Holzhausennek, a ki már több művében foglalkozott Napoleonnal és a napoleoni korszakkal (Davout in Hamburg 1892, Der erste Konsul Bonaparte und seine deutschen Besucher 1900, Napoleons Tod im Spiegel der zeitgenössischen Presse und Dichtung 1902), bírálói, a kik Németország legyőzőjével, megalázójával szemben még mindig nem tudtak történeti álláspontra emelkedni, elfogultságot vetettek szemére; azt állították, hogy a nagy hódító iránti bámulata a régi napoleoni legendákon alapúls a hadvezérről vallott itélete is elavúlt. A dolog épen ellenkezőleg áll: Holzhausen fölfogása Napoleonról túlmodern s szinte rokonságban áll a Nietzsche-féle túlemberrel és úri morállal, a menynyiben mindkettőjök fölfogása közös forrásból: az egyéni képesség, alkotó erő nagy becsüléséből származik. Ennél nem megy tovább Holzhausen csodálata sem; az óriás terjedelmű forrásanyag fölhasználása mutatja, hogy ő mindenütt gondosan a tényekhez ragaszkodik s csak annyit foglal itéletébe, a mennyihez támpontja is van az adatokban, a mit igazolni is tud. A mi a napoleoni legendát illeti, ő annak kevésbbé ápolója, mint inkább lerombolója, midőn mindazt elveti, a mit kétségbevonhatatlan tények nem igazolnak, s a mi nem egyéb legendáazt kritikailag elemeire bontja.

nál

Mindkét munkát a felhasznált, rendkívül gazdag irodalom tüzetes ismertetése és birálata fejezi be. Épen nem mondhatni, hogy e jegyzetek a munkának legkevésbbé becses részei. Itt látni, mily fáradhatatlan utánjárásnak, mily roppant széleskörű irodalmi anyag átbuvárlásának eredményei, leszűrődései e művek. A kik a napoleoni kor irodalmával meg akarnak ismerkedni, itt minden adatot, minden szükséges tájékoztatást megtalálnak. Mindkét művet Napoleonnak és Heinenek, illetőleg Byronnak több arczképe diszíti.

L-s.

Schiller after a century, by John G. Robertson, Professor of German in the University of London. (W. Blackwood and Sons. Edinburgh and London. MCMV.).

Egy érdekes könyv fekszik előttem. Kétlem, hogy az egész nagy irodalomban, a melyet Schiller halálának századik évfordulója teremtett, van-e ennél érdekesebb könyv; van-e könyv, a

mely nagyobb mértékben félreértette volna Schiller irodalmi működésének jelentőségét. Robertson úr a német nyelv és irodalom tanára a londoni egyetemen egy szóval, nagy tekintély az angol irodalmi világban. Könyve pedig, a melynek bizonyára épen a szerző tekintélye következtében sok olvasója akad, a Goethe-cultus gyümölcse. Dicséri Schillert és még sem dicséri. Schiller balladáit, lyrai és philosophiai költeményeit nem is említi, holott ezeknek nem kevés értékök van: hiszen az angol irodalomban az Ének a harangról nagyobb népszerűségnek örvend, mint Schillernek bármely más alkotása; Lytton pedig a balladákat fordította angolra.

Schiller nem volt népies költő», abban az értelemben, hogy közönséges, mindennapi gondolatokkal foglalkozott s ezeket közönséges, mindennapi nyelven tolmácsolta. Schiller nem is népköltő, a mint Burns volt. Eszményi világához nem való a mindennapi beszéd; de mindenben német volt, a mint Werder mondja:) Allerdings ist auch im Wallenstein das Nationale, und zwar in vollstem Maasse, vorhanden, aber nicht im Stoff liegt es, sondern im Ton der Charactere, in den Empfindungen, Gesinnungen, Gedanken der Personen die sind grunddeutsch... Auch in Maria Stuart, der Jungfrau, der Braut von Messina sind sämmtliche Personen geborene Deutsche von Kopf bis zu Fuss deutsch empfangen, geboren, gesäugt und erzogen, deutsch handelnd und deutsch leidend». Ennek köszönheti Schiller népszerűségét nemzeti költő volt, a ki a mellett, azonban «seine Nation ganz, wie sie sich selbst, verläugnet und ihrem kosmopolitischen Zug, wie kein Zweiter, zum Ausdruck verhilft».2) Ezért tudott messzire kihatni hazájának határain túl: ezért tudott Angliában is oly nagy népszerűségre szert tenni. Csodálkoznunk kell, hogy Robertson úr csak egyszer hivatkozik Carlylere (100. 1.); hogy még az életrajzok között (1. 141) sem említi Carlyle könyvét.3) Talán fölöslegesnek tartotta ezt a földiei előtt nagyon ismeretes munkát említeni. A felsorolt életrajzok sorából hiányzik még Bulwer Lytton munkája is.*)

1) Vorlesungen über Schiller's Wallenstein; Berlin, 1889. 1. 212. 2) Hebbel, Tagebücher (Berlin, 1903.) IV. 151.

3) Carlyle, Thomas: The Life of Friedrich Schiller (London, 1825 és 1845).

*) Poems and Ballads (of Schiller), translated by Sir E. B.

Robertson hat fejezetre osztotta könyvét: 1. Schiller's Fame (Sch. hírneve), 2. Schiller in Sturm und Drangs, 3. Don Carlos, 4. As Historian and Philosopher (mint történész és bölcsész), 5. The later Dramas (a későbbi drámák), 6. Conclusion (befejezés). A könyv tulajdonképen tíz előadásnak eredménye, melyeket a szerző 1904-ben a londoni King's Collegeben tartott.

Robertson kivált Schiller drámáival foglalkozik; röviden megemlékezik ugyan történelmi és philosophiai munkásságáról, de főképen, mint a fejezetek czímeiből is kitűnik, a drámákat veszi bonczolókés alá.

Schiller drámai tevékenysége csakugyan három korszakra osztható: : az elsőben a Sturm und Drang hatása alatt állt; a második az átmenet korszaka, a mikor Don Carlost írta; a harmadik pedig Schiller classikus korszaka.

Az első korszakról szólva, Robertson megjegyzi (40–41. 1.): «természetesen a költő ifjúságának e három drámájában (Haramiák, Fiesco, Armány és Szerelem) meg volt az elfajulás lehetősége. A realistikus köznapi környezete, a melyet Schiller oly sikeresen rajzolt az Ármány és Szerelemben, az idő folyásával talán nagyon is csábítóan hathatott volna a költőre, vagy pedig végzetes hajlama a rhetorika felé... talán még czikornyásabb beszédre ragadhatta volna... De Schiller született költő volt: e tény biztosította az elfajulás ellen, s reményeket nyujtott a jövőre nézve... A német drámai költészet történetében válságos időpont volt végre lehetett remélni, hogy e lángeszű fiatal költő segedelmével Németország igazi nemzeti drámához jut, a milyenek Francziaországban Corneille és Racine drámái, Spanyolországban Lope de Vegáé és Calderoné, Angliában pedig Shakspere-é». Ezt még elfogadhatjuk: de, a mikor azt mondja (46. 1.) Robertson, hogy Don Carlosban Schiller elhagyta ifjúságának drámai módszerét s azt a drámafajt alkotta, a melyhez hű maradt élete végéig», tagadnunk kell e tételt. Don Carlos Infant von Spanien, a mint az első kiadásában (1787) nevezte, eredetileg családi kép (Familiengemälde) *) lett volna. De időközben elhagyta Bauerbachot, a hol darabjának első jeleneteit készítette,

Lytton. With a brief sketch of Schiller's life. 2. vols. (Edinburgh and London. 1844 és 1852): az e könyvben tartalmazott életrajzot nemcsak németre, hanem magyarra is lefordították.

*) Briefe, herausgegeben von F. Jonas (Stuttgart, 1892 96) I. 192.

és elment Mannheimba, a hol a franczia cultus hatása alatt állott. «Mannheim franczia ízlése közmondásos volt; a franczia irodalmat ott általánosan olvasták, Németországnak egyik részében sem méltatták jobban Wielandot... Dalbergnek is ugyanilyen ízlése volt, és Gotter Vilmost, a ki ez idő szerint legélénkebben pártolta a franczia classikus drámát, gyakran kérdezték színházi ügyekben. Shakespere... nem volt népszerű Mannheimban»... (53. 1.). Továbbá, mondja Robertson (65. 1.), nem lehet kétség, hogy a Sturm und Drang előbbi vezetője szorgalmasan tanulmányozta és bámulta Lessing színházi kézikönyvét, a Hamburgi Dramaturgiát. Don Carlos az átmeneti korszakot képviseli, a mikor is Schiller még a franczia théâtre classique> hatása alatt írt; Lessing befolyása csak a későbbi drámákban jutott kifejezésre. Robertson úr azonban azt hiszi, hogy Lessing Voltaire híve volt, a ki egész életén át Voltaire ellen küzdött (56. 1.) és hogy hite ellenére is a Hamburgi Dramaturgia tételeinek megfelelő német szomorújáték - például Lessing Galotti Emiliája közelebb állott Voltaire drámájához, mint Shaksperehez (!)». Lessing hatásának első jele kétségtelenül abban látható, hogy Schiller ez átmeneti drámában Náthán példájára rímnélküli verseket használ: bár Robertson úr inkább Gotter Meropejének utánzását látja ebben is. A mi Don Carlos szellemét és irányzatát illeti, annyi bizonyos, hogy itt Voltaire hatását észlelhetjük, mert Voltaire volt az, a ki a helyzetet és a problemát tette a drámai érdeklődés központjává, a személy és az érzelem helyébe... nála a történelmi szomorújáték először történelmi jelentőségű» (63. 1.).

Don Carlos tárgyával foglalkozván, Schiller önként fordult történelmi tanulmányokhoz, a melyeket nyolcz éven át folytatott, 1797-ben még a görög dráma foglalkoztatta a költőt, a kinek meggyőződése az volt, hogy a typusok használhatóbbak a tényleges személyeknél.*) De a harminczéves háború tanulmányozása, a melynek gyümölcse A harminczéves háború története (1791-93) volt, vezette a költőt Wallenstein történetének dramatisálásához. E drámák elseje Wallenstein tábora (Október 1798) mutatja a változást Schiller drámai fölfogásában. Wallenstein (A tábor, a Piccolominik, és a Wallenstein halála együttvéve tulajdonképen egy drámát alkotnak, nem trilogiát) szakítást

*) Briefe V. 167-8.

་

jelent az előbbi iránynyal, teljes megszabadulást a franczia tragédie classique, hatása alól, és közeledést a Lessing előírta eszményi német nemzeti drámához. E Lessing-eszményhez hű maradt Schiller összes későbbi drámáiban: művészete tetőponját éri el Tell Vilmosban, a mely még Wallensteinnél is vetélkedhetik, úgy erőben mint tragikai hatásban. Nem adhatunk Robertson úrnak igazat, a mikor Demetriusról, e befejezetlen drámáról szólván, azt írja (121. 1.), hogy nem hihetem, hogy Schiller többet tett volna Demetriusszal, mint hogy a drámának azon typusát tökéletesítse, a melytől Don Carlos óta tulajdonképen nem tért el.» Don Carlos, a mint mondtuk, az átmenetet képviseli a Sturm und Drang és a classikus kor között, a mikor Schiller még nem azonosította magát Lessing tanaival. Azontúl pedig, Wallensteintól kezdve, megkísérlette magát Shakspere módszerével azonosítani. Még 1781-ben az Erfurtische Gelehrte Zeitungban (julius 24) olvashatjuk, hogy Haben wir je einen teutschen Shakespear zu erwarten, so ist es dieser (Schiller) *) és ha Schillert érteni és méltatni akarjuk, csakis akkor tehetjük, ha, mint Coleridge mondja, német érzésekkel szemléljük. Robertson könyvének nem tekintve ferde nézeteit jó oldala is van. Kitünő bibliographiával szolgál, úgy hogy ha valaki Schiller irodalmi munkásságával kíván foglalkozni, rendelkezésére áll a jegyzetek 25. lapján az egész idevágó irodalom jegyzéke, melynek nagyon is hasznát lehet venni. Minden fejezet előtt kitünő jelige áll.

A könyv kiállítása kifogástalan. Gyönyörű a nyomás, kitünő és rendkívül könnyű a papiros és a kötés. Ára pedig három és fél shilling (4 korona 20 fillér). Szerettük volna hallani Robertson úr nézeteit Schiller lyrai költeményeiről: de ettől az élvezettől megfosztott bennünket.

Újabb művek a japánokról.

Yolland Arthur.

Alig pár hét alatt nagyon érdekes és becses művek jelentek meg a könyvpiaczon, a melyek Japán népének szellemét ismertetik meg velünk. Első helyen említjük, mert mint valódi forrás

*) 1. Braun J. W.: Schiller im Urteile seiner Zeitgenossen (Leipzig, 1882.) I. l. 1.