Kazinczy elég tisztességesen megélhet, Dessewffy óhajtása szerint valami tetemesebb segélylyel is hozzájárúlt volna sorsa enyhítéséhez.

Kazinczy csakugyan készült Keszthelyre, nem annyira az ünnepély kedvéért, mint inkább Festetics és a dunántúli írók meglátogatása végett. Utazását olyformán szándékozott megírni, mint az erdélyit. De 1818-ban nem valósíthatta meg tervét egyre súlyosodó anyagi helyzete miatt. A jég elverte egész termését; lovai pedig olyan nyavalyába estek, hogy részint agyon kellett lövöldöztetni, részint potom áron elvesztegetni. Még a Wesselényitől kapott szép lovát is csak 72 frton adhatta el. Remélte azonban, hogy a következő évben teljesülhet szándéka.

S a mint régebben, kiszabadúlása után, mikor Festeticsnél munkája kiadásában czélt nem ért, minden egyes alkalommal szerette gúny tárgyává tenni a hiú csillogással vádolt Festeticset, most, miután úgy vélte, hogy Festetics közreműködésével a nemzeti élet haladása erős támaszt nyer, kifogyhatatlan dicséretében. «Festetics - írja Horváth Ádámnak 1818 julius 2-ikán gyönyörű fényben ragyog már is. Ki tett ennyit a nemzet fényeért? A ki úgy fénylik, az, nem bánom, sőt akarom, hogy teljes fényében ragyogjon... Bár trónusra ültették volna a végezések! Hol volnánk úgy!» Festetics halála után is azt vallja Kazinczy, hogy szerette a fényt, de «ő azt a fényt szerette, melyet minden jónak kell szeretni, nem a csillámlást».

Mivel Kazinczy reménye, hogy Keszthelyen személyesen megjelenhessék, meghiúsúlni látszott, előbb egy kis szónoki beszédet akart küldeni a következő ünnepélyre, hogy a Helikon czélját a nemzeti élet s az irodalmi küzdelem további folyamatára világosabban kifejtse, s mint Berzsenyi várta, az intézetnek oly irányt adjon, a melylyel a közönség érdeklődését fokozhassa. Majd e tervéről lemondván, költeményben óhajtotta kifejezni a gróf iránti háláját, tapasztalván, hogy «valamint azok mondottak mindég egy megköszönő s beköszöntő beszédet, a kiket a franczia Akadémia veve föl tagjai közé, Keszthelyen is az lett szokás, hogy a kiknek fa ültettetik, verset küldjenek be.» «Engem írja Horváth Ádámnak váratlanúl ért a keszthelyi megtiszteltetés: lelkem azt mondotta, hogy literaturánknak sok férfiait méltóbb

jussal tisztelheté meg Keszthely, mint engem, s én e történetben feljebb becsülöm azt a szerencsét, hogy ő Excellentiája a gróf mutat erántam figyelmet, mint azt, hogy a literatura nagyjai közé számít a berkenye s ezért hallgatni akartam ». Félt azonban, hogy hallgatását hálátlanságra magyarázzák, s nem sokára megírta Gróf Festetics Györgyhöz czímű szép epistoláját s 1819 elején elküldötte a grófnak. Egyszersmind arra kérte Horváth Ádámot, az ünnepélyek legszorgalmasabb látogatóját, hogyha a februári ünnepélyen megjelen, kérje meg a grófot, hogy olvastassa föl a verset az ünnepélyen, ha magához méltónak tartja. Azt is megírta Kazinczy Festeticsnek, hogy a költeményt szeretné az újságokban közleni.

Kazinczy epistolája Berzsenyi ódájával együtt a keszthelyi Helikon költői munkái között bizonyosan a legértékesebb. Azonban tartalmánál még fontosabbá teszi nyelve és alakja. Kazinczy ebben maga is a régi költői irány hive Sándor-versével s a népies felé hajló nyelvével. «Oly schémát választottam mondja erre vonatkozólag - melyben sohasem gyakorlám magamat: de most annyira megyen a misoxenia hevülése, hogy semmit sem szeretünk, a mi harmincz esztendő előtt régi nem vala, engedtem tehát én is a közönségessé váló ízlésnek». A Döbrenteinek 1819 márczius 7-ikén írott levelében hasonlóképen magyarázza a költemény keletkezésének okait: «Keszthelyi megtiszteltetésem írjanékem egészen váratlanúl jött. A grófot soha nem láttam, vele semmi összveérintésben nem voltam. Magát szentül tiszteltem (!), mert ki érdemel tehát tiszteletet közöttünk, ha ő nem? Nem nagyítás az, midőn én őtet Nádasdy Tamáshoz, Bethlen Gáborhoz s a két kardinálishoz hasonlítottam (tudniillik az epistolában), de a poétai regióban élő embernek különös a nem poétai világ tisztelete, s ha magamat már méltónak ítéltem volna is, azt csak nem várhattam s nem vártam, hogy azok közt, a kik jelen nem voltak az ünnepen, én koszorúztassam meg legelsőben. Tudod ezen fölül, hogy a Keszthely környéke nekem nem barátom. Váratlanúl érvén e megtiszteltetés, egy simplex prózai, de meleg levélben köszöném meg a vett kegyességet s feltettem, hogy verssel nem fogom, s ezt azért nem, hogy lássa a világ, hogy szinte pirít az ily kegyesség, az ilyen korán jött. Azonban egy barátunk levelé

ből tudom, hogy Keszthely tőlem verset várt. Féltem tehát, hogyha nem küldök, vadnak fognak nézni s hálátlannak ... Ezt a formát választottam, tudván, hogy ezt szeretik az újat és idegent filagóriáknak nézők.*) De azzal az istentelenséggel éltem, hogy a nálunk szokásban volt és így magyarnak képzelt módú versezetet egészen a franczia epitrék stíljében csináltam.»

Kazinczy költeménye közjavalást nyert mind a grófnál, kihez intézve volt, mind az íróknál. Nem kellett Festeticset kérni, hogy olvastassa föl az 1819. februári ünnepélyen, önmagától határozta el, hogy fölolvastatja, ezzel is jelét adván a széphalmi vezér iránti tiszteletének. Az írók közül kivált Dessewffy és Kis János halmozták el érte dicsérettel. Érezték, hogy a nemzeti irány, habár félénken s a közízlés hatása alatt, de jelentkezik már Kazinczynál is; sokat igérő kezdetnek hitték e próbát, noha folytatásáról, illetőleg diadaláról nem is álmodhattak. Kazinczy saját vallomása szerint a közönség ízlésének engedett, nem a maga lelki sugalmának. Igaz, hogy régóta nyilvánúlt az irodalmi közvéleményben az az óhaj, hogy a régi magyar költői irány föleleveníttessék nemcsak külformában, hanem tárgyban és nyelvben is. Erre czélzott a Gyöngyösy István emlékének megtisztelése. De Kazinczy eddig mindig lenézte a parlagias ízlést, a mely a külföldi irodalom művészi szépségeinek teljesen hijával volt a Dugonics, Gvadányi, Poocs András, Mátyásy József, stb. verseiben. Csokonai magyaros formájú verseit is épen ezért csak mázolásnak tekintette. Kisfaludy Sándor regéit sem tudta méltányolni. Egyedül Kis János magyar idomú versei nyerték még tetszését, de ezek sem önmagokért, mint inkább azért, hogy Kis Jánost különben a maga költői irányához ragaszkodónak tartotta. Ellenben Szemere Pál sonettjeiben, Kölcsey sejtelmes dalaiban, Szentmiklóssy epigrammáiban, Ungvárnémeti Tóth László, Aranyosrákosi Székely Sándor és Döbrentei egy-egy ódájában a maga költői irányának oly fejlődését szemlélte, a mely hova-tovább győzedelmeskedni fog a tőle megvetett régi irányon.

S ime most ő maga is a lenézett régi költői irány mű

*) Czélzás Horváth Endrére, a ki Kazinczy fordításait kilencz emeletű filagoriának nevezte említett bírálatában.

velőjéül lép a közönség elé, hogy megnyerje az idegen stil szépségeit megvetők tetszését. Eddig megelégedett, ha néhány barátja dícsérettel halmozta el, most a nagyobb közönség tetszésére vágyik, mintha érezné, hogy a két költői iránynak előbb-utóbb egyesülnie kell, s épen neki kell erre nézve a kezdő lépést megtennie. «Én talán sohasem írtam még valamit írja Bay Györgynek 1819 november 4-ikén a mely közönségesebben tapsoltatott volna, mint a Festeticshez írt epistola, s ez a tapsolás szintén bántott.» Épen ezért nem is tudja megtagadni önmagát. A köztetszéssel szemben ő semmi érdemet nem tulajdonít művének, a melyet versekbe szedett prózának tart. Igaz, hogy a közönség javalja, de ez nem biztos jele a mű valódi értékének. Ámde itt az egymással küzdő költői irányok összebékítéséről esik szó először, s ha Kazinczy az egymáshoz közeledést előmozdíthatja, nem tartja írói ízlésével összeférhetetlennek, hogy a közönség ízlésének is kedvezzen. «Reménylem - mondja a Gyulay Lajoshoz 1819 márczius 16-ikán irott levelében a gróf Festeticshez írott versezet, melyet olvasál a Kurírban, megint sokakat megenyhít erántam, itt legalább elhalmoznak javalással.»

Kis János nyiltan megmondja, hogy Kazinczynak ez a műve több szépséggel dicsekszik, mint akármely jambusa. És folytatja -«ha formájok akaratom és tudtom nélkül részrehajlóvá találna is tenni, annyi bizonyos, hogy elmédnek ez új és szokatlan sugára oly oldalról is láttat és szerettet a publikummal, melyet az eddig nem is gyanított. » Kis János egyenesen Kazinczy művének tulajdonítja azt a szerencséjét, hogy Festetics őt is megtisztelte, midőn az ő fáját és a Zrinyiét Kazinczyé mellé ültettette. Kazinczy szeretne ugyan ezzel hízelegni magának, mert csakugyan ezért emlegette a Festeticshez írt prózai és költői levelében Kis Jánost, Virágot és Zrínyit, de úgy mond erre még az önszeretet sem szédítheti. Annyi igaz, hogy a gróf az 1819 februári ünnepélyen Ányost és Faludit akarta megtisztelni, s talán mégis Kazinczynak tulajdonítható, hogy Zrínyi és Kis János részesültek a megtisztelésben. Egy okkal több, hogy Kazinczy a maga egész működésének méltánylatát lássa.

Igazat adhatunk Kazinczynak, hogy a dunántúli íróktól soha nem remélt méltánylatot, s nem hitte, hogy Festetics oly örömmel fogadja versét. De midőn - írja Kis János

az én üldözőim mindent el

nak 1819 márczius 16-ikán követnek, hogy Nabugodonozorrá tegyenek, most már megtiszteltetésemnek ... nagy örvendezéssel örvendek. Az talán elakasztja némely szidalmazó szájában a szót. Áldom azt a geniust, a ki nekem azt sugallá, hogy a Festeticshez szóló versezethez ezt a schemát vegyem. Gondolnám, erre a fölolvasáskor azt fogták mondani: de bizony Kazinczy most is a régi.»

A keszthelyi Helikon megtisztelése részben az idegenszerűségek túlzásaitól tartózkodó s a közízlés felé hajló Kazinczynak szól, részben pedig az elszánt izgató újabb erőt merit belőle, hogy a nyelvújító harcz utolsó csatáiban nem szabad lankadnia. A köztapsolás nem téríti el megkezdett útjáról. Ha a dicséret tömjénfüstje megszédítené, talán megelégednék azzal, hogy ismét a régi Kazinczyt kezdik benne látni. «De úgy mond-szégyenlem és sajnálom, hogy a nemzet nem halad, és hogy némely hamis próféták tanításaiknak engedvén, be akarja maga előtt vágni a haladhatás útját.» Horváth Endre bírálatát és Takáts József támadását ingathatatlan meggyőződéssel czáfolja s kimondja utolsó szavát Az orthologus és neologus nálunk és más nemzeteknél czímű tanúlmányában, régi elveit még egyszer hatalmas érvekkel védelmezve, túlzásait azonban maga is beismerve.

Immár ellenségei is elismerték, hogy nyelvünk csinosítása s gazdagítása nagyot haladt az utóbbi húsz év óta. Nem zúgolódtak ellene s az elvek igazságának meghódoltak. Természetesen az újítók is sokat okúltak. Belátták, hogy «merni ugyan kell, de az ellenfélre is kell hallgatni, mert olykor ők is jót mondanak.» Nyelvünk a maga egyszínű laposságából kilépett s a maga gazdag színeiben kezdett ragyogni. Bátran kérdezheti Kazinczy: vajon ott állanánk-e, ha mindenben hallgattunk volna a nyelvrontástól rettegőkre? S vajon sikerült volna-e a nemzetet fogékonyságra ébreszteni legféltettebb kincse, nyelve iránt, ha az újítások támasztotta eszmesúrlódás magával nem ragadja? Hisz egyfelől az olvasók és írók, másfelől pedig az írók és grammatikusok folyvást ellenkezésben állottak. Az olvasók nem értették az írók nyelvét, a grammatikusok pedig lépten-nyomon fönnakadtak az írók merészségein. Ki kellett törnie a nyilt harcznak. Sebeket mind a két félen kaptak és adtak. Kazinczy sem maradt