Oldalképek
PDF

szempontból adjuk elő az ünnepélyek történetét s vázoljuk röviden, mily hatással voltak a nyelvújító harcz további folyamatára.

[ocr errors][ocr errors]

Mióta gróf Festetics György a katonai pályát oda hagyta, a társadalmi életben fejtette ki tevékenységét. Szabadelvű fölfogása reménytelennek látta nemzetünk jövőjét a franczia forradalom megrázkódtatásai között s az anyagi, nevezetesen közgazdasági téren óhajtott használni, hogy pótolhassa nemzetünk a háborúk rombolásait. A közpályán elfordúlt Festeticstől a szerencse, s ő a magánéletben keresett vígasztalást. Néha-néha megjelent a megyei gyűléseken s önálló fölfogását nem akarta titkolni nemzetünk jövőjére nézve. Jelen volt Zala vármegyének az 1797-ik évben tartott gyűlésén s helyeselte a híres alispán, Spissich János elnöklete alatt kimondott azon határozatot, hogy «ha az ellenség bé talál ütni, nem lévén ereje a föld népének, hogy neki ellent álljon, adja meg magát a kénytelenségnek s fogadja csendesen az ellenséget. » Festetics nemcsak helyeselte e határozatot, hanem egyszersmind írott parancsolatot küldött gazdatisztjeinek, a miért a bécsi kormány annyira megneheztelt reá, hogy a király nevében Somogyi administratornak oly értelmű végzést küldött, mely szerint a kamarási kulcs Festeticstől visszavétessék, s éreztesse vele az administrator a király haragját abban is, hogy az udvar körében többé nem fogadják. Somogyi az alispánt s a főbb tiszviselőket megfosztotta hivatalaiktól, Festeticscsel pedig írásban közölte a király parancsát.*)

[ocr errors]

Innentől fogva néhány évig gyanúsította a bécsi kormány Festeticsnek minden lépését mindaddig, a míg gazdasági intézetei, kivált a híres Georgikon, a magyar mezei gazdaságnak e valódi úttörő tanító mestere, nevét ki nem emelték a gyanú homályából. A Georgikon rövid idő alatt meghódította gazdaközönségünket. Németh László, győri tanár, 1803-ból már azt írja, hogy a Georgikon olyan intézet, a milyennel Európában Anglián kivűl egy ország sem dicsekedhetik. Nincs olyan ága a mezei gazdaságnak, melyben a tanuló ifjúság a legjobb leczkéket s útmutatásokat meg ne szerezhetné s okos gazdává ne lehetne.

A Georgikon mellett s vele kapcsolatosan alapított gazdasági szakiskolák, az azokba meghívott tekintélyes tanárok, a külföldi közgazdasági írókkal való összeköttetései már a XIX. század elején híressé tették Festetics nevét. Az udvar is kiengesztelődött iránta, s József nádor 1801-ben személyesen meglátogatta. Festetics a nádor fogadására ünnepélyt rögtönzött, melyről akkor sokáig beszéltek az országban. E czélra ezüstös szarvú ekét készíttetett a gróf, s azt a nádor egy dűlő szántása alatt maga tartotta, főudvarmestere, gróf Szapáry az ostort vitte, Festetics pedig az ökröket vezette. A szántás alatt a keszthelyi iskola növendékei hazafias énekeket mondtak.*)

Az uralkodóház többi tagjai is megfordúltak Keszthelyen s nagy örömmel nézegették a mintagazdaságot. Estei Ferdinánd főherczeg, mikor nevét a látogató-könyvbe beírta, a következő sokat jelentő ítéletet jegyezte neve alá – mint Döbrentei Gábor 1814-ben olvasta –: «Itten láttam egy igazi magyarnak bölcs munkálkodását.» A főrangú ifjak – úgy szólván – kötelességöknek tartották Festetics intézeteit ha csak egyszer is megszemlélni, miközben a gróf is szivesen magyarázott nekik mindent, ami az egész intézet czélját s hatását, vagy egy-egy új gazdasági gép használatát illette. Az ifjú báró Wesselényi Miklós is nagy elragadtatással szól keszthelyi látogatásáról.

a továbbiakban szintén e gyűjteményekből merítünk, helykimélésből elhagyjuk a hivatkozásokat. Csak a máshonnan vett adatok forrását idézzük.

*) Kelet népe, 1856. Török J.

Azonban Festetics nemcsak kitünő gazdákat adott hazánknak, a mivel egyébiránt legnagyobb dicsőséget szerzett: a műveltségnek más ágait is fölkarolta, habár természetesen nem is oly mértékben, mint a közgazdaságit. A szellemi haladás tényezőit is figyelemmel kisérte, az írókat is szivesem segítette. Gróf Széchenyi Ferenczen kivűl senki sem volt akkor hazánkban, a ki a közügyért annyit áldozott volna, mint ő. A csurgói gymnasium alapításával, az irodalom pártolásával egyaránt a közműveltség haladásán munkált. A baj csak az volt, hogy a gróf nem mindig tudta megkülönböztetni az érdemes és kevésbbé méltó írókat. Csokonai, Görög Demeter, Kerekes Sámuel, Endrődi János, Verseghy Ferencz, Rumy Károly, Genersich János s később Virág Benedek egyaránt érezték jótékonyságát. A Magyar Minerva első kötetei is az ő áldozó készségével jelentek meg.

Ha ehhez hasonló vállalatok keletkezhettek volna az ő anyagi támogatásával, hatása épen a XVIII. század utolsó s a a következő század első éveiben annál többet használt volna a közügynek, minél ritkább jelenség volt akkor főuraink között a nyelv és nemzetiség védelme. Az egy czélra való törekvésnek adhatta volna fényes példáját, a mely másokat is hasonlóra buzdított volna. A kik szétszórva élő s működő íróinkat egyesíteni törekedtek, tőle vártak ösztönző példát. Már az 1790–1-iki fölbuzdulás óta a nemzeti ügynek elszánt harczosáúl, vagy legalább bőkezű támogatójáúl ismerték őt, s mindig bizalommal fordúltak hozzá íróink, ha anyagi segélyre számítottak. S ritkán csalódtak. A gróf áldozatrakész mascenás volt. Költők és tudósok azzal a biztos reménynyel ajánlották neki műveiket, hogy így napvilágra hozhatják.

Kazinczy is, midőn a fogságból kiszabadúlt, első sorban őt és gróf Széchenyi Ferenczet kereste föl leveleivel; tőlök várt segélyt, hogy fordításait kiadhassa. Széchenyi azonban óvakodott a Martinovics-féle mozgalom részesével érintkezni s vele a régi ismeretséget fölújítani. De vajon Festeticsnél több sikert remélhetett-e? Kazinczy sajnosan kezdte tapasztalni, hogy a titkos rendőrség kémkedéseitől való félelem szárnyát szegi reményeinek. Öt magát is kémszemek tartották figyelemmel. S a ki az udvar előtt a gyanú hinárjába sülyedni nem akart, csak okkal-móddal érintkezhetett Kazinczyval. Anyja és testvérei is tartózkodva, olykor bosszúsan fogadták Kazinczy vendégeit Alsó-Regmeczen, úgy hogy Kazinczynak e miatt is sok kellemetlensége volt családjával. Kivált levelezését hálózta be gyanú, s írói pályájának folytatása nagy szálka volt a család szemében. S hogy Kazinczy édesanyját kiengesztelje, azzal érvelt, hogy ő írói működésével pénzt keres, a mit aligha hitt maga is komolyan. De Festetics áldozó készségében nem kételkedett, mert úgy volt meggyőződve, hogy a ki a nemzeti törekvéseket csak valamennyire is pártolta, az ő fordításait, mint a magyar nyelv kiművelésének előtte legfontosabb eszközeit bizonyosan óhajtja a közönség kezébe juttatni. Hetedfél évi rabsága s a jogügyi igazgató újabb követelése, mely szerint visszanyert szabadságának tizenhetedik hónapjában tartásdíja hátralékáúl még 1068 forintot kellett fizetnie, oly lépésre ösztönözték, a melyet – úgy látszik – csak kényszerűségből tett. Nagy önérzet szólal meg mind e mellett soraiban, a melyeket Festeticshez intéz. «Nagyságodat jövök megkoldúlni – írja 1802. deczember 3-ikán. – Ismerem és is nagylelkűségét. Könyveket mutatok be s oly kevélyen szabom meg árokat, mint a Sibylla Tarquinnak. Bízom Nagyságodhoz, hogy esetemet megszánja s vélem nem alkuszik, mint Tarquin. Én részemről úgy nem fogom árokat alább szállítani, mint az a vén anyó; nem, mintha annyit érnének, hanem mivel nekem sokra van szükségem, s Nagyságod sokat adhat.» A Gessner idylljeinek fogságában készített újabb fordítását szeretné ismét kiadni s a czímlapra óhajtaná írni Festeticsnek «közönséges tiszteletet érdemlő nevét.» Míg tehette – úgy mond – mindig segítette embertársait, de most maga is segélyre szorúl. «Vegyen részt – írja tovább – Nagyságod szerencsétlenségemen s magára vévén annak egy részét, gyönyörködjék abban, hogy rajtam, a kit a sors öszverontott és a kit még most sem szűn meg csapkodni, egy ily nagy teher elvállalásával könnyíthetett. » Néhány nap mulva kezében volt a gróf titkárának válasza, mely szerint a gróf a kérelmet nem találta teljesíthetőnek. Kazinczy néhány rövid szóval felelt: «EngedjeNagyságod mondanom – írja – hogy valamint kérésem miatt nem pirúlok: úgy az én tiszteletem Nagyságodnak példátlan érdemű személye eránt legkisebb csorbát nem szenvedett, s tisztelem az okokat, melyek Nagyságodat indítják. » Mely okakat ért Kazinczy: nem mondja meg, de könnyű kitalálnunk. Mióta Festetics ismét bejáratos lett az udvarhoz, nem akarta koczkáztatni az udvarnak iránta mutatott kegyeit, annál kevésbbé, mert egy alkalommal maga a király is azt mondotta neki, hogy «avval a bizonyos Kazinczyval kerüljön minden érintkezést. » Vajon így történt-e valóban: nem mernők eldönteni. A valószinűség annyival inkább mellette szól, mert még később is sokszor feltörték Kazinczy leveleit, vagy barátainak hozzá intézett sorait. S hogy Festetics oly röviden elútasítja Kazinczyt, bizonyosan nem fukarságból teszi. Ide járúl még egy körülmény, a melyet szintén nem szabad figyelmen kivűl hagynunk. A mint Kazinczy kiszabadúl fogságából, csakhamar megkezdi, habár egyelőre csak leveleiben, a nyelvújító harczot. Folyvást magyarázgatja: milyen úton-módon törekszik nyelvünket gazdagítani s képessé tenni a különféle érzések és gondolatok hű és hathatós kifejezésére. Föntebb idézett soraiban ugyan nem szól erről, de köztudomású volt, hogy Kazinczy a reformátor zászlaját újra kezébe vette s a pangó közszellem fölelevenítésén munkált. Ha Festeticsnek későbbi felfogásából következtetést vonhatunk: ő nem helyeselte Kazinczy eszközeit s módjait, a nyelvújításnak megkezdett irányát. Így tehát ez az ok az előbbivel kapcsolatban könnyen megmagyarázza Kazinczy kérelmének sikertelenségét. Nemcsak Kazinczy, mások is sokan éltek abban a meggyőződésben, hogy a nemzeti műveltség csak úgy haladhat előbb, ha a tehetős hazafiak tőlük telhetőleg gyámolítják a szellem munkásait. Ezt egyenesen kötelességöknek tartották. Midőn tehát Kazinczy Festeticshez folyamodik 500 forint segélyért: voltaképen hazafiúi áldozatot vár a gróftól, nem pedig alamizsnát. Csak az udvariasság mondatja Kazinczyval, hogy a gróf iránti tisztelete csorbát nem szenved ezentúl sem. A valóság az, hogy nagyon is megváltozott a gróf iránti véleményeA mire nem kis hatással voltak dunántúli barátai. kivált Horváth Ádám, Festeticsnek későbbi legtúlzóbb magasztalója. Bár vagy tizenöt évig levélben sem érintkezett Kazinczy

« ElőzőTovább »