleteinek, hanem a most felsorolt kérdések egész complexumának vizsgálatát fejtegetései körébe vonja és nem valamely határozott körvonalakkal biró tudomány, hanem olyan tanszak, melynek határait különböző nemzetek írói különbözően vonják meg: legszélesebbre a francziák, jelentékenyen szűkebbre például a német szakférfiak.

Nem e folyóirat hasábjain, hanem a jogi szakirodalomban van annak helye, hogy rendszeri és módszertani kérdésekkel behatóbban foglalkozzam, s így szorítkozhatom annak hangsúlyozására, hogy a szóban forgó tanszaknak még elnevezése, a büntetőjoghoz való viszonya, illetőleg attól való önállósága és a tudományok rendszerében való elhelyezése is nagyon vitatott kérdés.*)

Részemről abban a véleményben vagyok, hogy a «science pénitentiaire» collectiv szakma, mely részben a jogi, bölcsészeti és természettudományok körébe vágó, tudományos jellellegű kérdéseket tárgyal, részben pedig különböző isméknek összesége.

2. A fentebbiekhez járul, hogy a franczia irodalomban a "pénitentiaire» jelző már elvesztette régi jelentményét. Az

*) L. bővebben: Finkey Ferencz sárospataki jogtanár alapos fejtegetéseit A börtönügy jelen állapota és reformkérdései czímű monographiájában (Budapest, 1904.; 5-33. l.) és A magyar büntetőjog tankönyve czímű művének II-ik kiadásában (1905.) 402. és köv. 1.

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

26