Eszékig leír, sok magyarságra akadunk. Egészen világosan látszik a túlról áthordott népréteg lerakodása. Cabuna Gradina, Lukács, Suhopolja, Bukovicza és maga Verőcze mind ezeren felül adnak magyart.*) Odább Miholjac gornijt 1026 magyar lakja a szlatinai járásban, alsó Miholjacz pedig 4800 lakosából 700-zal szerepel. A nagy uradalmak tiszti kara, legjobb vinczellérei sok magyart kötöttek itt le. Hiszen a miholjáczi és valpói kerületek történeti jogon a pécsi püspökség alesperességei. Valahányszor nálunk a Muraközről beszélnek, melybe a horvát clerus nyúlik át, mindannyiszor az a felelet, hogy viszont magyar püspökség fönhatósága alatt van ez a Drávamellék. Ez igaz. Az is igaz, hogy a Muraköz kap horvát papokat és horvát iskolákat. De akármerre kérdezősködtem, sehol sem tudott róla senki, hogy a szlavoniai parochiákba magyar pap jött volna. A katholikus magyarság ott omlik szervezetlenül, csak néha könyörül meg rajtok egy-egy uradalom, hol mint Cabunán és Theresienfelden - urasági iskola áll (gróf Jankovich) magyarhorvát tanitóval.

Nehéz így lelkesedni fajunk bölcseségéért. De vegyünk innen is próbafölvételt s azután Eszék körül újabb híradás vár ránk.

Terezováczot mintegy száz magyar lakja, de a környékbeli pusztákkal (Detkovácz stb.) több száz főre megy a magyar település; az uradalom (gróf Jankovich Aladár és Jankovich Elemér) kitünő magyar bérlői s a magyar cselédség nagy sort tesznek ebben. Itt is 1864-68-ban jött be a legtöbb magyar, mert 30 forintért volt egy hold föld vehető a horvátoktól · ma 200-300 pengő az ára. A paraszti bevándorláson kívül, melyet az urasági cselédek letelepülése erősített, utóbb kisiparosok is tértek ide s ez a bevonulás még ma sem szakadt meg egészen. Ha még hozzá teszem ehhez azt, hogy a kik

*) Verőczei járás: Cabuna 1605, Gradina 1889, Lukács 1478, Pionica 130, Suhopolje 1442, Bukovica 1294, Verőcze 1157 magyarral; a járás 36,370 főnyi lakosságából 8995 magyar.

Slatinai járás: Bukovicanova 979, Drenovacz 665, Miholjac gornij 1014, Sladojevci 282, Slatina 621, Sopje 702, Vocsin 839 bevallott magyarral; 33858 lakosból 5102.

Alsómiholjáczi járás: Marjanci 225, Miholjec dolnij 700, Moslavina 516, Podgajci podravski 218, Sljivosevci 415, Viljeva 633 magyarral.

közben eladósodtak, azok az utóbbi négy esztendőben innen Amerikába állnak tovább: akkor megismerjük, hogy itt ismét egy újabb vegyülése állott elő a vándorlási folyamatnak. Ezt a vegyületet legélesebben egy kisiparos család személyesíthetné meg, élvén Terezováczon ekképen: apa - bevándorolt magyar mesterember, az anya idevaló német; az egyik leány cseh emberhez ment férjhez, jólétben él, rosszul beszél magyarul; a másik leány Barcson tanult, jól beszéli nyelvünket; a nagyobbik fiú Verőczén járt polgári iskolába, ott elhorvátosodott és városi hivatalnok lett; a legkisebb fiú még itthon van s magyar iskolába járna ha lenne iskolánk. Ez a család-typusom személy szerint is ott él Terezováczon, társaival. A magyar iskolának, a pusztákkal együtt, begyülne vagy száz kis növendéke; sőt a horvátok és zsidók közül is akadna, a ki magyarul is megtaníttatná gyermekét. De most a horvát községi iskola adóját mindegyikök köteles befizetni s ezért kevés kárpótlás annyi, hogy a nagy, kéttornyú templomban az egy Szent István napján magyar a prædicatio. Református missio van azonban szervezve 1889, illetőleg 1886 óta Körmendy Sándor és Miklós Ödön lelkészi buzgólkodása következtében. A folytonos nép-keveredés között nem emelheti a magyarság öntudatát, ha azt érzi, hogy nem barátságos az obscsina (községház) levegője. Vagy a tüzoltóegylet magyar szalagjáért már csúnya perpatvar kél. Vagy a községi legelőnél, vagy biróválasztásnál hátratételt érnek. És mig itt is, a környéken is, úgy kerengenek látjuk a lerakodó nép-elemek, mint a levegőben a leszálló hamu, addig mindig kisebb lesz az a tiszta felület, a hol a magyarság maga összegyülhetne, s mindig nagyobb a valószínűség, hogy a mi fajunk egészen eltünik a porhanyó talajban, a melyhez hozzátapad.

Dolgozatomnak kerete nem engedi meg, hogy ugyanezt a typust mindenütt újra lefessem ott, a hol elég csak a statistikai számokkal jelezni (1. föntebb) az ismétlődést. De ha az óriás mocsaras területen át bemegyünk Eszékre itt is, környékén is új benyomások szállnak felénk. A szlavon főváros ma is szép és forgalmas, de nagyszerű jövőt biztosíthatna magának, ha földrajzi helyzetét kihasználná. Még nagyobb örömmel nézhetnénk fejlődése elé, ha néhány év óta a «Narodna obrana» vezetése alatt nem folyna személyeket szurkáló

nemzetiségi izgatás, melyet túlzó iskolák és túlzó papok bizonyosan nem enyhítenek. Ezt az izgatást leghamarabb a magyarság érzi meg saját bőrén, de a németekre is szépen rákerül a sor. Eszék- és környékének magyar társadalmát három elem alkotná ha megalkotná. A legújabb köztök: a Magyar Államvasutak népe: szép iskolájokban 130 gyermek tanul (Nasiczig és Vinkovczéig terjed az iskola vonalszakasza), de a tágas kertben még egy kisdedovó is elférne, sőt a városból 260-270 magyar gyerek jöhetne össze, ha a horvát hatóságokkal rendbe hoztuk volna a dolgot. A másik elem: az eszékalvárosi (Gornij grod) parti munkások sora, kiket csak úgy dobál ide-oda a nemzetiségi áradás, mint a parti kavicsot, ők tennék a zömét annak a 380 református magyarnak, kiket az egész környékről kimutatnak. Jobban megállapodott a harmadik réteg: a régebbi zsidó kereskedök, kik még nem tették le a magyar nevű czégtáblát s a Baranyából bejövő vásárosokkal magyarul beszélnek. (Mert hogy a «Gostierna Balogho-va», vagy a horvát keresztnevü Pénzes, Kovács, valaha nem szégyelte a magyar fölirást, csak most röstelli, az világos.) De legmélyebb rétegét geologiai fölvételünknek abban a százados, autochthon magyar településben találjuk, mely Eszéknek közvetlen s távolabbi környékét oly sajátságosan nevezetessé teszi reánk nézve. A moldovai csángó falukhoz hasonló, messzeségbe tünő formálódásait látjuk telepes fajunknak. Eszékkel összenőve, beléhajolva Dráva vízébe, van első ily szállásunk: Rétfalu.

Rétfalu, igazábban Révfalu, harmadik helyen van itt, mert mióta a töröktől nádasokba bujt a magyarság, nemcsak a portyázó csapatok, hanem a Dráva is mely folyton medret változtatott mindig háborgatták. Mai helyét kétszáz év óta tartja, s anyakönyvét 1758 óta vezeti. Tele van ez az anyakönyv érdekességekkel: a vízzel és földesurasággal folytatott küzdelmekkel. Legnagyobb érdekességét 159-dik lapján olvasom, hogy: tizennyolcz magyar egyház volt eredetileg itten. Ezek közül tizenöt úgy elpusztult, hogy csak neveik élnek elhorvátosítva, a dülökben. Petriről (ma Petrivácz), Pusztalakról, Talmányról, Györgyfalváról «kiknek magok nyelveken tanító papjok volt», azt betűzöm ki, hogy: «már most ezek fogyogatnak». De még hogy fogyogattak azóta !

Úgy nézem, hogy a rétfalvi telep megérteti velünk a következendőket, azért így fogom össze tudósítását: 1763-ban iskolát építenek, ma: újra építik az iskolát a dunántúli ref. egyházkerület segélyével, jár bele 59 gyerek, de a szám felszökhetik duplára, leszállhat felére a szerint, hogy a Dráva typhushozó kiöntései hogyan dézsmálják meg az évjáró nemzedéket. A templomot 1770-ben rakták s falában ma is egy rész sövényből van tartva, azért, mert József császár idején a kőtemplomokat elvették a protestánsoktól s csak a sövényoldalúakat hagyták nekik. Azért a rétfalusiak azt tartják, hogy ha megint olyan idő jönne, megint ez a sövénydarab az ő bizonyságuk. Ilyen eredeti a mi gyarmatos népünk emlékezete. A templom ékessége egy különös szűr-tulipántos diszítés, mely a szószék koronáján így szólal meg: «Asztalos Botos János két keze munkája 1776.» Ma: Józan Dániel pap szorgoskodik a magyarság csöndes, békés fajtája között, pedig fizetése nemcsak hogy kevés, hanem egyúttal az adókivetési rendszereknek csodálatos czifrázata. Leírom járandósága lukma és stóla. A lukma minden confirmált lélek után egy liter buza, fél liter zab, tíz krajczár és az egész községtől százhúsz forint fa-járandóság. A stóla keresztelőnél egy tyúk, 20 krajczár és koma-garas (hat peták).

Az egyik jómódú gazdánál Budapest képét látom a falon, magyar naptár van asztalán s borozgatás közben mondja el, hogy Baranyában van szőlője, mustot, bort ad el belőle épen ott tartotta zálogul egyik vevőjének a szürét. Ámde egészben a magyarság romlik - ma még 608-an vannaks helyettök a svábság lépesedik. Úgy mondják, hogy ebben egy-egy hatóságnak is van része, kik jobban szeretik a svábot, mert az fiát már horvát névvel hívja. De még nevezetesebb és népünk igazi lelkét tárja ki az a jellemvonása, hogy a ki eladósodik a magyarok közül, szégyenli azt magyarnak mondani s azért titokban adja el telkét új, jövevény svábnak. Pedig egyre szaporodnak az ilyen szégyenlős eladások s embereink jobban «fogyogatnak».

Ugyanazon Asztalos Botos János faragását látom a második ősi maradvány faluban, Harasztiban (ma Harasztin). Útközben Antinováczon laknak magyarok, papjok nincsen. Harasztiban a zsuppos házakon másként is sok a faragás. de legsajátságosabb az a beosztásuk, hogy a tiszta szobán

kívül van az «ól», mely apróbb házacska annyi hálókamrával, a hány pár lakik a portán. Azt hiszem, helyesen magyarázom, hogy a házközösség (zadruga) építkezésébe szlávosodtak bele a mi magyarjaink. Mert romlott, lepuhult e régi községünk. A mint «Mosoni György prédikátor úr írásaiból vett tudósítás» mutatja, ideig (1714) való szállása volt az eklézsiának Kapornán (ma Koprivne, tisztára szerb) s ott prédikált vala Szentesi Mihály 1659-ben. Onnan útra kelt a falu s 1714-ben letelepedett a régi Harasztiban s megint tovább jött 1754-ben mostani helyére, hol is földásatások, sánczok voltak. 1809-ben még az anyakönyv szerint 772 lélek volt, ma 596. Az 1873-diki cholerán túl a szegénység is tizedelt, elszéledtek a pusztákra szegődve. De nemcsak számban kisebbedtek. A falubelieknek eredetileg 2000 hold földjök volt, de először úgy belelustultak a környezetbe, hogy a bógáncsot meghagyták; 1848-ban az úrbéri ajánlatot nem fogadták el s utóbb beadósodtak egy ügynöknél, a ki mikor száz holdat összekaparintott, kihasította a legelő illetményt s azzal kirántotta alólok a zöldet. Ma 600 holdra teszik a magyar határt szántóban, 200-ra legelőben; a kinek legtöbbje van, 96 holdas, de az is tele adóssággal. Így megrok

kantak.

A sociologia tanítása szerint igy oszlanak el az elfeledett népszigetek és ugyan mikor emlékeztünk mi meg komolyan a haraszti magyar-maradványról? Még ők emlékeztek arról, hogy 1792-ben templomot építettek, hol Nagy-Szabó Zoltán lelkész úr gondozta őket. Újabban talpra állt az iskola, 67 gyermeket találtam benne s a vékony hangocskák a Szózatot kezdték. Hozzátartozik a képhez az is, hogy a tiszta magyar községben a jegyző ma egy szót sem tud a mi nyelvünkön. Ugyanez a tapasztalat, a verőczemegyei harmadik maradvány faluban. Szent Lászlón (Laszlovcze), egy községi tisztviselő sem ért meg minket.

Szent Lászlóra a megyei monographia szerint (Sisics: Zupanji Viroviticka u Prolistici) már a tatárjáráskor szöktek ide a magyarok. Annyi bizonyos, hogy ők mindig nagyra voltak régiségökkel, még pedig annyira, hogy az 1809-diki inventariumkor még nem egyen azt erősítették, hogy a régi formájú templomban Szent Pál prédikált és Paksi János hátrahagyta a régi matrikulának azt a mondá