mélyen ülő. A fiatal ember bambán néz maga elé, az öreg Iván Jevdakimovics elég élénken tekint körül a fedélzeten, megtölti a pipáját, rácsihol és vígan fújja a füstöt. A hajó kapitányától tudtam meg, hogy az öreg osztják kalauzolása mellett megyünk egy kisebb szállítmánynyal a Kondán fölfelé Bolcsarovóba.

A Konda-folyó medre hajózásra nem igen alkalmas, csak 1896 június 24-én (az orosz számítás szerint) tettek itt kísérletet első ízben. Másfél óra mulva már el is értük a Konda torkolatát. A nagyobb terhet ott hagytuk, csak a kisebb bárkát szállítottuk tovább. Alighogy belejutottunk a torkolatba mely itt 5-6 versztnyire kiszélesedik, már lépten-nyomon találkoztunk osztjákokkal, a kik a hajó jelzésére kis lélekvesztőiken igyekeztek az útból kitérni. Hajónk csak lassan haladt előre. Iván Jevdakimovics ott állt a kormányos mellett, nagy figyelemmel nézi a vizet s jelzi az utat. A partvidék elég változatos képet nyujt. Jobbról-balról rengeteg erdőségek vannak. Az erdőkből idelátszanak az osztjákok jurtjai. A part mentén nagy csapatokban lovak legelésznek, a hajó tülkölésétől megrezzenve menekülnek be az erdőbe. A kondai osztjákok, úgy látszik, elég jó módban vannak. Másnap reggel korán már Bolcsarovóba (oszt. ene-jega-pūgot) értünk. Kis egyházas község ez, mintegy 371 lakosa van. Az osztjákok itt már teljesen orosz módra élnek. A bárkát itt hagytuk és most már, ismervén az utat, gyorsabb tempóban mentünk vissza a Konda torkolatához. Este félnyolezkor már megérkeztünk az elhagyott bárkához. Iván Jevdakimovics is búcsút vett tőlünk és kis lélekvesztőjén igyekezett vissza falujába.

Hajónk július 5-én éjfél után két órakor érkezett meg Szamarovoba. Ez a kis falu Irtis jobb partjának lejtőjén, két hegy közötti mélyedésben fekszik, szép fenyő erdőség környezi. Az egyik hegyen itt is osztják vár volt, Jermáknak egyik alvezére, Brjazga vette be. A mult században ez is, mint Demjanszk, fuvaros-állomás volt.

A világos éjtszaka már jelezte, hogy közeledünk a poláris vidékek felé. A mint a hajónk elhagyta Szamarovot, nemsokára elértük a hatalmas Obot, de már jóval előbb megpillantottuk az Ob jobb oldali emelkedett partját, az úgynevezett Tomszki-hegyeket.

A hol a két folyamóriás összetalálkozik, eltűnnek a partok, óriás áradvány (szor) képződik. Az Irtis szőke vizét azonban sokáig meg lehet különböztetni az Ob sötét vizétől; jó darabig egymás mellett folynak. De hajónk már a barna vízen úszik tovább s az Irtis meredek partját hátunk mögött hagytuk.

Az Ob folyam vidékén már mindinkább ritka az emberlakta hely. A jobb oldali meredek partot jóformán mindenütt tűlevelű erdők szegélyezik, az egyhangú örökzöld szín közé a nyír fehér törzse hoz egy kis tarkaságot. Az erdőségeket patakok szaggatják meg, majd tavak és ingoványos mocsarak következnek egymásután. Alig tudok helylyel-közzel egy-egy osztják telepet fölfedezni. A rengeteg erdők között nagy foltokban látunk fiatal erdőket. Negyven évvel ezelőtt óriás erdőségek voltak itt Szamarovotól kezdve majdnem egészen Berjozovig. A romokon idővel fiatal erdők támadtak, de ezekben már megcsökkent a vadak száma, elpusztultak a czirbolyafenyők, a vidék elszegényedéséhez ez is nem kis mértékben járult hozzá. Hajónk többször megállapodott, tüzelőfát raktak be. Ilyenkor mindig kimentem a partra, megtekintettem az osztjákok nyírhéjjal födött sátrait, mindenütt csak szegénységet, nyomorúságot láttam.

Július 6-án elérjük Kondinszkot. A falu a magas parton fekszik, elég festői, köröskörül tűlevelű fák szegélyezik. A meredek partra két lépcső vezet föl, az egyik a faluba, a másik a kolostorba. Ezt a kolostort 1657-ben alapították hittérítés czéljából. Az osztjákok nem egyszer komoly támadásokat intéztek ellene. 1891-ben apáczaklastrommá változtatták, mert utóbb már csak két szerzetes volt itt, ezek sem sokat törődtek a kolostorral, még a templomot is elhanyagolták. A kolostorban most iskola is van az osztják gyermekek (többnyire leányok) számára, a tanulók száma azonban ritkán haladja meg a tízet. Az apáczák a tanításon kívül kertészettel is foglalkoznak, ez azonban a zord éghajlat miatt nem igen sikerül. Nemsokára egy orosz halásztelephez (горны песоык) érünk, hajónk a tüzelőanyag miatt itt is megállapodik. A telep gazdája, Noviczkij Michail Stepanov, szívesen fogadott, meg is vendégelt theával. Büszkén említette az egyik ősét, Noviczkij Grigorijt, a ki már 1715-ben írt az osztjákokról.*)

*) Lásd föntebb.

Innen már csak 100-120 versztnyi utat kellett megtennünk Berjozovig, a hová július 8-án éjféltájban szerencsésen megérkeztünk.

Hajónk a Vogulka torkolatánál kötött ki. Az egész város a parton volt. A rendőrségi felügyelő, a ki már hivatalosan is értesült érkezésemről, megjelent a hajón és udvariasan fölajánlotta szolgálatát. Egy kis kocsin elszállitott a hatósági tisztviselők számára föntartott szállásra.

Mindjárt másnap, a hivatalos látogatásaim végeztével, megtekintettem a várost. Berjozov a Szoszva balpartján, a torkolatától körülbelül húsz versztnyire, három halmon terül el. Az északi oldalán a Vogulka (vogul Vol-jā, osztj. Oraljoran) ömlik a Szoszvába. A várost erdőség veszi körül, melyben a sok tűlevelű között helyenként még lombhullató is akad, például a nyír. Erről nevezték el a várost nyir-városnak osztj. sūmət vąš, vogul. yal'-ūs).

Ivan Vasziljevics czár 1593-ban streliczeket, kozákokat és papságot küldött ide a város megalapítására. A vogulok, osztjákok és szamojédok kezdetben sokszor háborgatták a jövevényeket. Mindjárt két évvel a város alapítása után Luguj, a kunováti osztják kenéz támadta meg Berjozovot, de a támadókat visszaverték. Később 1607-ben a vogulok, osztjákok és szamojédok szövetkeztek és még hevesebb támadást intéztek a város ellen, de az akkori vajda, Cserkaszkij Péter csakhamar leverte a lázadókat, sokat elfogatott közülök, harmincz főemberöket pedig fölakasztatta. Az osztjákok és vogulok aztán le is csendesedtek, de a szamojédok még többször is háborgatták az oroszokat. Még 1851- és 1856-ban sem menekült volna meg a város a szamojédok támadásától, de a lázongó Vaul'a Pietomint Obdorszkban elfogták és az ólombányákba szállították.

A XVIII-ik század második negyedében nagyhatalmú államférfiak (Mencsikov, Dolgorukov és Ostermann gróf) száműzetési helye lett Berjozov. Velök együtt II. Péter czárnak két menyasszonya is idekerült. A száműzötteket czölöpökkel körülvett várban őrizték. Ma már nyoma sincs ennek, a földjéből is jókora darabot elhordott a Szoszva. Az 1805-iki tűzvész alkalmával elégett az a fatemplom is, melyet a Szüz Anya tiszteletére Mencsikov herczeg építtetett. Azon a helyen most szép kötemplom van, mögötte, közvetlen a part mellett

egy kis kápolnával. Állítólag ott porlanak Mencsikov hamvai. A templom előtt nem messze egy fakereszt jelöli Ostermann gróf sírját, Mencsikov leánya, II. Péter czár egykori menyasszonya, a szomszédos halmon épült székesegyház előtt van eltemetve.

Az iszprávnyik adott mellém egy osztjákul tudó kozákot, a kivel aztán sorba jártam a város végén levő vogul és osztják jurtokat. Nem találtunk otthon egy lelket sem, az ajtók is be voltak szögezve. Már épen visszafelé akartam indulni, midőn a vezetőm egy távolabb fekvő házikóra mutatott, melynek felszálló füstje sejteté, hogy ott végre valakit találhatunk. A mint az ajtó elé helyezett füstölőn, mely az egyedüli óvszer a szúnyogok ellen, átléptünk, bejutottunk a piszkos jurtba, hol két asszony épen fonalkészítéssel foglalatoskodott.

A vezetőm elmondja, hogy mi járatban vagyunk, de az öreg asszony mégis bizalmatlanul tekint reánk. Közelebbről szemügyre veszem a házat, a házi berendezést. Megkérdezem egyik-másik tárgy nevét. A fiatal menyecske hűségesen felelget, de az öreg asszony folyton dünynyög. Végre a piszkos kárpit mögül gyermeksírás hallatszik, a menyecske odabúvik, elő sem jött aztán. Az öreg asszonyhoz pedig hiába fordultam kérdéseimmel, nem szólt egy szót sem. Mit tehettünk egyebet, ott hagytuk a duzzogó öreg asszonyt és visszatértem a lakásomra.

Elhatároztam, hogy a mint lehetséges, azonnal tovább indulok a Nagy-Ob melléki halászfalvak érintésével Obdorszk felé. De első sorban is alkalmas tolmácsról vagy tanítóról kellett gondoskodnom. Ez azonban rendkívül nehéz volt, mert olyan osztjákot, ki oroszul is jól tud, nem találtam, viszont az oroszok közt se akadt olyan, kinek osztják nyelvi tudása az én czéljaimnak megfelelő lett volna. Végre mégis egy ilyent kellett fölfogadnom az öreg Kokoulin Mihály Andrejevics személyében. Az osztjákokat elég jól ismeri, gyermekkorától fogva érintkezett velök, nyáron együtt halásztak, télen is ellátogat hozzájok czukorral, theával és egyéb czikkekkel megrakodva; csereberél velök. Ugyan Mihály Andrejevics osztják tudománya sem ütötte meg a kívánt mértéket, de a tisztes öreg máskülönben teljesen megbizható volt. Végre midőn teljesen hozzákészültünk az utazáshoz, a

hivatalos személyek és Mihály Andrejevics rokonsága jelenlétében július 18-án éjféltájban egy födött csónakon (úgynevezett kájükön) elhagytuk Berjozovot. Az evezősök, kik között két osztják is volt, hozzáláttak a munkához és mindinkább távolodtunk Berjozovtól, végre a reggeli szürkületben eltünt a város s kiértünk a Szoszva torkolatához, hol már csak a hatalmas vizet láttuk. A pirkadó hajnalt csakhamar elűzte a fölkelő nap, mely két óra tájban már teljes pompájában ragyogott. A remek látvány még az osztjákjaimat is jó kedvre hangolta, folyton kísálkodtak egymással. Végre ebbe is beleuntak. Az egyik nemsokára elkezd dúdolgatni, a melódiája egyre hangosabb lesz, végre már szinte merész tonusba csap át, de hirtelen az ének megszakad és elhallgat egy pillanatra, mintha csak fuldokolna, aztán újra kezdi halkan s így folytatja tovább. E dalok tartalma szinte a balgaságig gyermekes, a versmérték is egészen szabálytalan. Nincs is kialakulva, mert az énekes kétszer el sem tudná mondani. Ilyen dalokat folyton csinálnak még a legképtelenebb dolgokról is. Nem lehetetlen, hogy osztjákom is «a messziről jött emberről» elmélkedett, ki oly nagy érdeklődéssel hallgatja énekét. Majd megérkeztünk az első állomásra: Pūyor-ra, (oroszul Пугорскiе рты), a Kis-Ob és egy folyóág alkotta szigetre (Berjozovtól 45-50 versztnyire).

Az osztjákok kiváncsian közeledtek a parthoz. Kiváncsiságuk nőttön-nőtt, midőn Mihály Andrejevics előadta nekik jövetelünk czélját. A szúnyogok elől csakhamar bemenekültem a közellevő kis faházikóba, melynek bejárata előtt szintén ott volt a füstölő. Én elhelyezkedtem a bejárattal szemben levő gyékénynyel takart deszkaemelvényre, a házigazda (Veš-ozti) nem messze tőlem szintén lekuporodott oda, az asszonynép és a gyermekek a baloldali sarokban húzódtak meg. Mihály Andrejevics is nemsokára jött a duruzsoló szamovárral. Előkerült az éléstárunk is és egynéhány üveg. Mihály Andrejevics a kis rumkával (így nevezik a pálinkás poharat), sorba kínálta a házinépet, még a gyermekeknek is juttatott belőle. De meg is igérték ám, hogy minden kérdésemre megfelelnek. A mint az éhségünket csillapítottuk, azonnal munkához fogtam. Leírtam a házat, annak egyes részeit, a házi berendezést. Osztjákjaim nem győzték keresni, hogy még mit is nem írtam le. Midőn a belső berendezéssel