Oldalképek
PDF

Festeticscsel, minden adat vagy kósza hír, a melyet a grófról hallott, fölötte érdekelte őt. Most már nem tekintette őt a nemzetiség buzgó gyámolítójának, mert azt hallotta róla, hogy a tragikus véget ért Rosty Jánosnak, Martinovics és Kazinczy egykori rabtársának, csak 25 forintot adott; hogy Rumy Károlytól a Monumenta Hungarica ajánlását azért nem fogadta el, mert a magyar irodalom neki már nagyon sokba kerűlt, s mindössze 30 forintot utalványozott neki. De leginkább a Spissich árváival való bánásmódja volt nagy szálka Kazinczy szemében. Az árváknál bizonyos összeg kölcsönpénze volt a grófnak, a melyet a jólelkű Horváth Adám részint a magáéból törlesztett, részint az örökségből. S midőn az utolsó részletet megvitte, azt várta, hogy a gróf azt egészen elengedi. Festetics azonban csak az 50 forint kamatot engedte el, mire Horváth Ádám azt mondta neki, hogy «ennyit árvákért a zsidó is tett volna. » Valószinű, hogy Horváth Ádám a valóságnál jobban kiszínezi az eset elbeszélését, de Kazinczy hűségesen elhiszi s igaztalanúl vádolja Festeticset akárhányszor. Számos adatunk van rá, hogy Festetics elég szép tiszteletdíjakat adott mind a saját intézeteinél, mind a soproni iskoláknál működő tanár-íróknak. Az a Kazinczytól híresztelt fukarság nem tartozott a gróf jellemvonásai közé; csakhogy nem mindig az érdemes részesűlt méltó jutalomban nála. Kazinczy büszke önérzete némileg sérthette is őt; ahhoz ugyanis nem volt szokva, hogy a segély nagyságát a kérelmező – mint Kazinczy tette – megszabja előtte. De abban nem téved Kazinczy, midőn azt hiszi, hogy a sokfelé osztogatott segély szétforgácsolta mintegy a gróf anyagi erejét úgy, hogy a Magyar Minerva első kötetein kivűl fontosabb irodalmi vállalat egy sem jelent meg az ő pártfogásával. Kazinczy különben szigorúan és igazságtalanúl ítélte meg Festeticset s később nem is említette a gróffal való levélváltását. Ez volt az oka, hogy midőn Kazinczy 1808-ban Marmontel regéinek fordítását ki akarta adni s főuraink közűl maecenást keresett, Festeticsre nem is gondolt. Az erdélyi főurak közűl báró Wesselényi Miklósnál érte czélját, a ki arról is biztosította őt, hogy nem úgy tekinti, mint némely nagy urak, a kik nem akarnak vele barátkozni fogsága miatt. S a hol csak lehetett, Kazinczy sem mulasztotta el a Festetics iránti ellenszenvét kifejezni. Midőn példának okáért Berzsenyi költeményeit sajtó alá írja, a Festeticshez intézett ódát ki akarja hagyatni, azzal igazolván ítéletét, hogy Berzsenyi már úgy is magasztalta őt egy másik költeményében: «elégedjék meg azzal az egygyel, többet nem érdemel.» Vagy midőn Kerekes Ferencz, a későbbi nagytekintélyű debreczeni tanár, a Vergilius Georgicáinak fordítását Festeticsnek akarja ajánlani, Kazinczy igyekszik lebeszélni erről. De a dunántúli írók jobban ismerték a grófot, s különösen Berzsenyi több szép költeményben dicsőíti úgy is mint az okos gazdálkodás tanítómesterét, úgy is mint áldozatra kész mascenást, a ki fölöslegéből bőkezűen osztogat jutalmakat, a hamisítatlan magyar erkölcsi életnek typikus kifejezője s az ősi erények megtestesítője. Különösen pedig Festetics tős-gyökeres magyarsága, nyelvünk szeretete ihlette Berzsenyi lantját hozzá írott műveiben, noha – mint mondja – vele soha sem találkozott; de a mit hallott róla, elég volt, hogy nagynak hirdesse. Csak 1814-ben találkozott Berzsenyi a gróffal. A költő vasvármegyei útjában betért Keszthelyre, hogy a grófnál levő hatodfélezer forintjának kamatait fölvegye. « Bosszúságára összevetődött a gróffal» – mint Kazinczynak írja – és Festetics «minden emberséget mutatott hozzá. » Kertjének legritkább oltványaival megajándékozta s azt parancsolta kertészének, hogy a mit csak kíván a költő, mindennel lássa el. «Igen szívesen invitált magához – folytatja Berzsenyi és különösen a georgikoni examenre megkért, hogy elmenjek. De minthogy azt is veté hozzá, hogy akkor nekem valami jó svájczer tehenekkel fog udvarolni, én nehezen fogok neki udvarolni. Kevély nem vagyok ugyan, de a szemtelenségtől superstitiose irtózom. Már most pedig vagy gorombának kell lennem, vagy szemtelennek.» Nem is ment hozzá 1817-ig, midőn Festetics levélben hívta meg őt. E közben a nyelvújító harcz tüze pártokra osztotta íróinkat. A széphalmi vezér keresve-kereste a küzdelmet, mivel épen az így fölidézett eszmesúrlódástól remélte czélja elérését. Az orthologusok tábora, melynek nem volt Kazinczyval szembe állítható vezére, még csak az ellenfél küzdelmeinek szemmel tartására szorítkozott. Kazinczy a leveleiben megkezdett harczot 1808-ban és 1811-ben a nyilvánosság elé vitte gyakorlatban és elméletben egyaránt. Azután folyvást éleszteni törekedett a fölgerjedt közfigyelmet nemcsak az újításra vonatkozó eszméinek bátor és gyakori hirdetésével, hanem kritikai támadásaival is, a melyek az idegen, de finomabb ízlés útjait egyengették, és szembe állították a stíl sokszínűségét a régi magyar stíl szintelenségével, a külföldi műveltséget a magyar parlagisággal, a merni tanulást a félénk tartózkodással. Minden jelesebb írót a maga táborában látott Báróczytól és Daykától kezdve Berzsenyiig. Vitatta, hogy a megindúlt forrongás csak látszólag rontja a nyelvet, az erőszakos újítás küzdelmein előbb-utóbb át kell esnie, hogy megtisztúljon s kibővűljön. Rámutatott az évről-évre mind szembetűnőbben látszó eredményre, hogy «nem épen kis tekintetű igyekezetei miatt» már is nagy a változás; hogy a középszerű neologus író is különben ír, mint az orthologusok bármelyike. Tanítványai, Szemere Pál, Kölcsey Ferencz, Szentmiklóssy Alajos, Ungvárnémeti Tóth László, kivált pedig Helmeczy Mihály nemcsak osztoztak a mester fölfogásában, nemcsak gyámolították törekvéseiben, hanem csakhamar fölűl is haladták merészségében. Az orthologusok nem annyira a vezért, mint inkább tanítványait vették czélba. A Högyészi Máté álnévvel megjelent epistola volt az első élesebb támadás Kazinczy ellen, s utána csakhamar világot látott a Mondolat is, a mely kivált czímlapjával szintén ellene irányúlt. A Mondolatot Kazinczy a dunántúli írók közös munkájának tekintette, a melyben – szerinte – része volt Kisfaludy Sándornak, Takáts Józsefnek, Ruszek Józsefnek, Sághy Ferencznek s mindazoknak, a kik őt a haladás munkájában föltartóztatni igyekeztek. Ma már tudjuk, hogy Kazinczy gyanúja alaptalan volt. Pápay Sámuel épen úgy elitélte a Mondolatot, mint maga Kazinczy. Kisfaludy Sándor pedig önmagát is támadva látta a Mondolatban. Mindössze Ruszek József tudott a Mondolat keletkezéséről és nyomtatásáról, de ő is csak a nyomdai javításnál működött közre. Azonban Festetics asztalánál minden esetre szóbeszéd tárgya volt a Mondolat, s úgy látszik, a gróf tudtával osztogatták egyes példányait a vendégeknek Ruszek bölcseleti munkájával együtt. Festetics épen Ruszeknek tulajdonította az érdemet, hogy az újítás veszedelmeit elhárítani törekedett. Kazinczy azonban önmagához méltatlan ellenfélnek tekintette Somogyi Gedeont, a Mondolat szerkesztőjét és kiadóját, s ezért elhatározta, hogy a támadásra felelni soha sem fog; de leveleiben évekig panaszolta szenvedett sérelmeit, kivált a czímkép miatt, a melyet Szemere Pál után épen nem hitt a Somogyi Gedeon leleményének. Figyelembe véve Kazinczynak a Festetics iránt régóta táplált ellenszenvét s a Mondolat terjesztésére híresztelt adatokat, könnyű belátni, hogy Kazinczy gyanúja annál inkább erősödhetett abban a föltevésben, hogy Festetics anyagilag szintén hozzájárúlt a Mondolat kiadásához, minél többször tapasztalta a grófnak a dunántúli írókkal való gyakori érintkezését. Az újítás elveit és gyakorlati példáit az orthologusok közűl 1813-ig senki sem vette fontolóra; de innentől fogva Kis János, Szentgyörgyi József, gr. Teleki László egy-egy fontos levélben, gr. Dessewffy József pedig számos levélben magyarázták a nyelv természetéhez való ragaszkodás elengedhetetlen alapját, az idegenből áthozott szóknak a közhasználatban nyert alakjához való alkalmazkodást, a németes végzetű szók kiküszöbölését s a régi népnyelv kincseinek szorgalmasabb gyűjtését. Emezt Kazinczy is eszközei közé számította, de azt hirdette, hogy ezzel még korán sem érünk czélt, mert minél több színnel dolgozik a festő, annál élénkebben tud előállítani valamely képet, s minél több eszköze van a nyelvművésznek, annál hajlékonyabban tudja kifejezni eszméit. A Beregszászi Nagy Pál Dissertatiója és Sipos József O és új magyarja megjelenésekor olvasta Kazinczy Pázmándi Horváth Endrének Takáts Józsefhez 1815. október 15-én írt levelét,*) majd a következő évben Kisfaludy Sándornak Ruszekhez intézett sorait. Mind a kettőből erősödni érezte Kazinczy régi gyanúját, hogy a dunántúli írók őt elhallgattatni törekszenek; hogy a véleményszabadságot el akarják nyomni s az ő irányát a nemzeti életre veszedelmesnek tüntetni föl. Rebesgették, mint Horváth Ádám értesűlt, hogy Zala vármegye fölszólítja Kazinczy megyéjét, Abaujt, hogy a széphalmi vezért hivatalosan tiltsa el az írástól, illetőleg a

*) L. bővebb tárgyalását a Magyar Nyelv 1905 évf. 197–204lapjain.

nyelvrontástól. S bár e hírnek komoly alapja nem volt, s az egész csak mende-mondának bizonyúlt, Kazinczy gyanújára természetesen szintén erősítőleg hatott. Különösen fájt neki, kogy Kisfaludy Sándor oly kíméletlenűl megtámadta úgy is mint embert, úgy is mint írót. E támadás szóbeszéd tárgya volt az írók és az irodalom iránt érdeklődők közt, számos példányban lemásolva adták kézről kézre, az eredeti kéziratot pedig Festetics saját levéltárába helyeztette. Ez a körűlmény is azt bizonyította Kazinczy előtt, hogy a keszthelyi gróf fővédnöke a Kazinczy elleni tábornak; tehát egy okkal több, hogy az orthologusok pártfogóját benne lássa. Kisfaludy Sándor levele tovább egy évnél izgatta Kazinczyt. Benne Kisfaludy Sándor kiönti Kazinczy elleni haragját s a kritika elleni gyűlöletét, a mennyire csak a «gyöngeségig magyar lelke » engedte. Szükségtelen mondanunk, hogy sok tekintetben igazságtalan Kazinczy iránt. A történeti szempontot figyelmen kívül hagyja, bár Kazinczynak a nyelvművelésre való hatását méltányolja. Kazinczy – úgy mond – korszakot alkotott volna fényes tehetségeivel, fáradhatatlan szorgalmával, gazdag ismereteivel s literátori bájaival, ha újabb idegenszerűségeivel nem csigázná annyira nyelvünket, s ha az első szerepre vágyása s föltétlen tekintélyt követelése az ifjabb írókat is meg nem vesztegetné. Különösen fájt Kazinczynak, hogy legsebezhetőbb oldalát, jellemének legszembeötlőbb gyöngeségét, a hiúságot, annyiszor és annyiféle alakban hányta szemére Kisfaludy Sándor. Neki tulajdonította Kazinczy azt az egyre terjedő balvéleményt, hogy a magyar művekről a külföldi lapokban és folyóiratokban megjelent kedvezőtlen bírálatok vagy egyenesen vagy közvetve mind Kazinczytól erednek. Annyi igaz, hogy Rumy Károlynak a bécsi és lipcsei lapokban közölt irodalmi tudósításai s bírálatai nagyrészt Kazinczy sugalmazásai, legtöbbször szószerinti utasításai után készűltek. Ez okból Kazinczy 1817-ben már szükségesnek tartja figyelmeztetni Rumyt, hogy a mit magánleveleiben olvas, ne közölje a külföldi lapokban, mert a «Kisfaludy hada» mindenből fegyvert kovácsol ellene. Kisfaludy Sándornak e szóban forgó levelét Kazinczy nem Ruszektől kapta; pedig ha Ruszek valóban oly egyenes lelkű, mint a milyennek magát állítja, első sorban vele

« ElőzőTovább »