elkészültem, a ház kültáját vettem szemügyre. A ház előtt magas karókra erősített állványon nagymennyiségű halat szárítottak. A parton meg a hálóik voltak apró fácskákra teregetve. Leírtunk mindent, alig győztük a munkát. Sorbajártam a kis házikókat (összesen 7), mindenütt szívesen fogadtak. Örült a gazda, ha valami olyat találtam, a mit másutt még nem írtam le. Két nyírhéjjal fedett, kúpalakú sátor (ugynevezett csúm) is volt a faluban. Ezek bizony nagyon szegényesek. A sátor közepén volt a tűzhely, a füst a sátor nyitott csucsán távozik. A tűzhely fölött egy állvány van, melyre a fazekakat akasztják. Köröskörül apró venyigékre gyékény és rénszarvasbőr van terítve, ezeken ülnek, ezeken alusznak. Nem messze a falutól, a folyó partján, egy fiatal osztják épen a ladikkészítéssel foglalatoskodott. Készséggel megnevezte a ladik egyes részeit, elmondva készítési módját.

Egészen belefáradtam a munkába, álmos is voltam. De szó sem lehetett a nyugalomról. A szúnyogok óriási rajokban zümmögtek körül, szinte halálra kínoztak bennünket. Az öreg Mihály Andrejevics végre bemenekült egy füstös jurtba, én pedig szúnyoghálóba burkolózva jártam-keltem a parton, szinte kétségbeesetten tekintettem a jövő elé. Kínos órák voltak ezek. Mihály Andrejevics már pihent egy kissé, kijött hozzám és azt tanácsolta, hogy menjünk tovább. A mint eltávolodunk a parttól, kevesebb lesz a szúnyog és nyugodtan alhatok. A mint kijutottunk a folyó közepére, a szúnyogok csakugyan megfogytak, a kimerültségtől nemsokára mély álomba merültem. Mikorra fölébredtem, már meg is érkeztünk a következő állomásra, az usztromszki jurtokhoz (osztják nevén: ūsrəŋ-ou-kort). Az idevaló osztjákok már nem fogadtak olyan barátságosan, mint amazok. Eleinte még csak megfeleltek a kérdéseimre, de később már csak úgy szökdöstek előlem, a vakmerőbbek pedig még ki is nevettek. Midőn láttam, hogy nem boldogulok velök, ott hagytam őket és visszamentem csónakunkhoz.

Délután vogulok érkeztek a Szigva mellékéről. Ezek már sokkal barátságosabbak voltak. Elővettem Munkácsi vogul gyűjteményét és fölolvastam nekik a teremtés-mondából egyes részleteket. Nagy érdeklődéssel hallgatták. Letelepedtek körém és kértek, hogy csak mondjam tovább.

Mihály Andrejevics úgy a hogy megértette velük, hogy az osztjákok milyen rosszúl fogadtak, erre azt ajánlották, hogy menjünk tovább a következő állomásra a Nagy Ob és egy folyóág alkotta szigetre (sej-puror = homoksziget) ott jó nép lakik, szintén a Szigva mellékéről valók. Egynémelyik azonban jól tud osztjákul is. Megfogadtam a jó tanácsot és másnap reggel már el is indultunk volna, de Mihály Andrejevics. tartott a vihartól, erős nyugati szél fújt. Délfelé úgy látszott, mintha egy kissé elcsendesedett volna, s a kis Ūsran-folyón útnak indultunk. Nemsokára elértük az osztjákok téli faluját. Itt megállapodtunk egy kissé, mert a szél mindinkább erősödött. Tanakodtunk, hogy nem jobb volna-e itt maradni, mégis csak tovább indultunk. Nemsokára eljutunk az átkelőhöz, hol az Ob 5-6 versztnyire kiszélesedik. A mint kiértünk az áradványba, az evezősök fölhúzták a vitorlát, de csakhamar le kellett ereszteni, mert az erős szél úgy belékapott, hogy majdnem fölborultunk. A vihar kitört. Hatalmas hullámok csapkodták a kájük falait, a gyönge alkotmány csakúgy recsegett belé. Az osztjákok már nem is eveztek, hanem egész testök súlyával hol az egyik, hol a másik oldalra nehezkedtek. A kormányos azonban annál többet dolgozott. Végre 3-4 óráig tartó hányatás után szerencsésen átvergődtünk a tulsó partra. Ott már vártak a sej-pūɣoriak és a kájükünket kivontatták a homokos talajra. A jólelkü vogulok közt kellemes napokat töltöttem. Az öreg Urtipenkov segítségével, ki osztjákul is jól tudott, egy csomó vogul mondatot lejegyeztem osztjákul. Ugyancsak tőle sikerült megtudnom egy csomó elvont fogalmat a vogul szótár alapján. Itt hallottam először osztják vagy vogul muzsikát. Veje az öt húros hangszeren (nārǝs-juz) játszott.

Hosszas rábeszélésre az egyik vogul bemutatta a tánczot is. De mielőtt elkezdte volna, az öreg Urtipenkov a fejét egy marék fűszárral megérintette. Erre aztán az ifjú a nyakát megmerevíti, a tekintetét egy pontra szögezi, jobbra-balra hajlongva a zene taktusára topogott. A táncz után pedig a falon függő szentkép (ikon) felé fordult és hányta a keresztet az orosz Isten előtt bocsánatért, hogy ilyen tilalmas dolgot művelt.

Az öreg Urtipenkovot azonban nemsokára egyéb foglalatosságai elszólították mellőlem és kénytelen voltam tovább

menni. Az onder-jugani osztjákokat már Ahlqvist meséivel mulattattam.

Végre július 31-én megérkeztünk Kuševat helységbe. A Nagy-Ob jobb partján fekszik szép erdős helyen. Az egyetlen orosz falu Berjozov és Obdorszk között. A csinos fatemplom körül mintegy tíz faház sorakozik. A lakosai orosz kereskedők. Itt van egy kényelmes épületben az «inorodnaja uprava» (más szóval: a kunováti járáshoz tartozó bennszülöttek közigazgatási hivatala), melynek élén a sztarsina áll, az irásbeli munkát azonban a jegyző (pisar) végzi. A jegyzőt meglátogattam a statistikai adatok miatt. Ez megmutogatta az utolsó kunováti kenéz, Artanziev herczeg ereklyéit: öt darab oklevelet és három diszöltözetet. Az egyik (még pedig a legrégebbi) égszinkék selyem kaftán arany, ezüst sújtással; a másik piros bársony kaftán, melynek galléra virágokkal van hímezve, arany sújtásos szegélylyel, hozzá van még egy rövid, térdig érő vörös bársony nadrág is. A harmadik öltözet már sokkal egyszerűbb kiállítású, mind a mellett elég finom vörös posztóból készült ezüst paszomántos kaftán. Van még egy pár csizma is szattyán bőrből.

Az oklevelek között van a herczegi diploma (piros selyembe kötött pergament), mely szerint II. Katalin czárnő 1768 január hó 3-án Artanziev kunováti osztjákot a kenézi méltóságban megerősíti.

A többi írás már a kormányzóktól való. Az egyikben Nyugat-Szibéria kormányzója Artanziev Szemjon herczeget, a kunováti járás elöljáróját, 1852 deczember 30-án arról értesíti, hogy I. Miklós czár hűséges és buzgó szolgálatai fejében első osztályú díszkaftánnal jutalmazza meg. Hogy melyik öltözetre vonatkozik ez, nem tudom, de az égszínkék kaftán nagy valószinűség szerint II. Katalin idejéből való.

Kuševatról két nap mulva már tovább megyünk, éjféltájban megérkezünk Laŋki-voš-ba (Menyét-város), itt evezősöket váltunk és indulunk tovább Kas-kort felé.

A meredek parton már messziről egy hosszúkás faépítmény vonta magára a figyelmemet, favárhoz hasonlított. Onnan gyalogösvény és a meredekebb részen pedig lépcső vezetett le a partra. Köröskörül szép szálas erdő terül el. Odébb katalmas tó nyúlik be az erdőségbe. A fövenyes parton rénszarvas-csapásokat vettem észre. Később kitünt, hogy

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905.

24

abban a várforma épitményben száz darab rénszarvas tanyázik.

A kašgori osztjákok a halászaton kívül már rénszarvastenyésztéssel is foglalkoznak, elég jó módban élnek. Télen a vadászat is kedves foglalkozásuk. A vadakat többnyire leleményesen összeállított cselekkel fogják, ezeknek egész sorozatát tanultam itt megismerni. Tirlin, egy értelmes osztják, mindent megmagyarázott. Elmentünk a cserénybe is. A szegény pára állatok alig tudtak vánszorogni, annyira leromlottak. A legnagyobb ellenségük ezeknek is a szúnyog. Az osztjákok panaszkodtak is, hogy állományukból már eddig elhullott 50 darab. A cserényben is vannak füstölők, a szegény pára állatok ott húzódnak meg.

A következő állomáson Pit-lar-(fekete-tó)-on még nagyobb rénszarvasállományt találtam. A nyári meleg és a szúnyogok itt is sok kárt tettek.

Pit-lar-on Kartaganov Nikifor Kirilov vendége voltam. A házi gazdám szép, barna ember, egészen kivált a többiek közül. Bizonyos előkelőség látszott rajta, mely már a tiszta öltözékben is nyilvánult. Az ősei valószinűen kenézek voltak. A többi osztjákok tisztelettel közeledtek hozzá. Szorgalmasan felelt kérdéseimre, megmutogatott mindent. Munkánkat a kunováti sztarsina érkezése zavarta meg, a kivel valamely hivatalos ügyben Nikifornak is távoznia kellett. Csinos osztják kést adott emlékbe, az ajándékot én a törömmel viszonoztam.

Másnap (augusztus 6-án) mi is indultunk tovább. Útközben Par-awet-nál (oroszul ПIараватскiе рты) is megállapodtunk. Ez emelkedett parton szép tűlevelű fáktól környezve sok faházikót pillantottam meg, de jóformán az egész falu lakatlan volt. Csak a jemščikek (fuvarosok) tartózkodtak otthon, a többiek az egész nyarat a halászó helyen (úgynevezett peszokon) töltik, mely már innét távolabb van.

Itt láttam meg ismét az Uralt, mely már valóságos hegyláncznak mutatkozott, hóval födött ormai idelátszottak, magától a hegyláncztól 100 versztnyire lehettünk.

A mint elhagytuk a paravatszki jurtokat, az Ob mindinkább szélesedik, már nem lehet látni a tulsó partot. A hatalmas folyó észak-nyugati hajlással Vandiasnál egyesül a Kis-Obbal, belőle azonban éjszakkeleti irányban egy kisebb ág.

az úgynevezett ikarszki Ob szakad ki, rátértünk erre az ágra és ezen folytattuk tovább az utunkat Kunzsolig (osztjákul Kunzalan-kort), hová este felé érkeztünk meg.

Itt a szúnyogok milliárdjai fogadtak bennünket. Alig vártam, hogy mehessünk tovább, azonban a jemščikok nem voltak otthon, várnunk kellett. Csak egy öreg osztjákot találtunk a tanyán, a ki ugyancsak meg volt rémülve, midőn Mihály Andrejevics följelentéssel fenyegette, mert hosszabb időre a jemščikoknak nem szabad elhagyni az állomást.

Az öreg Sziberov Vaszka midőn megtudta, hogy mi járatban vagyok, azonnal elkezdett mesélni a gazdag szamojéd emberről, kinek két felesége, tíz fia és egy leánya volt. Megragadtam az alkalmat, s a fojtó füsttel teli jurtban azonnal munkához láttam és nagy vesződség után leirtam a legelső kapcsolatos osztják szöveget. Igy mesélgetett az öreg majdnem reggelig, közben megjöttek a többiek is. Abban hagytuk a mesét. Mihály Andrejevicscsel visszamentem a ladikunkhoz, de nem tudtunk nyugodni. Szerencsére másnap erős nyugati szél támadt, a szúnyogok nem háborgattak annyira, nyugodtabban dolgozhattam az öreg Sziberovval. Elmentem velök halászni is, az öreg megmutogatta a háló egyes részeit. Megmagyarázta a kalydan (érző háló) mutráját (minden csinját-binját). De az ősi hagyományokról nem nyilatkozott, félt Mihály Andrejevicstől, hátha elmondja a papoknak. A jurtokban ugyan ott találtam az orosz isten (rus tōrôm) képét, de a ladikunkhoz közel, az erdő sűrűjében, a vörösfenyőkre aggatott rénszarvas koponyák világosan jelezték, hogy mégis csak többre becsülik a saját lonyjaikat (bálványaikat).

Másfél hetet töltöttem itt az öreg Sziberov társaságában. Ez idő alatt leírtam tőle egynehány mesét, bővült a szótári anyagom is. Még talán maradtam volna tovább is, jóllehet a sok kellemetlenséggel járó utazás nagyon megviselt, de, úgy látszik, az öreg Vaszka is belefáradt a mesemondásba, mert egy szép napon megszökött előlem. Augusztus 16-án délben elhagytuk a kunzsoli osztjákokat és másnap korán reggel már megérkeztünk Obdorszkba.

Igy ért véget nyári utazásom, mely bizony a kiállott viszontagságokhoz képest igen csekély eredményt nyújtott.