Oldalképek
PDF
ePub

ban Kazinczy küzdelmeinek hatása a dunántúli írók fölfogásán is visszatükröződik. Jóllehet még mindig a nyelvszokást tekintik az újítás egyedüli zsinórmértékének, Horváth Endre és Pápay Sámuel nem tiltakoznak általánosságban az újítások ellen, sőt kimondják, hogy újítás nélkül egyetlen nagy író sem lehet el, csak a nyelv eredeti természetét ne sértse. Az ellentétes fölfogások közeledése látszik Kazinczynak a Beregszászi Nagy Pál és Sipos József munkáiról írt bírálatában is, mely 1817 deczemberében jelent meg a Tudományos Gyűjteményben. Kazinczy e bírálatban az újításnak többször hangoztatott elveit igyekszik tisztázni a nélkül, hogy gyakorlati példáit erősebben védelmezné. Néhányat, mint gyönyör, diadal, művész, szorgalom, alkalmasint ügyesen védelmez, de most is a művészi szépet teszi az újítás alapjává, kimondván, hogy a szépíró nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen.» Mély meggyőződéssel hirdeti, hogy az ő iránya a nyelvfejlődést hatalmas lépéssel viszi előbbre; minden nemzet irodalma a mellett bizonyít, hogy a neologismusok bővítették a nemzetek eszmekörét s tették lehetővé a szellemi megújhodást. A nyelvszokásnak sokat vitatott kérdését legalább stílbeli alapon világosabban értelmezi. Szerinte a szokás fogalma más az orthologusok s más az újítók előtt. Amazok csak a népnyelvi szokást ismerik alapnak, emezek ezt is, de a jó írók műveiben található nyelvszokást is, a «consensum eruditorum, mint Quintilián mondja. Nem érti, miért kell annak jobbnak lennie, a mi a népnél kezdődik, mint a mit az író tudatosan kezd. Tanításának az a hatása lett, hogy a népnyelvi szokásra most már nem hivatkoztak ellenfelei oly föltétlenül, mint előbb. Kazinczy sokat okúlt mind a Horváth Endre, mind a Dessewffy és Pápay ellenvetésein. Ezért mondja, hogy a mi a nyelvben «kár nélkül» megmaradhat: «illetés nélkül megtartassék»; de a nyelv tulajdon szépségeit idegen szépségek gyarapítsák, s «literaturánk nemzeti bélyeget és színt bírjon ugyan, de mégis olyat, hogy pœtáinknak s prózaistáinknak remekmíveik a szépnek örök példányaihoz hasonlíthassanak. »

Vajon czélját érte-e bírálatával Kazinczy? Ö úgy hiszi, sikerült megmutatnia, hogy mielőtt valaki bírálatot mond, igyekezzék elolvasni mindent, a mit a kérdés mellett vagy

ellen írtak. Ha más czélt úgy mond- nem ért is el, annyit sikerült elérnie, hogy az orthologusok nem nézik le oly kevélyen a nyelvrontókat», s Ruszek nem másoltatja oly sokak által a Kisfaludy Sándor hírhedt levelét, s keszthelyi gróf nem téteti oly diadallal a maga levéltárába.

[ocr errors]

Valóban Festeticsre s a hozzá közel álló írókra nem kis hatással lehetett Kazinczy bírálata. Pedig már ismét «készült ellene valami», mint Horváth Ádám tudósította, nyilván a Horváth Endre bírálatára s a Takáts József értekezésére czélozván.*) Horváth Endre és Takáts József támadásai Kazinczyt mint írót nevetségessé, mint irodalmi vezért ártalmassá s mint embert hitelvesztetté akarták tenni, úgy gondolkozván, hogy igy legkönnyebben sikerül az újítás folytatása elé gátat vetni. «Rettenetes az a düh írja Kazinczy Döbrenteinek 1818 július 2-ikán a mivel erántam túl a Duna viseltetni meg nem szűn. Én csendemből ki nem jövök; Horváth Endre engem oly nyomorúltúl támada meg, hogy triumphálnom nem lesz mesterség. Engem el nem némítanak, mint Kölcseyt». Bay Györgynek pedig ezeket írja: «N. úr (tudniillik Horváth Endre) és Füredi Vida (tudniillik Takáts József) úgy hitte, hogy én is elkeseríttetem magamat s elnémúlok, s bennem nagyon megcsalatkoztak; szólani fogok s mindaddig fogok, míg lélegzhetem. Ügyem védelmét el nem hagyom azért, mert ők akarnak magok maradni a pályán.»

Kazinczyt nemcsak mély meggyőződése vezette a harcz folytatásában, hanem szembetűnő sikere is. Néhányan az újítás legkonokabb ellenségei közül is sokat engedtek merev fölfogásukból. Sipos József, az Ó és új magyar írója, már elismeri az újítás jogosultságát, sőt annyira jut, hogy a gyökér nélkül alkotott új szókat is kész eltűrni, csak «magyaráztasson meg értelmök». Trattner János, a ki mig Kazinczy kilencz kötetét nyomatta, nem egyszer szemére hányta az írónak, hogy szertelen újításai megrontják a művek kelendőségét, most arra inti a széphalmi mestert, hogy ne gondoljon másokkal, csak az öregek haragszanak az újításokra, az ifjabb írók mindnyájan dicsérik és követik őt. Döbrentei, a ki eddig sokszor ellenkezett vele, most nyiltan pártjára

*) L. a Magyar Nyelv 1905. évf. VI. füzetét.

áll. Bolyay Farkas készakarva elegyit beszédébe új szókat, hogy azok a közéletben is terjedjenek s a «felőlük való disputatio egyengesse az elméket».

S mindehhez járúlt a keszthelyi Helikonnak 1818 február 12-ikén tartott ünnepélye is, mely a Kazinczy elleni közvéleményt szintén mérsékelni törekedett. A mi becsületed védését illeti írja Horváth Ádám Kazinczynak arra nekem főgondom van. Festeticsnél helyre is hoztuk azt én és Takács Judit avagy csak félig-meddig."

A keszthelyi Helikon 1818 februári ünnepélye az előző évi ünnepély szerint ment végbe kevesebb vendég jelenlétében s valamivel kevesebb pompa mellett. A mi szempontunkból érdekes jelenség az, hogy ez ünnepélyen Kazinczynak, «literaturánk ezen elcsüggedhetetlen szorgalmú munkás jeles veteranusának» és Csokonai Vitéz Mihály emlékére ültettek fákat a Gyöngyösy fája mellé, a mivel az akkori fölfogás szerint - mintegy be akarta bizonyítani a gróf. hogy a költészetnek régi és új iránya, a magyar és idegen műveltség közötti ellentét immár szünőfélben van; hogy a széphalmi vezér izgató tevékenységének a nemzeti szellem ébresztésére tett hatása épen úgy méltánylatra tarthat számot, mint egy régi jeles költő, a kit az orthologusok folyvást az elsők közé soroztak. A következő, 1819. év február 16-ikán (nem 12-ikén, mert 12-ike akkor péntekre esett) tartott utolsó ünnepélyen Kis János és Zrínyi Miklós emlékezetét tisztelték meg faültetéssel, a mi ismét symboluma akart lenni az új és régi költői irány összeolvadásának.

Kazinczyt e kitüntetés épen akkor érte, midőn a Dunán túl a legerősebb támadásokat intézték ellene; midőn a harcz heve a legizgatottabbakká tette a kedélyeket. Előbb, midőn Gyöngyösy emlékére ültettek fát, Kazinczy bizonyos szelíd gúnynyal fogadta a megtisztelés hírét. Gyöngyösyt méltatlannak tartotta arra a helyre, hová a régi költői irány hívei állították, s kedvtelve és némi czélzatossággal újságolta barátainak, hogy a Gyöngyösy fája kiszáradt, a gróf titokban másikat ültettetett helyette. Most azonban ő is részesülvén e kitüntetésben, fölfogása egyszerre megváltozott. «Festetics berkenyėje - írja Döbrenteinek 1819 május 4-ikén — nekem kedves, kivált hogy az enyém mellé ültették a Kisét. Különben az egész berkenye és mindaz, a mi ehhez hason

lit, kevéssé piritana meg, ha minden más kapna is, én pedig nem. A keszthelyi azért kedves, mert Festeticstől jött, kit minden jó tisztelni tartozik, és a ki ezt úgy ülteté nekem. hogy engem soha sem látott, és én neki levelét soha sem (!) vettem. Még kedvesebb pedig ez a berkenye és a székesfejérvári theater kapujára írt nevem, hogy épen akkor történt, mikor a Hymfianusok dolgoztattak.» (Horváth Endre és Takáts József támadásait érti.)

S tünődik Kazinczy: vajon mivel érdemlette meg e kitüntetést, hogy a keszthelyi Helikon, melyből egész Weimart jósolt fölhevült képzelete, őt is tagjai közé sorozta? Holott az előbbi ünnepélyek mintha nyilt tüntetések lettek volna épen az újítás ellen. Öt a legföltünőbb módon tisztelte meg Festetics. Mert Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és a többiek. a kiket 1817-ben a megtisztelés ért, s a kik - Berzsenyin kivűl egészen megrészegültek a váratlan kitüntetéstől, magok is jelen voltak, s ők magok ültették fáikat; az élő írók között ő az első, a ki nem volt jelen, s mégis megtisztelték. Ezt soha sem remélte. Vajon azt jelenti-e ez a kitüntetés, hogy a keszthelyi Helikon, melyből idővel valami Akadémia-féle fog kifejlődni, nem azonosítja magát a Horváth Endre és társai fölfogásával? Vagy talán a Beregszászi Nagy Pál és Sipos József munkáira tett bírálata győzte meg Festeticset a nyelvújító küzdelem jótékony hatásáról? Vagy a Hunyadi János születéséről épen ekkor megjelent dolgozata nyitotta meg szemét azoknak, a kik Kazinczyt a nemzet ellenségének tekinteni nem átalták? Vagy az a fáradhatatlan buzgóság, melylyel a Tudományos Gyűjteményt tőle telhetőleg támogatta, jóllehet a folyóirat alapítására az első ösztönt épen a dunántúli írók adták? Vagy végre azért érte őt a kitüntetés, hogy a keszthelyi Helikon a maga hívei közé sorozhassa s eddig követett irányától eltérítse? Bármint legyen is a dolog, s bár igaz, hogy mint Kazinczy hirdeti -- «életet és halált az író maga ad magának s azt mástól soha nem veszi,» Kazinczy kitüntetésében az ő irányának s egész működésének méltánylatát kell látnunk s oly lépést, mely az irodalmi pártokat minden esetre közelebb hozta egymáshoz. Horváth Ádám örömmel tudósította Kazinczyt, hogy Kisfaludy Sándor most már barátságosabban nyilatkozott róla, békülékenységet mutatott iránta, noha

még békejobbot nem nyújtott neki. Csak Ruszek forrt még ellene, de az is titkolta neheztelését, különben Festetics aligha tisztelte volna meg öt legelőbb a jelen nem volt élő írók között.

A könnyen hevűlő s minden sértést könnyen feledni tudó Kazinczy a váratlan kitüntetésből szintén arra következtet, hogy immár lecsillapúlván az ellene szított ingerültség, a vélemények szabadságának tisztelete ismét helyreáll. Most már Kazinczy késznek nyilatkozik meglátogatni nemcsak azt a nagy embert, a kinek emlékezete örök áldásban lesz a nemzet elött», hanem a dunántúli írókat is, hogy a nemzeti ügy harczosait a békés együttműködés kapcsolja össze. A megtisztelés módja is kedvére van és szívesen kezet fogna abban Kis Jánossal és Virággal: «Méltóztassék elhinni Excellentiád írja Festeticshez 1818 márczius 25-ikén hogy annak a nagyragyogású polgárnak javalása, kit annyi érdemek tettek halhatatlanná közöttünk és az egész Európa előtt, nekem kedvesebb minden bérnél, melyet a szerencse olykor ingyen ád, olykor gondolatlanúl még hullogat is. Bár maradékaink, kik érdemeinket igazabban fogják megszabni, mint a jelen kor, javalhassák e tettet! Bár későbbi dolgozásaim méltónak kiálthassanak szerencsémre, melyet most egyedül Excellentiád jóságának köszönhetek».

Dessewffy József gróf némi humorral írja Kazinczy áradó ömledezéseire, hogy Angliában a gazdagok a szegények adósságait fizetik ki, de nálunk Kazinczynak csak fát ültetnek. «Neked hiszem folytatja - szép virágzó gyümölcsfát ültettek Keszthelyen; de meg kellett volna emlékezni a ķert urának, hogy te magad is virágzol és eleget gyümölcsöztél; hogy hat gyermekek neveznek apának, és hogy sem a paradicsomban, sem a genealogiai táblákon sohasem terepült el oly bő gyümölcsű fa, a mely maga nyolcz személyeket táplálhatott volna». Kazinczy a kitüntetés örömei között mind erre nem is gondolt. Csak a nemzeti haladás kettős irányának egymásba hajlását ünnepelte, kivált midőn arról értesült Horváth Ádámtól, hogy a májusi vizsgálatok alkalmával nagyon várták Keszthelyre, s hogy levelét a gróf örömmel vette és szerette volna fölolvastatni, de nem akadt rá. Gondosan tudakozta Festetics Horváth Ádámtól Kazinczy anyagi sorsát, s talán, ha Horváth Ádám azt nem mondja, hogy

« ElőzőTovább »