vigyázzon, mert az is «farkaskomája,» úgy beszél Kazinczyról, mint valami szörnyű indúlatos emberről.

Kisfaludy nyiltan megmondta, hogy férfiasan megvívott Kazinczyval, sebeket osztogattak és kaptak. Most már hagyjanak békét egymásnak. Nem haragszik, de barátságát sem igéri, hogy úgy ne járjon, mint Verseghy, a ki bár rabtársa volt Kazinczynak, mégsem kímélte őt Kazinczy.

Festetics is élénk részt vett a költők társalgásában. Sokat beszélt Kazinczyról és az újításról. Berzsenyi és Horváth Ádám résen voltak s kivált barátjok emberi jellemét tisztázni igyekeztek, de már az újítás védelmében kevésbbé boldogúltak. Festetics világosan elitélte a mozgalmat. Nem habozott kimondani, hogy Kazinczynak igazi nemzeti érzésből is kerülnie kellene az idegenszerűségeket a nyelvben, különösen a germanismusokat. A régi magyar és külföldi szellem között erős ellentét nyert kifejezést Festetics véleményében. Hiába magyarázgatta Berzsenyi, hogy Kazinczy az idegen szépségekkel a nyelvet akarja rövidíteni s lágyítani. Festetics állhatatosan megmaradt fölfogása mellett. Sőt a magyar hazafiság elengedhetetlen föltételének tartotta a német nyelv hódító beáradása elleni nyilt harczot. Osztozott Kisfaludy Sándor abbeli fölfogásában is, hogy megsérti a nemzet méltóságát, ki a magyar írókat a külföld előtt kedvezőtlenül bírálgatja. Horváth Ádámot is tüzelte Kazinczy ellen, mert úgy hitte, hogy csak Kazinczy mondhatta a bécsi folyóiratban Horváthot közönséges elmének. A vád alaptalan volt s abból a félreértésből támadt, hogy a Kazinczy Tövisek és virágok czímű epigrammjainak bírálatában valószinűleg Rumy Károly Láczay Józsefet, Kazinczy régi és makacs ellenségét állította pellengérre könnyen folyó, de vizenyős magyar verseléséért.

A helikoni első ünnepély voltakép a nyelvújítás elleni közhangúlat erősítésére s az idegenszerű műveltség támadására szolgált első sorban. Mind a kettőnek főképviselőjét a dunántúli Festeticsben látták a jelen voltak. «Midőn egy oly ember írja Berzsenyi Kazinczynak a kinek jövedelme három milliom körül van, egy ily ünnepre 30 ezret költ, semmi; de nem semmi az, midőn az ősz Festetics a szegény Berzsenyinek az utczára kalap nélkül eléje szalad. Egy oly népnél, hol a nagyok az anyanyelvet czigánynyelvnek neve

Budapesti Szemle. CXXIII. kötet. 1905

22

zik s a magyar írónak nem is köszönnek, s a legjobb poétát legfölebb is joculatornak nevezik, Festetics nagy ember, vagy a mi még több, jó ember, s akármint veszem a dolgot, igen. illene néked Keszthelyt meglátogatni. Talán ezen intézetnek oly igazítást is adhatnál, mely nélkül meglehet, hogy a czélt egészen eltéveszti.»

A keszthelyi Helikon nem külsőleg, hanem az ott nyilvánúlt közhangúlat szerint nagyon is hozzá járúlt a két küzdő fél közötti ellentétek kiélesítéséhez, a minek pedig már Kazinczy táborában is inkább elsimításán dolgoztak. Kisfaludy Sándor ki is fejezte ezt az ünnepélyről írott tudósításában,*) midőn az egyik szereplő növendéknek, Konyáry Mihálynak a verséről szól, melyből az ifjú szerzőnek szép jövőt jósol, ha «némely, még polgárságot nem nyert új szókkal nagyobb válogatással és mértékletességgel él.»**)

Kazinczy észrevette a czélzást Kisfaludy Sándor tudósításában s fanyar mosolylyal fogadta az egész ünnepély hírét. Festetics szerepét nevetséges szinben látta, de azért Berzsenyi előtt ő is úgy nyilatkozott, hogy Festetics kezdeményezése idővel nagy hasznot hajthat. Azonban azt is észre kellett vennie, hogy a nyelvújításnak általa hirdetett elvei erős bírálat alá kerülvén, egész működését s költői irányát gáncsolták a gróf vendégei. Nem bánta, hogy nyiltan kifakadtak ellene; csak a lappangó ellenszenv titkos élesztgetése ingerelte. Arról győződött meg nem alaptalanúl hogy a pártokra szakadásnak a Dunán túl vannak legnagyobb ellenségei, a kik szeretnék őt elnémítani, hogy magok uralkodhassanak az irodalomban. A vélemény szabadságának elfojtóiban haladásunk veszedelmes ellenségeit látta, s mint mondá, igaz protestáns érzéssel szegezte magát ellenök, hirdetve, hogy a külföldi műveltségtől való makacs elzárkozottság szintoly veszedelmes, mint az idegen szellem lelketlen utánzása. Rövidlátással vádolta azokat, a kik a nemzetiséget ellentétbe állítják a külföldi műveltség eszméivel. «Ezek az

*) Tudományos Gyűjtemény, 1817. évf. III. f. 76 85. l.

**) Egyébiránt Kisfaludy S. e tudósításban nagy hévvel hangsúlyozza a régi magyar alkotmányos fölfogást, midőn a nemzet javát a koronás király hatalmával és dicsőségével látja összekapcsolva. De a bécsi lapok mégis megtámadták a tudósítást s az egész ünnepélyt politikai lakozás » -nak tüntették föl.

most a nationalismnst penge

urak írja Berzsenyinek tik. Szent szó; de szent szó-e, ha ez alatt oly nationalismust értenek, mely irtózzék az idegentől, ha az szép is.» A magyar művelődésnek rég fölismert kettős iránya még folytonos küzdelemben van egymással, s húzamosabb időre van szükség, hogy az ellentétek kibéküljenek, s az összhang helyreálljon. Kazinczy a külföldi műveltség eszméivel törekszik nemzeti műveltségünket átalakítani legalább a nyelvben és irodalomban. Túlzásai is e forrásból származnak ebből is magyarázhatók.

II.

A kritikáról való általános fölfogás. Kölcsey bírálatai. Kölcsey a nyelvújító harcz folytatását ellenzi; Kazinczynak 1817-ben és 1818-ban megjelent bírálata s egyéb művei. Keszthelyen a Kazinczy elleni közhangúlat csendesül; ő is kitüntetésben részesül. Mikép fogadja a kitüntetést? Festeticshez írott levele. Kazinczy hajlik a nemzeti irányhoz és mérsékli újításait. Horváth Endre és Takáts József támadásai. Kisfaludy Sándor kiengesztelődik Kazinczy iránt. A magyar és idegen szellem közeledése egymáshoz. Az ünnepélyek megszünnek.

Kazinczy nemcsak fordításaival s elméleti fejtegetéseivel, hanem bírálataival is táplálta a közönségnek a nyelv és irodalom haladása iránti fogékonyságát. Pedig a bírálatot már önmagában sokan elítélték ekkoriban, Kisfaludy Sándornak és Horváth Endrének adván igazat, a kik a kritikai vetélkedést egyenesen ártalmasnak hirdették. Kazinczy pályája kezdetétől egyre bizonyítja s példáival is erősíti, hogy a vitatkozás a szellemi haladásnak erjesztő kovásza, melytől az egyszer fölszínre vetett kérdés ide-oda hullámzik, érlelődik s végre megtisztúl. Ő készít ösvényt Kölcseynek s védi a közönség rögzött előítéletei ellen. Érthető tehát, ha a Kölcsey bírálataiban mintegy a maga érdemeit is érezni látszik, a mit Szemere Pál nyiltan is kifejez. Kazinczy összehasonlitván a Kisfaludy Sándorról írott bírálatát Kölcseynek a Kis Jánosról mondott ítéletével, arra a meggyőződésre jut, hogy tojás és tojás egymáshoz inkább nem hasonlíthat», mint e két bírálat. De a két bírálat hatása már egészen különböző. Kisfaludy Sándor ellensége lett Kazinczynak, Kis János pedig megköszönte, hogy a Tudományos Gyűjtemény a Kölcsey bírálatát kiadta.

De a Kölcsey másik két bírálata, a Csokonairól és Berzsenyiről szóló, általános hatásában is hasonlított a Kazinczy bírálataihoz. Túlzás nélkül elmondható, hogy a közönség, sőt az írók legnagyobb része is a magyar költészet, sőt egyenesen a magyar nemzetiség ellenségét látta Kölcseyben e bírálatok megjelenése után. Szerintök csak az irigység sugalhatta Kölcsey ítéletét. A tanúltságot, az érett megfontolást, a biztos és nyugodt ítéletmondást s a hivatottságot egyedül Kazinczy érezte és üdvözölte Kölcseyben.

Mit szólnak erre ellenségeink? Ezt kérdezték iróink. Az egymás sértegetése csak nem lehet hasznára a közszellemnek. A Dunán túl többen szándékoztak a Tudományos Gyüjteménybe írni, de látva, mily kegyetlenül bánt Kölcsey a nemzet első költőivel, letették a tollat s még a folyóiratot sem olvassák többé. Sokak véleményét fejezte ki Horváth Ádám, midőn nyiltan kimondá, hogy Kölcsey az egész nemzetet megsértette. A széphalmi mester nem győzte védelmezni a megtámadott bírálót. Csodálkozott a fölgerjedt ingerültségen s tudatlanságon, hogy egyes bírálatokból a nemzeti becsület sértésére következtetnek. Hát nem szabad a magyar költőkben hibát találni? kérdi, holott még a napban is vannak foltok. A közpálya emberének nem szabad nagyon érzékenynek lennie s a kimondott ítélet megett mindig gyanúsító vagy sértő szándékot keresnie. Csak az a kérdés igazságos-e a bíráló ítélete? Ha igazságos, nemeslelkü ember nem veszi rossz néven; ha nem igazságos, megbocsátja a tévedést. «Hidd el, barátom -- írja Horváth Ádámnak - a recensióknak s tollcsatáknak nagy hasznok van. Engem in effigie szamárra ültete Somogyi . . . ő szégyenli, a mit tett, én nem szégyenlem, s engem vigyázóbbá teve a bántás. »

...

A dunántúli írók mindnyájan osztoztak Horváth Ádám fölfogásában, a ki Kölcseyt vakmerő kritikusnak ítélte. Még gróf Dessewffy József sem habozott kijelenteni Kazinczy elött, hogy bizony Kölcsey bírálatai homályt vontak a bírálóra. S mivel Kazinczy mindenütt, a hol csak alkalma nyilt, védte tanítványát, nincs mit csodálnunk, hogy részben őt is felelőssé tették a bírálatokért; nem minden ok nélkül, mivel a Csokonairól és Kis Jánosról mondott itélet forrásai Kazinczy költői irányára mutatnak. Mindez sehogy

sem volt alkalmas a Kazinczy ellen folyton erősödő közvélemény csillapítására.

E közvélemény újabb táplálékot nyert a keszthelyi Helikon néven ismeretes ünnepélyekből. De Kazinczy tántoríthatatlanúl folytatta irányát, midőn egyik legszorosabb követője is kételkedvén a harcz sikerében, s megróván a harcz eddigi eszközeit, a mestert gondolkodóba ejté. Kölcseyt értjük, a ki a Mondolatra írott Feleletben az újítás bátor és elszánt harczosának mutatta magát, de Pesten léte alatt arról győződött meg, hogy a nyelvújító harcznak mind keletkezése, mind kivált folytatása egyre ártalmasabb nyelvünk természetes fejlődésére. Hive maradt továbbra is az újításnak, de a túlzásokat szánó mosolylyal fogadta s kívánta: bár a neologismusnak még a neve is törültetnék el. Irodalmi állapotunk ziláltságát egyenesen annak tulajdonította, hogy az újítók minden szó mellett vitát kezdtek s türelmetlenül vagy egyáltalán nem is várták, hogy a közhasználat szentesítse az irodalomba csempészett új szót. Így magyarázható, hogy az újítás dühe a Don Quixotte ridicüljéig hágott föl» Helmeczynél. De magának a széphalmi mesternek a fordításaiban is sok olyan újítást látott Kölcsey, a melyekről egész bizonyossággal meg merte jövendölni, hogy az utókorra nem hatnak által. Különösen az idegenből átvett s meghonosodott szóknak (phantasia, symphonia, theátrom) újra idegen alakra való csigázását (phantasie, symphonie, theater) nem tudta botránkozás nélkül olvasni.

Kölcsey véleménye nem csekély hatással volt Kazinczyra, ki nem habozott bevallani, hogy fordításaiban ő maga is sok olyat talál, a mik miatt szégyenkeznie kell. Elveinek helyességét ezután is folyvást védi ugyan, de gyakorlati példáit nem mind javalja s a Lessing és Wieland műveiből fordított darabok átdolgozásában maga is a józan középút felé látszik törekedni. «Most írja Kis Jánosnak semmi újítást nem engedek, a mi nyereségére nincs a nyelvnek s minden szó leírása alatt látom a Somogyiáno-, Ruszekyáno-, Kisfaludyáno-, Tuladunaiáno Satyr korbácsát. A mi darabos, a mi tarka, nem lehet szép, s minden neologismus darabos.» Íme az első lépés Kazinczy részéről az ellenvélemény meghallgatására s az újítás túlságainak beismerésére. Azon